Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 1. szám

1914. január 1. ESZTERGOM és VIDÉKE. 3 dasági, ipari és kereskedelmi válság a maga egész hidegsé­gével átmenjen a közeledő új esztendőre, hiszen a remény­ségnek hajnali sugára mintha bevilágítaná az öreg esztendő utolsó sötét éjszakáit, mintha derengene egy szebb, egy jobb jövő felé. Jöjj boldogabb új esztendő ! Enyhítsed gondjainkat, valósítsd reményeinket, teljesítsd vágyain­kat. Ami viszályos magyar nem­zetünknek hozzál békét! Hogy jobban szeressük a hazát, sem­mint gyűlölni tudjuk egymást, mert nem egy politikai hiten vagyunk. Hozzál békét az egész emberiségnek, mert hiszen a múlt esztendő szomorú tapasz­talása szerint minden háborút megsinylenek nemcsak a hada­kozó felek, hanem azok is, akik tétlenül nézik a véres párviadalt. Hozzál békét az egyeseknek. Hozzál több szeretetet a szi­vekbe, mely az emberekből tá­vozóban van ! Reménykedő szívvel nézünk a közeledő új esztendő felé, remélve, hogy minden bizony­nyal jobb lesz, mint amelyiknek nyomába lép. Bőtermő esztendő kellene nekünk és ennek nyo­mába nagy gazdasági, ipari és kereskedelmi fellendülés, hogy az erővesztett emberek talpra álljanak, hogy a munkanélküli­ség nyomasztó gondja és Ínsége megszűnjön. És bár az új esz­tendő ne látogatna meg csapá­sokkal, közszerencsétlenségek­kel, melyekben oly kérlelhetet­len volt elődje, a most letűnő öreg esztendő! Folyómedrek vize folyna le csendesen, vész nélkül, terhes fellegek vonulná­nak el kárt nem okozva, hanem megtermékenyítve áldásos eső­vel az ősi magyar földet, ame­lyet a bizonytalan időjárás miatt egyre kedvetlenebbül szánt a magyar, foszladozó reményvesz­tetten: vájjon veritékes munká­ját förgeteg és égiháboru nem teszi-e tönkre? Oh add vissza új esztendő régi reményünket; és adj veritékes munkánkra si­kert és áldást! Isten, kinek kezében vagyunk valamennyien, — bölcs akara­tától függ minden, hogy mi tel­jesedik az új évre ébredező re­ményünkből. Azért gyarlósá­gunk tudatában hozzá emeljük fel tekintetünket és tőle kérjük nemzetünknek ésmindannyiunk- nak az új, a jobb, a boldogabb esztendőt. V ♦­A hercegprímás diszdoktorrá avatása. Szombaton, december hó 27.-én délben folyt le dr. Csei'noch János hercegprímás diszdoktorrá avatása az esztergomi hercegpri- mási palota fogadó termében nagy ünnepélyességgel. Az egyetemi tanács K. Kovács Gyula Rektor Magnihkus, Dudek János hittudományi, Preisz Hu­gó orvoskari, Mágócsy-Dietz Sán­dor bö csészetkari dékánok, Kiss János prorektor és Margittay Antal egyetemi tanácsjegyző kíséretében az esztergomi vona­ton szalonkocsiban érkeztek vá­rosunkba déli fél 12 órakor. Az egyetem tanácsát a város ünne­pélyesen fogadta a pályaudva­ron, hol az egyházi, polgári és katonai hatóságok képviselői is megjelentek. Az egyetemi taná­csot a gyengélkedő polgármes­ter helyett dr. Prokopp Gyula városi főügyész üdvözölte, mely­re a rektor válaszolt. Ezután a pályaudvarról a hercegprímás és a város íogatain a primási palotába hajtattak, hol a fogadó teremben díszes elő­kelő közönség gyülekezett össze, hogy jelen lehessen a ritka szép ünnepi aktuson. A fogadóterem asztalán a gyertyák között álló feszület előtt a koronázási palást, a szent korona, a koronázási kard, a jogar és a birodalmi alma hű utánzatai voltak letéve. A rek­tor és a dékánok teljes díszben, jelvényeikkel, a város és a me­gye képviselői diszmagyarban, a főkáptalan jelenlevő tagjai fő­papi díszükben valóban festői látványt nyújtottak. A rektor mögött az ezüst pedumot tar­tották. Miután a jelenlevők elhe­lyezkedtek a teremben, teljes biborosi díszében megjelent a hercegprímás is és kezdetét vette a doktorráavatási szertar­tás, melyet a Rektor Magnihkus a következő beszéddel nyitott meg: A