Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 23. szám
1914. március 19. ESZTERGOM és VIDÉKE. 3 delmet ott, ahol azt a haza szent érdeke megkívánja : a közélet terén, vagy akár a csata mezején ; ihlesse meg lelketeket ebben a küzdelemben a márciusi ifjak, a szabadság vértanúinak szelleme ; öntsön szívetekbe bátorságot és kitartást a Magyarok Istene: s akkor majd valóra fog válni a szabadság dalosának jóslata : Élni fogsz hazánk, mert élnéd kell, dicsőség És boldogság leszen a te élted; Véget ér már a hétköznapi vesződség; Várd örömmel a derült szép ünnepet! (Petőfi.) Nemes példátokon felbuzdulva, hősies önfeláldozástokból erőt és lelkesedést merítve teszem le sírotokra, ti férfiak, ti hősök, ti vértanuk, az esztergomi főgimnázium ifjúságának koszorúját; örök hálánk, soha nem szűnő szeretetünk szerény jelképét! A szép beszédet nagy lelkesedéssel éljenezte a közönség. Gabriel István IV. éves tanitónö- vendék Ábrányinak: „Március jövel ... .“ c. remek költeményével aratott zajos sikert. Szép, szónoklatra termett hangja különösen hatásossá tette a kitűnő ódát. Ezután a tanítóképző énekkarának egy gyönyörű száma következett, melyet Nemesszeghy István zenetanár dirigált. A tanítóképző énekkara az idén különösen kitűnő erők bői van összeválogatva. Kifogástalan technikájuk a darab szépségeiből egyetlen árnyalatot sem enged hatástalanul elveszni, ami a hozzáértők előtt valóban elsőrangú műélvezetté teszi az énekkar meghallgatását bármely alkalommal. A főrealiskola soraiból Kövesi István VII. o. t. szavalta el mely meggyőződéssel Szabolcskának: „A hazaszeretetről“ c. sziveket gyújtó szép az igazi keleti népáradatba. Ilyenkor a heves keletivér meglehetősen szelíd és türelmes. Goldziher tanár különben olyan otthonos Kairóban, mint Budapesten. Tehát könnyen elkalauzolt minket a város hegyvidéki mohamedán barlang-kolostorokba, ahol valamikor a mi első keresztény remetéink tartózkodtak. Febr. 12-én, a nagy Ramazán- ünnep kezdetén, megtekintettük a kairói citadella hatalmas angol ágyu- ütegeit és a közeli fejedelmi mecsetben, az udvariak részvételével, a szertartásokat. A khedive ekkor ezüst tálcán, ezüstcsészékben, feketekávéval kináltatott meg minket, a mit lojálisán föl is hörpintettünk a szent helyen, sáspapucsunkban. Végre ütött a bucsúzás megható órája. A mi hűséges arab inasaink sírtak, a jó portás elérzékenyülve fogadta baksHunkat, mi is valamennyien megindulva hagytuk ott feledhetetlen emlékű tanyánkat és háromszor több holminkkal, a vonatra hajtattunk. Alexandriában megnéztük a soványaknak tetsző múzeumokat. A Pompéji-oszlop előtt üdvözlő levelezőlapokat küldtünk haza. Az utolsót Egyiptomból. Soká tartott az unalmas vámolás. De Cook emberei végre simán elintéztek összes csomagjaink jó sorsát. Febr. 15-én tengeri hajóra szállottunk. Visszamenet mi ugyan valamennyien együtt voltunk, de már költeményét, mely szintén lelkes elismerésben részesült. Most következett lapunk szerkesztőjének, Dr. Réthei Prikkel Marián főgimnáziumi bencés tanárnak szónoklata, melyet Esztergom város polgárságának nevében mondott el a hősök sírja felett. Már az előző számok is felkeltették a lelkesedés szent tüzét a szivekben ; de e beszed valósággal lángra gyújtotta azokat, akikben még van egy parányi szeretet e sokat szenvedett haza iránt. Sajnáljuk, hogy e klasszikus beszédet nagyobb terjedelme miatt csak kivonatosan közölhetjük az alábbiakban : Tisztelt Ünneplő Közönség! „Összegyűltünk a szabadsághősök szentelt porai fölött, hogy a hazafiúi elismerés évi adójat lerójuk irányukban. Midőn én, mint a város visszaemlékező kegyeletének tolmácsa a szószékre lépek s midőn lelki szemeimet a dicső múltra készülök irányítani, úgy érzem, mintha valami láthatatlan erő akaratom ellenére a jelenre fordítana tekintetemet és azt a kérdést intézné hozzam a költővel: „Látod, mit miveinek Magyarhonban ?