Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 30. szám
!914. április 12. ESZTERGOM és VIDÉKÉ3 A mátkaság a próbaszám, Hol javítunk hibákat, 5 hogy szilárdan álljanak a Típusok, kell vigyázat. Ha már csúsznak bele hibák — Hiszen gyakran tévedünk — Új jegyzékbe kell foglalnunk ; Tiszta legyen kötetünk. A távolból aranyozott Házasság ám mindenik ; De a kötés gyakran megcsal, Nem mind arany, mi fényük. Ki jól ért a kézirathoz 5 a betűket ismeri, A házasság nehéz könyvét Behunyt szemmel szedi ki. A gyógyszerész. A házasság? — No halljátok, Desztilláltam sokszor már, Elég recept volt kezemben, Készítettem port is bár — És kezeltem italt sokat, Nem kevesebb pilulát, Számos tapaszt kenegettem S töltöttem sok kapszulát: Mind könnyű volt, mert oly buta Nem voltam én soha még, Mint mikor a házasságot Nézem, mely csak — keverék! Mert szerelem, hűség, remény, Gúny, irigység, hazugság, Harag, méreg, szelídséggel, Féltékenység, hiúság. Összeöntve rossz ital lesz, Elkészíté önkezünk; És ezt egész éltünkön át Gyomrunkba kell öntenünk. A beteg már rá van szedve — Ellenméreg sok van bár — De nem akar meggyógyulni, Ki gyógyulást portól vár. Az ügyvéd. A házasság pör, amelynél Meg nern szűnik a szigor, 5 viselik, kik pedig egymást Szerették valamikor. A jegyzőkönyv óriási, Szaporodnak az akták, A felek meg gyűlölködnek S egymást folyton zaklatják. Kölcsönös a vádaskodás, Véget vet csak a halál — Világpör ez, hol mindkét fél Örökösen appellál. Az esketés előtt is már Kész parancs, amit kapunk ; Egy tollvonás — s le vagy kötve: Csókot adni van jogunk. Kell, hogy egyik engedjen, ha Láncot ketten hordanak. S a gyengébbnél fuldoklással, Könnyel győznek szép szavak. Kegyetlen a lánc, mely töri A legyőzött fél kezét . . . S a bírónak kő a szive, Mit sem ér a védbeszéd. * * * Midőn a hét ezt elmondta, A nyolcadik elsiet, Otthon nejét ölelgeti S — kfheveti a hetet.' m Rózsa. Profán emlékezés egy római zarándok útról. Irta: Dr. Hoffman Ferenc tb. főszolgabíró. Gimnáziumi tanulmányaink folyamán Cicero nyelvének szabályai- és a klasszikus művelődés kapcsán tanáraink lelkűnkbe csepegtetik azt a vágyat, hogy egyszer életünkben elránduijunk abba a városba, hol a nagy római birodalom bölcsője ringott. Ez az ábrándozó deák vágyakozása. Ennél hatalmasabb és nemesebb az a vágyódás, melyet a vallásos áhitat ébreszt az ember lelkében. Elmenni Rómába —- hol Krisztus Urunk tanítványai nagy mesterük tanait a maguk eredeti tisztaságában személyesen kezdték hirdetni. Ahol ők maguk és követőik közül is sokan kínos halálukkal pecsételték meg a szeretet vallását — hő vágyát kepezi a keresztény embernek. Róma, az örök város míg egyfelől a régi kultúra emlékeivel és az őskeresztények szentereklyéivel bő táplálékot nyújt rajongó vágyakozásunknak, addig másfelől nagymértékben foszlányokká tépi illúzióinkat, melyeket az ifjú gyermekkor élénk képzelődésével és vallásosságunk buzgó ihletével magunknak megalkottunk. Róma piszkos utcáin járva kelve fájó érzést kelt bennünk, hogy azok a műemlékek és kulturtörténelmi tárgyak oly mosdatlan környezetben vannak. Mig mi turisták szent áhítattal bámuljuk a régiségeket, addig azok a profán tömeg lelki posványában egészen elstilyednek. Előttük már a világtörténelem mértföld mutatói mint vakond túrások megszokottá válnak. Valami belső hang ki kiált belőlük Cicero nyelvén hogy: „Odi pra- fanum vulgus et arceo!'1 — Szeretnénk oda kiáltani a tömegnek, hogy vesd le sarudat mert szent földön jársz és magunk is úgy tenni. Róma felé közeledve jól esett volna egy-egy helyen megállani, hogy előzőleg onnan betekinthettünk volna vágyaink országába, hogy érezhettük