rektor beszéde. Főméltóságu Hercegprímás Ur! Kegyelmes Urunk ! Mi a budapesti királyi magyar tudományegyetem rektora s ennek az egyetemnek a dékánjai eljöttünk Főméltóságod színe elé, hogy a theo- lógia doktorává avassuk. Pedig jól tudjuk, hogy Főméltóságod a bécsi egyetemen már mint fiatal pap lett doktorra. És egyetemünk nemcsak nosztrifikálta bécsi diplomáját, de ké sőbb ennek a diplomának alapul vé­telével a theológiai karunkon még mindig divó bekebelezett doktorságra is érdemesnek találta. Ennek követ­keztében Főméltóságod és egyete­münk között már elég korán szoro­sabb kapcsolat is létesült. Csakhogy mindez nekünk nem volt elegendő Főméltóságoddal szem­ben és O Császári és Apostoli Királyi Felségének külön engedelméből eljöt­tünk, hogy a theológia doktorává avassuk honeris causa vagyis tiszte­let megadása okából. E címen Főmél­tóságoddal szemben bennünket eddi- gelé más egyetem nem előzött meg. Ennek jóleső tudatában járulunk Fő­méltóságod színe elé, akiben Páz­mány Péternek, a legnagyobb magyar prímásnak, egyetemünk alapilójának utódját tiszteljük. El is hoztuk ma­gunkkal azt a valamennyi doktorunk előtt jól ismert ezüstös nagy rektori botot (pedum), amely nélkül ma sincs nálunk az egyetemen doktorrá avatas. Ez az a becses emlék, mely­nek pajzsáról a Boldogságos Szűz­nek, Magyarország Patronájának ékes alakja tekint le ránk. Még abból az időből való, melyben egyetem es egy­ház sokkal jobban fonódtak össze, abból az időből, melyben a doktorá­tus intézményét az egyház becsülte a legtöbbre. Mielőtt Főméltóságodat tisztelet­beli theológiai doktorunkká avatnók, iól esik kijelentenünk, hogy az élet azokat a nagy reményeket fényesen igazolta, melyek fiatal korában kiér­demelt doktorságához fűződtek. Kü­lönösen meghajtunk egyházkormány­zati nagy képességei előtt. Ezek a képességek már több ideje kipróbál­ták. Eleinte Főméltóságod az egy­házi kormányzás terén Simor Janos hercegprímás oldalán működött. Utóbb Csanádi püspök, később kalocsai ér­sek lett. De a praxis közepette a tudomány műveléséről sem feledke­zett meg soha. Különösen korábban szívesen kereste fel mint munkatárs az egyházi irodalom berkeit is. Ezzel is tanúsítani méltóztatott azt, hogy mindenkor igazan szerette a pályáját, melyen az egyházért küzdeni is tu­dott, ha úgy kellett. Végül Főméltó­ságod Kalocsáról ide Esztergomba jött vissza, mint már az ország her­cegprímása, ki a magyar katholikus egyház feje és az ország első digni- tariusa. Mindezek láttára mi sem ma­radhattunk tétlenül. Elhoztuk azt, amit egyedül adhatunk, a tisztelet­beli doktorságot. Abban az esztendőben tesszük ezt, amelyben az egesz katholikus világ annak tizenhatszázados emlékét üli, hogy 313-ban Nagy Konstantin római császár hires milánói ediktu- mával a keresztény vallást minden nyomás alól felszabadította és jogi sze­mélyiségét elismerve szabaddá tette an­nak tudatában, hogy elődjének, Diokle- ciánnak nagy adminisztratív reform­jai sem voltak képesek a korhadt birodalmat megmenteni. Ebből a vál­ságból mentette ki a római birodal­mat a milánói ediktum, mely a világ históriájának egészen uj irányt adott. A birodalom szervezetébe a keresz­ténység éltető erejét vitte bele. A kereszt az egész vonalon győzedel­meskedett. Így aztán az antik kultúra sem ment veszendőbe. Az egyház közvetítésével öröklődött át. A kereszténység a milánói edik­tum óta is nem egy nemzeti létet mentett meg. Mi magyarok is a ke­reszténységnek köszönhetjük azt, hogy ebben a hazában megmarad­tunk. Azt a munkát, melyet birodal­mában Nagy Konstantin végzett, ránk magyarokra vonatkozólag Szent Ist­ván végezte — innét Esztergomból. Mi az egyetem nevében éppen azért jöttünk éppen ide, hogy históriai ta­lajon állva, históriai ihlettől teli szív­vel