“ Éles fajdalom nyilall szivembe, amikor erre felelni akarok, mert látnom s tudnom kell, hogy a jelen kor magyarsága nem hű safára többe annak a fenséges érzésnek, mely nemzetünket 1848-ban csodásán uj jászülte ; tudnom kell, hogy a szabadság félszázados szakadatlan élvezete nagy részében teljesen elváltoztatta, megmásította nemzetünket. Az egykori, hazájáért élő-haló, szabadság- es függetlenségszeretete- ben magát mérsékelni nem tudó magyarság helyebe ildomos, számító, haszonleső nemzedék lépett, amely már érzéséit, indulatait érdeke szerint fékezni tudja s a hazafiúi felbuzduegészen más arcokkal is utaztunk. A tenger méltóságosan viselkedett. Talán megérezte, mennyit fáradtunk, mig tudományos kincseinkkel megterheltük hatalmas bordáit. Triesztben febr. 19 én délelőtt kötöttünk ki. Egy finánc admirális erkezett előbb hozzánk két kikötői tiszti orvossal, külön ladikon. Hivatalosan jelentette neki a mi jó Gold- ziherűnk, hogy az összes tanárok tanulmányi utón voltak Egyiptom ban tehát összes holmijuk tanulmányi jellegű. Szalutált. Mi pedig vidáman kiszáhottunk, mert súlyos vámtehertől szabadultunk meg. Triesztben volt utolsó vacsoránk. Ekkor Dr. Platz Bonifác főigazgató, a minden izében szeretetreméltó tudós férfiú, emelkedett föl és kije lentette, hogy tanulmányutunk szerencsésen befejeződött. Már most mindenki gyümölcsöztesse uj ismereteit a nemzeti kultúra javára. — Jegyezzük meg azonban, hogy igy, ugyanez a társaság és ugyanazok a tagok, nem fogunk többé találkozni! Valót mondott. Utitársaink közül azóta az erőteljes Gresits Miksa losonci igazgató, a ritka szellemű Dr. Kassay Gusztáv (az én hű szomszédom) a robustus és vidám Led- niczky Ipoly bajai cistercita tanár és a derék szatmári tanár, Sarmaságh Géza utaztak a — másvilágra. lást csak nehezebben, mérsékeltebben és ritkábban engedi meg magának. A szabadság szent eszméje megszokottá, köznapivá lett előttünk ; s úgy tetszik, mintha már ittunk volna a feledés vizéből és magunkra terítettük volna ama nagy halotti lepelt, mely alatt megfagy a lelkesedés s elalszik a dicső múlt emlékezete! Minek is visszaemlékezni arra, ami olyan régen-régen történt! Mire való magunkat hasztalanul izgalomba ejtenünk ! Hiszen bölcs, tanult emberek bizonyítják, hogy a hevesebben lüktető vér majd mindig lázas állapotnak a jele ! Fájdalom, T. Ü. K., igen sokan vannak a mai magyar ivadék közt, kik ilyetén módon gondolkodnak, kik nemzeti eszményeink nyílt hangoztatását merőben fölöslegesnek, hazafiúi érzésünk tüntető megvallását üres szóvesztegetésnek, sőt kereken talmi hazafiságnak hajlandók bélyegezni. Pedig nagy elvakultság, hogy ne mondjam: rossz indulat azt kívánni tőlünk, hogy megtagadjuk legdicsőbb nemzeti történetünket s az apáink kiontott drága vérén szerzett babérjainkat önnön fiúi kezünkkel tépjük szét! Nem ! Mi ennyire még nem al- jasultunk le ! Mi érezzük, hogy kezünkhöz, lábunkhoz még nem tapadt annyi földi sár, hogy ne tudnánk fölemelkedni a magasba. Mi előttünk a múltnak dicső emlékezete most és mindenkoron szent; s a hazafiúi érzésnek nyílt megvallása nemcsak erény, hanem egyenesen kötelesség! Gondolkozzanak, Ítéljenek a modern kalmár-hazafiak bármiképpen rólunk : mi teljes lelkűnkkel érezzük, hogy 1848 március 15.-ének emlékezete oly mélyen bele van Írva szivünkbe, hogy onnét semmi balvéle- meny s időváltozás ki nem tépheti. Mi apáink legszentebb örökségének tartjuk eme nap emlékének évenként való felújítását és nyilvános lelkes megölését. Én, T. Ü. K., úgyis mint édes hazámnak hű fia. úgyis mint e varos egyik polgára módfelett kitüntetettnek tartom magamat, hogy a magyar szabadság mai emlékünnepén szószólója lehetek a visszaemlékező igaz honszeretetnek, mely bennünket e szentelt helyre osztálykülömbség nélkül összehozott s testvériesen egyesített. És bátor ez ünnepies pillanatban kitüntető feladatommal szemben mélyen érzem gyarlóságomat, mindamellett bátorságot s erőt meritek azon meggyőződésemből, hogy olyan tárgyról kell szolanom, melynek, miként az aranynak, a művész szebbitő kezére nincs szükségé, hogy belső értekét megismerjek; olyan tárgyról, melynél a gyengébb szózat sem fog visszhang nélkül maradni az Önök fennkölt hazafiúi lelkületében.