Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 28. szám

2

ESZTÍ3GOM és VIDÉKE.

1914 április 5.

átlagembereinek gondolatát tük- röztetni vissza. Ezek az átlagemberek, mert hiszen többségben vannak, irányítják fölfogásukkal a közvéleményt, ezek azok, akik a fölöttük állókat le szeretnék magukhoz rántani ítéletükkel. Amit nem értenek meg, az szerintük „hóbortos őrület“, amit nem tudnak utánozni, az „oktalan különcködés“, amit szeretnének megtenni, de nem mernek, az „szemérmetlenül felháborító“. Az ítélet kialakításában szerepelnek a hangadók és a továbbterjesz- tők; egyformán alap, gondolkodás és jóérzés nélkül mondják, ami eszükbe jutott, vagy amit hallottak. Valami igazság van abban a régi közmondásban, hogy nem zörög a ha- raszt . . . Azonban mégis lehet mondani, hogy a közvélemény egy végtelenül szabálytalan, groteszkül mutató, torzító tükör, amelyben a legegyszerűbb, legmindennapibb dolog ijesztő formában, majdnem felismerhetetlenül mutatkozik meg.

A napilapok, melyeket a közönség általában annyiszor lekicsinyel. aránylag még a legreálisabb, legbecsületesebb tükkább ezekből a virágokból fel egyet.. vigyázzon ! ... fel ne döntse . . . inkább nézze, én választok ki egyet.. egy fehéret . . . szépet . . .

Amig a nő a szegfűvel bíbelődött, az ifjú tekintete végigsiklott a termetén. Az asszony ezt észrevette és az arcán rózsák kezdtek virulni.

Egyikük sem szólt. Az ifjú, mint a csintalanságon rajtakapott gyermek, a szegfűt igyekezett elplántálni gomblyukába.

Mindent világosan látott. Ezt az asszonyt mintha kicserélték volna. Énje, valója, szelleme, hangárnyalata . . . alakja . . .

Úgy álltak ott, mint két szellemlény, hófehéren, mint a megigazul- tak az utolsó nap ítéletén . . . csak a megbékült érzelmek parányi billentyű-zenéje játszott valami angyali melódiát . . .

Áz ifjú lelkét végtelen tisztelet töltötte el, s mellette állt fehér bálványa, a magasztos női ideál — az anya.

Régen elült már úgyis a makacs fájdalom, s a tompa szerelemérzet határtalan tiszteletté változott. Már most nyugodtan együtt lehettek.

Negédesen beszélt a nő, és szava balzsamcsöppekben hullott a hegedő férfiszivbe.

Elbúcsúztak. Az ifjú illedelmesen csókolt kezet A nő meghívta, jöjjön gyakrabban, amikor esetleg az ura is itthon van . . . szívesen látja neje földijét . . .

Az ifjú elment. Dagadó kebellel lépkedett érzelmei triumfusán — csodálatos — a szenvedélyek, a hős leigázott fejedelmei, nem csörömpöltek láncaikkal.

rei a közvéleménynek, hiszen olyan emberek állítják össze, akiket jóhiszemű objektivitás vezérel, vagy ha szubjektív Ítéletekről van szó, magasan az átlag fölött álló emberek szólalnak meg benne. Mégis folytonosan halljuk: hogy lehet ezt írni, ilyet kinyomatni? — és igy tovább. Pedig a szóbeli közvélemény, amely elterjedtebb, közkedveltebb, sokkal alacsonyabb nívón áll és mégse szólal íöl soha senki, mikor alaptalan rágalmakat kolportál- nak: hogyan lehet ilyent kimondani? Valami különösen tipikus jellemvonása a tömegnek az a majdnem kárörvendően éles és gúnyos kritika, mellyel a föléje emelkedő embereket vagy ezeken át az intézményeket sújtja. Nem lehet állítani, hogy az emberek egymással szemben valami túlságosan el- ismerőek volnának, de mégis akad néha megbecsülés, kölcsönös szeretet, elnézés. Ámde ha valaki a közvélemény szemében és becsületében a Bazilika magasságát akarja elérni, akkor legalább is az Eiffel-torony magasságával kell bírnia és nyugodt lehet, hogy az elismerő tömeg minden egyes embere találni fog életében vagy személyén olyan kifogásolni valót, mely a legmagasabb elragadtatás mellé odailleszti azt a megszokott „de“ szócskát . . .

Vannak azután kivételek: a tömeg kedvencei. Ezek azonban sohasem igazán értékes egyének, legtöbbször csak „hatásosak“, akár szellemileg, akár testileg. Ilyenek egy népszerű színész, sportember, rutinos tömegszónok. Ezeknek azonban hamar lejár az idejük ; és amilyen hamar bejutnak a közvélemény szerelmébe, olyan hamar le is „pásszolnak“, mint mondani szokták.