teljesítsük Ő Császári és Apos­toli Királyi Felsége engedelmével kö­telességünket. Ihlessen meg bennün­ket itt Esztergomban Szent István kápolnájának közvetetlen közelében, hol annyit imádkozott értünk magya­rokért az ő szelleme, az apostoli ma­gyar királyság megalapítójának szel­leme. Ettől az érzéstől áthatva avat­juk Főméltóságodat itt Esztergomban tiszteletbeli doktorunkká. A diplomát is ennek megfelelőleg keltezzük és adjuk ki. Nekünk úgy tűnik fel, hogy az isteni Gondviselés Főméltóságodat éppen azért adta prímásunkul, hogy hazánk á haladas útjait a keresztény alapok veszélyeztetése nélkül járhassa minden hazafinak igaz örömére. Ha­ladni pedig csak úgy haladhatunk, ha az országban békés állapotok lesz­nek. A magyar prímásnak állásánál fogva mindig az volt a magasztos hivatasa, hogy a béke olajágával a kezeben a béke útjait egyengesse. Erre Főméltóságodat lelki tulajdon­ságai kiválólag képesítik. De ne fe­ledkezzek meg rólunk, a budapesti egyetemről se. Bennünket a magyar prímással történelmi kapcsok fűznek egybe. Fogadja kezünkből kegyesen Főméltóságod magyar egyetem adta diplomáját. Isten sokáig éltesse. E beszédre, melyet több Íz­ben szakított félbe a közönség éljenzése, a hercegprímás a kö­vetkezőket válaszolta: A hercegprímás beszéde. Élénk örömet okozott nekem a kir. magyar tud. egyetem kitüntető figyelme, hogy az egyház szabadsá gának ezerhatszáz eves jubileuma alkalmából diszdoktorai közé sorozni s ü császári és apostoli királyi Fel­ségének magas engedélyével disz­doktorrá avatni méltóztatott. Örö­mömet növelte azon körülmény, hogy az ünnepélyes aktus az or­szág prímásainak és esztergomi ér­sekeknek székhelyén, Szent István királyunk születéshelyén ment végbe. Tanulmányaimat ugyan a bécsi egye­temen végeztem, de engem azért kora ifjúságomtól fogva a kegyelet­nek különös köteléke fűz a buda­pesti egyetemhez, mert sokáig az volt ifjú lelkemnek álma és ambí­ciója, hogy valaha budapesti egye­temi tanár lehessek. Lelkesedéssel kezdtem a tudománynak élni s azon tényben, hogy a hittudományi kari csakhamar bekebelezett hittudóra- sorába igtatott, álmaim megvalósítá­sának bizonyos előhírnökét véltem láthatni ; azonban az isteni gondvi­selés elszólitott a szorosan vett tu­dományos pályától s az egyházi közigazgatás terére hivott. Azért azonban híven a pap hivatásához és híven a Szentirás szavaihoz — a pap ajkai őrzik a tudományt — szívesen, de szükségszerűen is fog­lalkoztam a tudománnyal s mindig bizonyos irigységgel néztem azokra, akik az emberi lélek egyik legne­mesebb szenvedélyének, a tudo­mányvágynak hódolhatnak. Majdnem négyévtizedes közpá­lyám után az apostoli Szentszék és a fölséges magyar király kegye ér- demetlenül azoknak a székébe emelt, akik bőkezűségükkel a kir. magyar tudományegyetemet megalapították. Pázmány Péter, Lósy Imre és Lip- pay György utódja lettem. E halha­tatlan emlékű elődök mintegy meg­cáfolták a történelem tapasztalatát, hogy inter anna silent musae, mert a magyar nemzet legsúlyosabb meg­próbáltatásának idején emeltek a magyar tudománynak szentélyt, a mag var tudományegyetemet. Tudták, hogy a nemzetnek nemcsak fiainak erős karjara, hanem a tudomány fegyvereire is van szüksége. Azóta az egyetem állami kezelésbe ment át, de azért csorbítatlan fénnyel és az alapítók dicsősége és a magyar nemzet hálás szeretetének erős szá­laival tovább szövődik az a belső viszony, amely Magyarország her­cegprímásait, mint az alapítók utó­dait, a legrégibb és legelső magyar tudományos intézethez fűzi. Ennek a kegyeletes viszonynak megnyilvánulását látom abban, hogy a kir. magyar tudományegyetem a kath. egyház világtörténelmi ünne­pén megemlékezett rólam és a ma­gyar püspöki karnak több tagjáról s

Next

/
Oldalképek
Tartalom