Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 25. szám
2 ESZT^GOM és VIDÉKE. 1914. március 25. tanom, hogy a fővárosból Esztergomba való ide és visszautazás mind szárazon, mind vizen még egy kissé drága. Módját kellene ejtenünk, hogy a MÁV. és a Dunagőzhajózási Társaság nyár folyamán varosunkba minél olcsóbb menettérti kiránduló jegyeket adjanak ki. Ennek, úgy hiszem, nem volna nagy nehézsége. Más, nyugati államok fővárosaiból nyaranta bámulatos olcsón rán- dulhat ki a közönség messze vidékekre; mért ne lehetne ezt nálunk is megvalósítani, és mért ne lehetnénk mi az elsők a megvalósítás kivitelében? Igen nagy, mondhatnám: legnagyobb akadálya idegenforgalmunknak, hogy a hozzánk érkező kirándulóknak az állomásokon semmi útbaigazítás nem áll rendelkezésére a látni s élveznivalókat illetőleg. Hogy kissé részletezzem is a dolgot, fölemlítem, hogy hiányzik egy rövid s olcsó (10, legfeljebb 20 fill, áru) nyomtatott kalauz, melyben megvolna a város térképe és rajta jelezve volnának a fő látnivalók, üdülő és szórakozó helyek (ezek közt különösen a vendéglők, az étkezés árainak pontos feltüntetésével!), természetesen valamennyi megfelelő den! Míg én töröm-zuzom magam a szerkesztőségben, te addig . . . Az asszony: (Fuldokolva rogy össze.) Mondd ki te aljas rágalmazó ! (Összeesik.) A férj : (Mint szokták mondani : elvesztette a fejét.) Jolán, Jolán . . . mi bajod?! Jaj, Istenem! (Vízért rohan, leönti Jolánt, azután dörzsöli, mig végre Jolán fölébred.) Az asszony : (Fölnyitja szemét és az asztalra intve mutat.) Olvasd, olvasd ! A férj: (Egy pillanat alatt átfutja egy — végrendeletet végrehajtó — közjegyző levelét (Olvas.) Húszezer korona . . . nagynénje után ... Itt küldöm mellékelve . . . (Jolánhoz rohan.) Jolán bocsáss meg! Jolán, édes Jolán, megbocsátasz ? Az asszony: (Magához tér teljesen.) Föltetted a vizet ? A férj: (Alázatosan.) Azonnal! (Fölteszi a vizet. Visszamegy Jolánhoz, kit karöltve asztalhoz vezet. Ölebe ülteti Jolánt. Hallgatnak.) Az asszony: (Egy pár pillanat múlva.) Hallgasd, hogy sistereg ez a snelzider, milyen édes hang ez! . . . (Férjéhez simul) A férj: (Sóhajt.) Szegény nagynéni ! . . . Az asszony: (Megkönnyebbülve.) Szegény nagynéni! . . . (A férj cigarettára gyújt. Az asz- szony is. A gyorsforraló kék lángját nézik szótlanul. Csend.) A férj : (Szórakozottan.) Te Jolán, mit csinálunk ezzel a garmada pénzzel ? Az asszony : (Boldogan simul férjéhez.) Mit? (Csevegnek.) magyarázattal. Az még kisebb baj, hogy nincsenek ügyes, megbízható idegenvezetőink; ámbátor nem csekély haszonnal járna, ha ilyenekről is tudnánk gondoskodni. Számottevőbb akadály, hogy a városunk- beli kocsiközlekedés drága, nehézkes és hiányos. Nem bocsátkozom most ennek részletezésébe, csupán a kétségtelen tényt állapítom meg. Az se kicsiny- lenivaló nehézség, hogy a vasúti állomásunkról bevezető út (kocsi és gyalogút egyformán) a legelhanyagoltabb, mondhatni: tűrhetetlen állapotban van. Azok a fővárosiak, kik egyszer ezen gyalogoltak be és ki a nyári borzasztó porban, esetleg sárban, többé aligha fogják városunkat fölkeresni. A város főhelyeire vezető Kossuth L. út tisztasága, helyesebben: tisztá- talansága (főleg a külsőbb részeken !) sem igen vonzhatja hozzánk a tisztasághoz szokott fővárosiakat. És azt is teljes joggal fel lehetne panaszolni, hogy sétálóhelyünkön, a szigetben kevés a pihenő pad, az is festetlen, megcsonkított, ocs- mány rajzokkal és írásokkal eléktelenitett. Ha aprólékoskodó akarnék lenni, egyebeket is említhetnék. Annak újra való hangoztatása mellett, hogy manap reklám nélkül nagyobb hasznot semmiben se lehet elérni, idegenforgalmunk egyik akadályaid azt is meg kell említenem, hogy eddig egy lépest se tettünk városunknak a fővárosi kirándulók figyelmébe való ajánlásában. Ignoti nulla cupido — mondja a latin közmondás, vagyis: aki nem ismer valamit nem is vágyik utána; s ez semmire sem illik jobban, mint a mi ügyünkre. Hogyan várhatnék, hogy a fővárosiak hozzánk kívánkozzanak, mikor nem hívjuk fel a figyelmüket magunkra? Legalább is annyit okvetlenül meg kellene cselekednünk, hogy a Nyugati pályaudvar várótermeiben, meg a Dunagőzhajózási Társaság budai és pesti állomásain szembeötlő plakátok ajánlják az Esztergomba való kirándulást. Ezek véleményem szerint idegenforgalmunknak főbb akadályai. Senki sem vonhatja kétségbe, hogy egy kis jóakarattal, no meg egy kevés áldozattal könnyen és hamarosan megszüntethetők volnának. Hogy