Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 23. szám

2 ESZILRGOM és VIDÉKE. 1914. március 19. Március Idusa. A házak tetején nem­zeti zászlókat lengetett a szél, a kis és nagy diákok mellén pedig nem­zeti kokárda hirdette, hogy ünnepe van ma a magyarságnak. A hivatalos ünnepség d. e. 9 órakor a belvárosi plébánia temp­lomban tartott istentisztelettel vette kezdetét, melyet Mátéffy Viktor plé­bános celebrált fényes segédlettel. A templom zsúfolásig megtelt közön­séggel. Az istentiszteleten a város és vármegye tisztikara testületileg vett részt. A szent mise végén a Himnusz hangjai mellett oszlott szét a közön­ség. Kivonulás a Honvédtemetőbe. Délután 2 órakor a Széchenyi- téren gyülekezett a közönség és a tanintézetek ifjúsága. Évek óta nem látott hatalmas menet indult el innen a városi rezesbanda hangjai mellett a Honvédtemető felé. Az intézetek és egyesületek saját zászlaik alatt, a város tisztikarának és képviselőtes­tületének néhány tagja pedig a vá­ros zászlajának elővitele mellett vo­nultak az ünnepély színhelyére. Esz­tergom egyetlen aktiv politikai egye­sülete, a „Függetlenségi és 48-as kör“ tekintettel a mostani politikai helyzetre, hatalmas selyemzászlajára gyászfátyolt tétetett s ugyancsak gyászfátyollal vonta be a honvéd­emlékre szánt koszorúját is. Külön kocsi vitte ki az ünnepélyre a még életben lévő 48-as agg honvédeket, kik könnyes szemmel gyönyörköd­tek a körülöttük lelkesedő ifjúság vidám hazafias énekeiben. A hosszú menet mintegy fél 4 óra tájban ért ki a Honvédtemetőbe, gorán persze megrendült a magyar nóta is szerény ú jaimmal és sze­rénytelen tapsokkal. Jan. 21-én, júliusi hőségben va­súton Girgé-be rándultunk, ahol Csők gőzösére telepedtünk, több napi ní­lusi hajókázásra. A vendégek név­sora 30 tagra szólt. A Níluson éjjel nem közlekedtünk és igy nagyszerű alvásokat rendezhettünk. Következtek azután a hires lát­ványosságok : a feledhetetlen edfui és denderai templom megtekintése. Luxor csodálatos romjait, útközben először holdvilágnál üdvözöltük. Jan. 25-én megérkeztünk a ráktéritő kö­zelébe, Asszuán-ba, a hol a phyléi mesés panorámában, gyönyörköd­tünk és ahol személyesen is megis­merkedtünk a zuhataggal, midőn csónakukat megbokrosodottan elra­gadta. Szerencsére az áhitatosan imákat éneklő arab révészek, mégis csak veszedelem nélkül kimentettek. Asszuán tanulságos környékén az­után vidám szamáron és bus tevén nyargaltunk. Három nap múlva más nílusi gő­zösön, Edfu és Eszne felé, a fölsé- ges Luxor-ba érkeztünk honfoglalá­sunkban. Itt több napra megteleped­tünk. A hetven kapus Théba városa — Homérosz szerint — Egyiptom néhai fővárosa volt. Csodálatos ki­lométeres arányú az állami templom még romjaiban is. Fönséges a ki­rálysírok sorozata. Titokzatosan üd­vözöltek minket a Memnon-szobrok is. Január végén, Naville tanár meg­tisztelte társaságunkat meghívásával. hol a tűzoltótestület és a rendőrség tartotta fenn a rendet. Az ünnepély. Az elhelyezkedés után nyomban kezdetét vette a felemelő ünnepély, melyet a Himnusz eléneklése nyi­tott meg. A honvédemléken ezalatt elhelyezték a város, az intézetek és egyesületek koszorúit, majd a szó­székre lépett Magos Lajos főgimn. Vili. o. t. és a következő tüzes be­szédben tolmácsolta a magyar ifjú­ság lelkes honszerelmét: Magyar Ifjak ! Társaim ! Érzitek a tavasz lehelletét?!... Érzitek azt a csodás szellőt, mely az alvó sziveket lángralobbantja, az erekben a vért pezsgésbe hozza, az izmokat megacélozza s a lelkeket arra készteti, hogy a szépet és jót tüzesen szeresse, a szépért, a jóért, ha kell, bátran harcba szálljon ?!.. . . . . Ilyen csodás erejű szellő fújdogált a magyar szabadságnak azon az örökké emlékezetes tava­szán is, amely az évszázados elnyo­más hosszú szelét követte 1848-ban. Amikor az enyhe tavaszi napsu­gár már leolvasztotta a természetről a tél jegbilincseit, amikor a bokrok, a fák, már rügyezni kezdtek: akkor volt a magyar szabadság újjá szüle­tése napja: március