volna lábaink alatt azt a földet, melyen a diadalmas légiók elvonultak s a melyen Attila világiverő lovas népe száguldott. Ám vonatunk gyorsan száguldott, a költői színezetű, de a mezőgazda szemében nem sok értékkel biró campagnán s amint a temetők jegenye nyárfákra emlékeztető ciprusai között messziről feltűnt a Szent Péter templom kupolája, hamarosan berobogtunk Rómába. Róma környéke a maga nemében rendkívül szép s nemcsak a turisták látogatják, hanem a lakosság is érdemesnek tartja oda kirándulni a mint arról kirándulásaink alkalmával frascattiban és máshol is meggyőződtünk. Kint a mezőkön mindenfelé sűrűn láthatni a római utak maradványait, melyek meg-meg szakítva kopár legelő területekben kavicsos mezőkben vesznek el. A mai forgalom kerüli ez út maradványokat. A vidék kopár, mintha helyenkint meddő volna már az öreg anyaföld; mintha belefáradt volna már a váltakozó nemzetek gyermekeinek táplálásába, melyek helyébe folyton újabbakat szült a kor. Mértföldekre terjedőleg egy-egy odvas olajfa integet egymásnak és a mélázó idegennek sötét lomboza- zatával a sivitó szélben. Valami édes, bóditó, balzsamos illattal van telítve a levegő, mely ügy átjárja az ember agyát, érzékeit. Alig szemlélődhetünk elfogulás nélkül. S miként kopár hegyes vidékeken tapasztalhatni, gyakori itt is a kiszáradt patak meder, mely áradások alkalmával nyilván hömpölygő hullámoknak szolgáltat kényelmetlen ágyat. Majd egy-egy domboldalon szabályosan ültetett olajfássa tűnik fel valamely hét olajías talián nemesnek. Bármerre tekintünk mindenfelé látunk síremlékeket és vízvezetéki íveket, romokat a melyek azt a benyomást keltik, mintha kihalt óriások elhagyott országába tévedtünk volna. A gazdai szem olykor-olykor érzett gabonakalász hullámzó tengerét véli felfedezni a távolban. Természetes, hiszen nálunk az ékesíti a völgyet és rónát. Közelebb érve a talián földön száraz avar füvet és fonnyadt kórót, meg hepe-hupás szamár legelőt találunk. iiellyel-közzel régi földművelés nyomai láthatók. A láthatáron nehány elhagyott tanya kucorog félkönyökre támaszkodva, födetlen fővel ; kalapját réges-régen lekaphatta már a sirokkó. Semerre sem látni eleven munkás népet, sem megriadt vadat, nem hallani egy dalos pacsirtát. Siralmas elhagyatottságot tapasztalunk a Campagnán s önkéntelenül azt kérdezzük, hogy nem találkozott-e nemzedék, a mely a világhóditó rómaiak szántóföldjén a barázdákat, mélyíteni, porhanyítani merészelné? Avagy Latium földjei folyton parlagon hevernek és azóta, mióta Cinciunatus kifordította ekéjét a barázdából? S nem volna már . . . beatus . . . qui procul negotiis pa- terna rura bobus exercet suis? Ez a sovány föld, ez a szamár legelő volt légyen a nagy férfiak alma matere? Gazdasági szempontból én e vidéket vigasztalanabbnak tartom, mint Kanada gazdátlan földségeit. De a művész, költő és bölcsész szemüvegen át annál érdekesebbnek tarthatjuk. S tényleg voltak is rajongói, Petőfiéi a Campagnának, kik készek voltak e képpen felkiáltani: „Salve magna parens frugum, Sa- turnia tellus, magna virorum!“... Üdvözlégy, te termékeny föld, Satur- nus földje, nagy férfiak anyja. Ne felejtsük, a kiktől ezen üdvözlet származik költők voltak, kik üres gyomorral is felvették az élet küzdelmet s rózsás színben látták a jövőt. Mi gazdák, mi már nem szeretünk üres gyomorral küzdeni az életben, cammogni az eke után a barázdában. Mi már a föld termékenységében látjuk munkánk gyümölcsének biztos zálogát. A művész más szemüvegen át vizsgálja a dolgokat s a mit lát mi is szépnek látjuk. A mint egyik délután a Monte Pincioról néztük a nap lementét bámulatos tájkép tárult elénk. Egy különböző