“ A szónok ezen hangulatos bevezetés után tömör előadásban ismertette hazánknak a 19. század első felében való nyomorúságos állapotát. Találó szavakkal mutatott reá a 48- ban bekövetkezett ébredés és megújhodás előkészítőinek : Széchenyinek, Deáknak és Kossuthnak örök érdemeire. Kiemelte a márciusi események fontosságát s meghatóan ecsetelte a rájuk következő nemzeti megpróbáltatás nehéz idejét. Majd így folytatta : „Ez képe, T. Ü. K., a múltnak, melynek emlékét ma felújítjuk s kegyelettel ünnepeljük. Bizonyos, hogy nehez kor volt, könnyel, verejtékkel, vérrel teljes. Volt sok éjszakája, de voltak csillagai, sőt voltak üstökösei is! Volt derűs hajnalhasadása és voltak fényes, ragyogó napjai. Volt keserűsége, bánata, csalódása ; de volt öröme, s volt mindent legyőző reménye és lelkesedése is! Ám a mai idő, T. Ü. K. ! A mai idő — csupa sötéten sötét éjszaka, csillagtalan, fénytelen, reggeliden ! Nincs ennek könnye, nincsen reménye, még kétségbeesése sem, csak lemondása, kabultsága, tehetetlensége ! A 48.-i gyönyörű márciusi idus és fenséges erőkifejtés után rövid hetedfél évtizedre újra beleesett nemzetünk abba' a halálosan beteg állapotba, melyre szó szerint ráillenek Kölcsey fájó panaszszavai: „Más faj állott a kihunyt helyére Gyönge fővel, romlott, szívtelen, A dicső nép, mely tanult izzadni S izzadás közt hősi bért aratni, Névben él csak, többé nincs jeleni“ Visszajött a „gyáva kor“, melyben a magyar nemzet életerejét, ellent- álló képességét, önbizalmát és egyetértését elvesztette s élőhalottképpen bármit enged tenni magával. És ha még idegenből jött volna fejünkre ez a borzasztó csapás: ez a dermesztő álomkórság! Nem ! Önnön fajunkban támadt ostorunk [Önnön vérünkből támadtak lelketlen I kufarok, kik a hazafiság szeplőtelen I templomát vásár színhelyévé tették. Saját fajunkból akadtak ravasz kalmárok, kik legszentebb nemzeti javainkat bűnösen elalkudták ! Ott tartunk ma már, T. Ü. K., hogy Magyarországon szinte bűnszamba megy a függetlenségi vágy erősebb kitörése, bűnszámba a nemzetiségünkhöz való rendületlen ragaszkodás, bűnszámba még a legtisztább honszeretet is. S mindez nem idegen elnyomók, hanem saját nemzetbeli zsarnokaink előtt! Ott tartunk, T. Ü. K., hogy természetes nemzeti vágyainkat s törekvéseinket hiú ábrándoknak, dőre nagyralátásnak hirdetik fennen s maró gúnnyal saját fajtestvéreink ! Ott tartunk, hogy a 10 milliós magyar nemzet hízelegni, udvarolni kezd az országában lakó s 48-ban életére tört háládatlan nemzetiségeknek ; s mig nagyapáink még teljes önérzettel azt követelték, hogy „sü- vegelje meg a magyart mind a hor- vár, mind az oláh, mind a tót“, addig mi unokák már alázatosan magunk süvegeljük a horvátokat, olahokat, sőt nemsokára tán még a tótokat is ! . . . Hát biz ez a mi időnk nagyon szomorú idő, T. Ü. K. A legszomo- rubb pedig az, hogy bajainkat ép szabadság napján kell felpanaszolnunk, azon az ünnepen, mely eddig a nemzeti remények és vágyak megújulásának derűs napja volt. Ám mit tehetünk mi róla, ha a reménylő öröm helyett mélységes elkeseredés fogja el egész valónkat. Mit tehetünk róla, ha a lelkesültség pirja helyett a fájdalom felhője lepi be orcánkat; ha a magasztalás és buzdítás igéi helyett keserű panaszhangok fakadnak ajkunkról i Tudva tudjuk, hogy nemzeti hőseink, kiknek porai felett állunk, nem ezt várják tőlünk, hanem lelkes, büszke beszámolást arról, mennyivel vittük mi előbbre a magyar szabadságnak ügyét, melyért ők vérüket ontották. Mivel azonban erről a mai magyar nemzedék nem tud beszámolni, azért jobb, ha a szivünkből önként feltörő keserűségnek engedünk szabad utat a szabadság napján! Bocsássátok meg ezt nekünk dicső hősök ! Panaszkodásunk ne zavarja nyugalmatokat ! Ti csak pihenjetek tovább békében s álmodjatok szépeket: a kiontott véretekért hálás, méltó utódokról, az ellenein győzedelmeskedő egy-