idusa. Ünnepe azóta ez a nap az egész magyar nemzetnek, de elsősorban ünnepe a magyar ifjúságnak. Vagy nem az ifjúság volt-e az, mely megértve a kor szellemét az „egyenlőség, szabadság és testvéri­ség“ nagy eszméiért először síkra szállott ?! Nem a magyar ifjúság legnemesebb, legméltóbb képviselői voltak-e Petőfi, Jókai, Vasváry, Iri­nyi és a többi százak, akik ezt a napot a magyar nemzetnek sok-sok fájdalomról, szenvedésről beszélő történetébe ragyogó aranybetűkkel írták bele ?! Joggal énekelhette hát a költő: „Ott áll majd a krónikákban Neved, pesti iljusag, A hon a halalóraban Benned lelte orvosát.“ (Petőfi.) ... És amikor elhangzott a köl­tőnek, az ifjúság költőjének ébresztő, bátorító, lelkesítő szava: „Talpra magyar, hí a haza ! . . .“ és elju­tott a honnak minden zugába: a nagyváros fényes palotájába csak úgy, mint a kis falucska szegényes viskójába, gyújtva, tüzelve mindenütt a lelkeket: nem a magyar ifjúság szíve dobbant-e meg először e hangra, nem az ifjúság értette-e meg először költője szózatát ? Igen az ifjúság ál­lott elsőnek talpra : készen arra, hogy égő hazaszeretet tettekkel is bebizo­nyítsa ; készén arra, hogy a magyar alkotmányosság, a magyar szabad­ság ezeréves fájának azokat a cso­daszép virágait, — amelyek a sok­sok terméketlen, meddő esztendő után 1848. tavaszán bontották ki először újra pompás szirmukat, ha kell, testévei-vérével: életével is megvédje. . . . Erre azután, sajnos csakha­mar szükség is lett! A gyenge virá­gok eilen ádáz ellenségek támadtak, amelyek elvakult dühhel törtek meg- semmisitesükre. De a magyar nemzet is tudta kötelességet : szivében a Rákócziak olthatatlan haza- és szabadsagszere- tetével, a Kinizsieknek rettenhetetlen bátorságával és a Dugonicsok hősies önfeláldozásával kelt az imádott haza, a drága szabadság védelmére. S az alkotmányos szabadságért, nemzeti létünkért folytatott nehez, de dicsőséggel teljes küzdelemből, amelyben a magyar nemzet megmu­tatta, hogy ereiben még apái vére foly, a magyar ifjúság is bőven ki­vette részét. Amint végighangzott a hazán a vészhir, hogy veszélyben az alighogy új életre keltett s azóta féltve őrzött szabadság: a fiatal diákok odahagy­ták az iskola padjait, a fiatal papok a szeminárium csendes falait: ezré­vel állott az ifjúság a szabadság szent zászlója ala, szivében az erős elhatározással: győzelem vagy halál! A meginduló harcnak első diada­lát is az ifjúság vívta ki: legna­gyobbrészt jurátosokból, diákokból állott az a harcban ugyan járatlan, de bátor, lelkes kis csapat, mely a gyáva Jellachichot még gyávább se­regével Székesfehérvár elől csúfosan megszalasztotta. S hallottátok hírét a vörössipká- soknak, Damjanich dicső 3. és 9. zászlóaljának, a szolnoki és tápió- bicskei csata hőseinek ? Az egész magyar honvédség büszkesége, Dam­janich szemefénye voltak ők : tegnap még könyveikben örömüket lelő ta­nuló ifjak, ma a csaták rettenhetet­len oroszlánjai és holnap, . . . hol­nap a nemzeti ügy mártírjai ! . . . Ha dicsőséges küzdelmük a ki­tűzött célt el nem is érhette, ha a fényes diadalok ragyogó napjait vé­res csatavesztesen, majd meg a fék­telen bosszú s nehéz elnyomás kö­vették is, heroikus önfeláldozásuk nem volt hiábavaló. A mártíroknak földre hullott vére megtermékenyí­tette a magyar szabadság fájának talaját, s amikor az évtizedes elnyo­más után a magyar nemzetre ismét uj élet hajnala kezde derengeni, a szabadság fájának új rügyeit, új vi­rágait az ő vérök táplálta. Magyar Ifjak! A ti elődeitek vol­tak ezek a héroszok, a magyar sza­badság vértanúi! Ugy-e nemes büsz­keség, őszinte hála kel szivetekben erre a visszaemlékezésre? De ne fe­ledjétek, hogy a nemes büszkeség­nek nemes elhatározásokkal is kell járnia; hogy a szívből jövő hálának tettekben kell nyilvánulnia ! Nemes elhatározastokat őszinte hálátokat tettekre válthatjátok majd akkor, ha az élet nagy küzdelmébe kikerültök s a hon boldogulásáért talán nehéz harcokat is kell majd vívnotok. Vegyétek