kik és mikép végezzék el megszüntetésüket, azt következő cikkemben fogom kifejteni. Prisons. A polgári háziasszony. A polgári háziasszony hivatalos szó lett. Belekerült abba a hivatalos Írásba, amelyet a közoktatásügyi miniszter a polgári leányiiskola tantervének nevez és amelyet most adott ki rendeletileg az illető iskoláknak kötelező használat céljából. Ez az új, vagy helyesebben megújított tanterv különösen kiemeli a polgári háziasszony sokat jelentő szerepét és igen szépen kifejti, hogy a polgárileányiskoláknak az a célja, hogy az életnek dolgos, művelt erkölcsös és vallásos lányokat neveljenek, mert ezekből lesznek a más, jobb nemzedékek, munkát szerető, társadalmat nevelő anyák. Hogy az iskola e célt szolgálhassa, ne az osztályozás kedvére történő feleletekre vesse a súlyt, hanem igyekezzék tartalmat, munkakedvet vinni a romlatlan gyermeki lelkekbe; hívja fel a figyelmet a szépre, kepezze, hogy megértse a szépet becsülje az egyszerűt; igényeik ne legyenek szertelenek, mert a boldogtalanságnak, az életkeserűségnek gyakran az az alapja, ha a nő nem háziasz- szony, hanem divathölgy, nem munkásnő, hanem virágházi növény, piperéskedő divatbáb. A polgári háziasszony mint valami ideál, úgy vonul át a tanterven. Érzi mindenki, hogy a családi szentélyben első szerepe van a nőnek, akinek finom lelke megteremtheti a családi békét, az egyetértést, gondoskodása szaporíthatja a garasokat, gyöngéd, vallásos és, ha kell türelmes, biztató és vigasztaló, tud megbocsájtani és szeretni, le tud mondani és nélkülözni. Ha az iskola nem is ad egészem cizellált munkát, de irányíthatja már a gyermeket az ideális családi élet felé, nem ad példát arra, hogy a gyermek pazarlásokhoz szokjék, a pipereköltséget magasztalja, a durcásságot megtűrje, a lustaságot elnézze, a nemtörődömség felett eltekintsen. Az iskola a gyermekbe igyekszik beléol- tani a vallást, a hazaszeretetet, a munkakedvet, megismerteti vele a munka értékét, megbecsüli a munkást. A jövőben ezt annál sikeresebben megteheti, mert a tanterv is hangoztatja, hogy maga az iskola is munkát produkáljon. Ä porosz iskolákba például bevezették á textil-ipart. Ezrekre megy azon leányok száma, akik hímzéssel egyenkint 2-300 márka keresethez jutnak. Erre a mintára a magyarországi polgári leányiskolákban is meglehetne honosítani a kézimunka köréből oly sok kínálkozó iparagat. Csak mesterséges virágokért, koszorúkért, kalapdíszekért milliókat adunk a külföldre. Amellett a háziipar száz és száz ágával megismerkedhetnék már a gyermek. Minden vidéknek szükséglete szerint lehetne egy- egy iparágat meghonosítani az iskolában. Mindez ideig ezzel keveset törődtek Magyarországon. íme most a tanterv hangoztatja, hogy a családi élet idealizálása érdekében meg kell teremteni a jo polgári háziasszonyok mintaképét. Nem mondja, de érzékelteti a tanterv, hogy az élet to- varohanása és fejlődése közben a nő segítségére szükség van. Maga a nő is gondtalanabb napokat él, ha férje urának anyagi gondjain saját tisztes keresetévet enyhít. Az ilyen nő, ki munkájának értéket, a munka verítékét megismeri, jobban megbecsüli a megszerzett pénzt, nem válik belőle igényes, köny- nyelműe.n költekező nő, akinek nem egy példáját olyan szomorúan ismertük meg egy-egy hivatalnok sikkasztási esetében, vagy öngyilkossági hirében. A polgári háziasszonynak mentői ideálisabb, nagyobb alakjait várjuk, óhajtjuk ebben a panaszos, erkölcsileg egyre is lejebb sülyedő korunkban, akik egy tisztultabb, finomabb, tartalmasabb társadalmi élet kialakulására vannak hivatva. Nem kételkedünk abban, hogy tanaraink, tanítónőink paedagógiai tudásukkal, ambíciójukkal átérzik a nagyjelentőségű tanterv intencióit és nagyértékű munkájukkal igyekeznek majd megteremteni a boldog családok szentélyét, mely minden boldogságunk kútforrásához vezet. V. I. Londoni kirándulás. A Gare du Nord füstös állomásán már indulásra készen áll a londoni expressvonat. Hol észak hűvös vérmérsékletű fiai utaznak, az azonnal észrevehető a szófukar, hideg közönségen. Kilenc órakor, kissé bo- rongós február végi napon kirobogunk Párisból és a szép francia városok, tiszta gazdag falvak gyors egymásutánban tűnnek el mögöttünk. Boulogne-nál elértük a végállomást, hogy átszálfjunk a hajóra, mely Fol- kestónba vitt bennünket. Kivételesen a La Manche csendes volt, és sima tükörként terült el a viz sirályok ezreitől tarkítva. Közben kisüt a nap, s Folkestón-ba csodaszép tavaszi ve-