színű köd, mely messze távolban emelkedik, minden tárgy körvonalát puhábbá teszi és eltakarja szemeink elől azokat a tárgyakat, a melyeknek körvonalai kemények, vagy a kép lágyságát kellemetlenül zavaróak volnának. Valami kedves, simaság ömlik szét a tájon és az ég, föld és a távolban csillogó tenger ttindéries összhangban folynak össze a képen. A merénylő szemlélő alig veszi észre hol végződnek az egyeselemek, mert a szívek észrevétlen fokozata által a határvonalak észrevétlenül olvadnak egymásba. Ebben a környezetben bizonyos | elfogultság vesz erőt az emberen. ' Mintha megszólalnának azok a régi kövek s hirdetnék a régi rómaiak világra szóló tetteit. Az utasnak alig jehet^ érdeme- sebb látni valója mint a Szent Péter temploma. — Csodálkozással nézzük az óriás méretű oszlop csarnokot, magát a templomot és a mögötte elhúzódó palota tömeget. Míg ezeket csodáljuk lelkünket ihlet szállja meg. Eszünkbe jut a régi Róma letűnt fénykora, a császárság világra szóló uralma, fényes múltja, mely ma már csak a múltak emléke mert a tiszta erkölcsök megromlottak volt s Róma rabigába görnyedt. A leigázott provinciák elrablóit kincsei mind elmaradoztak a mint a diadalmas harcok ritkábbak lettek és a mint a népek lerázták magukról a római tirannusok zsoldos hadait. A zsarnok kezek által alkatott fény és pompa elhalványult hogy a szeretet vallásának adjon helyet, hogy a romba dőlt régi Róma pompás palotái helyén azok köveiből egy sokat üldözött, de végül is diadalmaskodó egyház építse fel oltárait. A „fórum Romanum“ az ősi Róma területén a rombadőlt hatalmas építkezések és művészi alkotások jelzik a helyet a hol a római világbirodalom szívverése volt. A Colosseum, melyben a hajdani pogány római császárok cirkuszi látványosságok keretében vadállatokkal tépették szét a keresztényeket, még most is áll bámulatra méltó méreteivel. Szent Péter utódjai, a római pápák nagy költséggel pilléreket állitattak fel a falak támogatására. Valamint a többi műemiékek fentartása érdekébe is óriási áldozatokat hoztak. A veszta szüzek oszlopos kupolás csarnoka, Titus Traján és Sever- res diadalkapui, Marcus Aurelis emlékoszlopa stb. megfeketedve, repedezetten hirdetik az elmúlt pogány fényt, letűnt dicsőséget, mely ellen az üldözött krisztusi tan hóditó útra indult s kiemelte az emberiség szivét, lelkét a sárból, fel az eszményihez ; Istenhez. Melytől századokon keresztül elfordultak a dölyfös császárok és elpusztult népek. Rómában, ha csak futólag járjuk s be, igen sokat láthatunk s valósággal eltévedhetünk a világnevezetességek labirinthusában a mint azokat a különböző korszakok megalkották. Egyik legmegragadóbb jelenség pedig az a nagy népvándorlás. A világ legkülönbözőbb nemzetei vannak ottan képviselve nagy hétben, kik részint a kultúrtörténet, részint a vallásos áhitat révén kérnek részt a szent városból s azt az impressziót kölcsönözték nekünk, hogy Róma az egész müveit emberiségé, hogy az olaszok csak asurpálják azt és szedik a zarándokok filléreit határt nem ismerő „olaszkönnyűvérűséggel,“ mely a tizliráról lealkudható 50 cen- tesimóra. A mi husvétunk 1849-ben. Két váratlan vendége is jött apámnak a húsvéti ünnepen 1849-ben. Az egyik a mi cigányunk volt. Apámnak házatlan zsellérje. Jónás Ferkó volt a neve. Apám után én örököltem. Most halt meg, alig egy éve, mint nyolcvanéves öreg, nyugdíjas honvéd. Befolyást gyakorolt az én életemre is. A pápai fiatal diák mindenféle ostobaságot meg akart tanulni az én időmben. Mindenféle tantárgy mellett még rajz, festés, nyelvek, ének, zene, falábon járás s más egyéb. Nos hát én a gordonkához láttam. Vettem egy akkora fekete színű gór-