Az átlagemberek e szigorú és kellemetlen, szájról-szájra adott véleménye nagyon sok embert és különösen nőt meggátol abban, hogy igazán kedve szerinti és legjobb meggyőződéséhez mért életmódot folytasson. Például nézzük egy nő életét, akit ismernek, aki „számít“. Ha a Szécsenyi-téren sétál, „no, ez is mindég a korzón van“ ; ha elhagyott Kossuth L. úton sétál, „biztosan találkára megy“. Ha egyedül sétál, „ennek se akad senkije“,

ha valakivel sétál, „van valami köztük“, ha nem sétál, „biztosan van oka nem mutatkozni“, ha reggel sétál, „micsoda furcsaságai vannak“, ha este sétál, „szándékai vannak“. Szegény nő! Aki törődik a mások véleményével, igazán kénytelen beletörődni abba, hogy kövesse, amit a többiek tesznek, azon legalább senki sem gondolkodik miért tette. így van, hogy szomorú példával éljek, a ruhák ügyével is. Legtöbben, természetesen polgári asszonyokról beszélek, szívesen viselnék tovább a tavalyi ruhájukat, a mely se kopott, se gyűrött, se divattalan. Az ám, „de mit fognak szólani, ha én a tavalyi ránctalan aljamban és rövid ujju blúzomban jelenek meg ?“ Ez fontos és igy készül az új ruha vagy átalakul a régi, mert ugyan én meg vagyok róla győződve, hogy az idei divat förtelmesen csúnya, de barátnőim, szóval a világ (micsoda perspektíva!) megkövetelik, hogy én is viseljem. A közvélemény kényszerítő hatása alatt cselekszik az ember elvei ellenére. Nézzük a vendégfogadást. Sokan diéta-étkezésre vannak szorítva, sokan direkt illetlennek tartják a vendégségben többet enni a normálisnál, sokan nem is tudnak kiöltözködni és befűzve (ez titok!) enni; és mégis látjuk, hogy az a másfélkét diner-k rettenetes sok, fölösleges drága étellel vannak túlterhelve. Az asztal ezüsttel megrakva, a szobák pálmával feldíszítve, mert mit szólnának, ha senkiházi Nincstelenné vacsorája valamivel hátramaradna a többieké mögött! Mit mondanának! .... Mit gondolnának! : . .

Pedig hát úgyis mondanak ! Akárhogyan tiltakozik és igyekszik valaki, a szóbeszéd terjed és különös módon sohasem az egyének dicséretes tulajdonságairól. Pedig akad mindenkinek ilyen, ha nagyon keresünk . . .

Sas Margit.

A Szépítő Egyesület elnökségének címére.

Olvasóink bizonyára emlékeznek reá, hogy erre a címre mi már többször írtunk, elismerjük: inkább kellemetlen,

mint kellemes dolgokat, inkább panaszokat, mint dicséreteket. Egy alkalommal — az igaz, hogy nem ok nélkül, de — any- nyira megnyomtuk toliunkat, hogy a fent nevezett tisztes egyesületet városunk legtespe- dőbb egyletének állítottuk, mely a maga elé tűzött főcéllal: a szigeti sétálónak gondozásával jóformán mitse törődik. Nehezünkre eső erősebb kiszólásunknak volt némi eredménye, mert az egyesület újra szerveződött s komoly határozatokat hozott feladatának gyorsabb és alaposabb keresztülvitelére.

Ez még tavaly történt. Reménykedve vártuk a gyors és alapos tetteket; s kaptunk is valamit, amiből bizakodni kezdtünk a szebb, munkásabb jövőben. Az egyesület a szabályozott kisdunapartot beültettette fákkal, a szigeti sétáló utat pedig (a Kutyaszorítóig! Mért éppen addig?) ha gondatlanul is, de megfoltoztatta. Azt hittük, hogy az idei tavasszal a helyes kezdeményezést biztosan követni fogja mindazon tennivalók végrehajtása, melyeket lapunkban már többször szóvá tettünk. Ám a mai napig nagy fájdalmunkra csupán egyetlenegy dicséretre- méltó tényről számolhatunk be, arról, hogy az egyesület több új padot szerzett be, sőt — nem kis csodálkozásunkra! — ki is festtette őket.

Csakhogy mit ér ez a cselekedet az érdemek sorában, mikor (bocsánat a jelzőért!) a patópálos temperamentumú vezetőség nem is egy, hanem mindjárt két óriási mulasztással majdnem egészen lerontja az értékét!

Tiszteljük mindenkinek az ízlését, de mégis bátorkodunk fölvetni a kérdést: nem valósággal antiesztétikus cselekedet-e az újonnan szerzett és kifestett padok mellett kirakatni a régieket összefirkáltan, festet- lenül, sőt a téli piszoknak lemosása nélkül ? Pedig a régi padok ily állapotban kerültek ki a sziget külsőbb részébe — a vezetőség gondosságának nagy dicséretére !

Még bántóbb mulasztás a következő:

A kutyaszorítói átvezető utat annyira megrongálta a tavaszi olvadással egymásután beállott két árvíz, hogy újabb áradás esetén alig marad belőle valami; ; a földet a víz teljesen lemosta a felsőrészéről; véges-végig csupaszon állanak ki a széttöredező cemettömbök; a külső szigetre átmenni akarok csak ugrálva érhetik el céljukat.

Körülbelül egy hónapja figyeljük e szégyenletes állapotot s várjuk türelemmel: mikor fog a Szépítő Egyesület valamelyik vezetője arra vetődni és intéz-