fel akkor bátran a küz­temfélébe, a három világrész moha­medánjai El-Azhar főiskolájába. A szemüveges arab professzorok, a mecset udvarán, a szőnyegeken ku­porodó, mindenféle szinü felnőtt ta­nítványainak tartott előadást a Ko­rán titkairól. Midőn Goldziher egyetemi tanár fezét észrevette a kairói tudós, mo­solyogva szálemalejkumozott neki. Ugyanezt cselekedték áhitatos ta­nítványai. Egyébként Goldziher világhírűvé avatta az izlámról irt tanulmányai­val az El-Azhárt. Most is megtörtént, hogy az öreg arab tudós kenetteljes arab szónoklattal hívta meg harmad­szor, hogy telepedjék meg Kairóban tudósnak. Csakhogy mi tiltakoztunk és a saját tudományunk érdekében, sehogysem helyeseltük a mi vezé­rünk elsajátítását. Midőn a különös illatú főiskola látványosságait elhagytuk, az euró­pai szellemű angol- és francia- isko­lák tanulmányozására indultunk, a hol már a mi műveltségünk kelle­mes illatárja fogadott. Érdekesek voltak útközben az élelmes uccai könyvkereskedők, a kik arab műveket kínáltak. Még érdekesebb volt azonban a varos főutja, a Muszki, ahol angol fogatok, francia lovasok és a kairói tévés es szamaras közlekedők kor­zóztak olyan sűrűségben, hogy em­ber ember hátán zsúfolódott össze. És mégsem történt sehol baleset, pe­dig tömérdek vak is belekeveredett Épen akkor ásták ki a Hatsepszu szikla terrasz-templom beszédes rom­jait. Itt győződtünk meg az ásatás gondos tudományának nehéz részle­teiről, viszont arról is, hogy mennyi lemondással kapcsolatos az ilyen művelet. A tudós csak olyan sze­rény kunyhóban lakik, mint napszá­mosai. Ekkor ismerkedtünk meg az érdekes felláh falvakkal és a zord kopt kolostorokkal. A lukszori vendéglőben lakott ez időben Ferenc Ferdinand főher­ceg, Mária Terézia főhercegnővel. Némán tisztelegtünk előtte, mert in- kognitóját tiszteltük. A vendéglős kü­lön fogatott szerzett tiszteletükre. Ez volt az egyetlen pár ló Luxorban. Közel laktam a mi vendéglőnk­ben Beöthy Zsolthoz, a kivel min­den percnyi találkozás rendkívüli él­vezetes volt. Épen akkor érkezett meg a lassú járatú európai posta. Mindenki örült a honi soroknak. Mig a többiek gondtalanul odahaza érezték magukat, a hazai hírek ol­vasásakor, Beöthy Zsolt kezében egyszetre csak remegni kezdett a levél és olyan fájdalom sugárzott ki szeméből, melytől magam is meg­döbbentem. Végre ezt mondta hal­kan : — Szegény apám, már tiz napja meghalt és én épen ma irtani neki. . Ilyen rettentő távolság tehát Egyip­tom a mi hazánktól, a honnan még a lesújtó hírek is elkésve érkeznek. Mindenki őszinte szeretettel kon- doleált. Luxorban egyébként fényes tár­saság tartózkodott ekkor. Az előkelő vendéglisztában találtuk Vanderbilt amerikai milliárdos érdekes leányát, Marlborough herceggel. A luxorió- zus Luxorban természetesen zárkó­zott, arisz'okratikus és valódi angol szellem uralkodott. Febr. 2-án, Gyertyaszentelő ün­nepén, a lukszori szegényes katho- likus templomban találkoztunk Fe­renc Ferdinánd főherceggel és Má­ria Terézia főhercegnővel, a kik kü­lön imazsámolyon térdelve hallgat­ták a szent misét, melyet egy kopott olasz barát végzett. Délután elbúcsúztunk Luxor re­mek pálmáitól és ismét nílusi gő­zösre gyülekeztünk. Megkezdődött tehát visszavonulásunk Kairó felé. Girgéből egész éjjel utaztunk főha­diszállásunkra, a hol megérdemelt pihenéssel és üditő fürdőzéssel szórakoztunk a Hőtel du Nil ottho­nias es kényelmes helyiségeiben. Febr. 5 én kirándulást rendeztek a szuezi csatornához, 6-án átkelés Ázsiába és érdekes szemle a Sinai- hegy Mózesforrásán. A következő napon ismét az első egyiptomi mú­zeum részletes tanulmányozása. Febr. 8-án újra egy derék hon­fitársunk, Herz áll. mérnök, kala­uzolt minket az általa restaurált nagy­szerb mecseki<ben és az ő emlékét hirdető, arab-muzeumnan. Másnap a Geziréh-Hőtel csodá­latos berendezését es londoni ké- nyelmü helyiségeit szemléltük meg. Febr. 10-én vonultunk Goldziher tanár vezetése alatt a kairói egye-

Next

/
Oldalképek
Tartalom