Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 19. szám

Esztergom, 1914.

XXXVI. évfolyam. 19. szám.

Csütörtök, március 5,

POUTIHR! és TRRSRDRLMILfíR

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL :

SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21.,

HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ES HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK.

FŐMŰNKATÁRSAK:

DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ

FELELŐS SZERKESZTŐ ÉS LAPTULAJDONOS:

LAISZKY JÁNOS

MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK :

EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K

NEGYEDÉVRE 3 K

EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR.

HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA.

Vissza - a faluba!

A kerek világnak — tagadhatatlanul — egyik legszebb, leggyönyörűbb panorámája: a magyar falu. Ősrégi tipus, messzehires tájkép. Regék, versek, nóták szólnak róla. Hogyne, hát elképzelhető-e máshol, idegen ország falujában: akáclombos, rózsaillatú házikók, kis virágos kertek ... no meg aztan a kis virágos kertekben pirospozsgás deli magyar lányok. S van-e valahol párja — a magvar gazdának ?

Igen ám, de hát a magyar falu, ez a mi szép büszkeségünk i.men-onnan kizökken a régi kerékvágásból s elveszti azt a szint, amit a régi jó világban még magán hordott. Kiirtják a fákat, porosak, elhagyatottak lesznek a barátságos

udvarházak, kiszáradnak a virágoskertek, városi, úri dáma lesz a szép parasztlány, s a szegény magyar gazdának a dologtól, éhségtől, a nagy drágaság miatt — felkopik az álla. Üres lesz a hombár; vásárra kerül a telivér paripa, meg a sárga gyeplő s oda lesz a kocsi, ló, oda a becsület.

Segitő akcióra van szükség, amely a falunak s igy a kisgazdák érdekeinek kellő felkarolásában rejlik. Pártfogásra van szükség, istápolni kell a kisbirtokosság érdekeit, meghallgatni a panaszosokat és segíteni a helyzeten.

Magyarországon másfél millió önálló kisgazda él. És úgyszólván nyomorban él. A kisgazda martaléka mindennek, mindenkinek. A törvény útvesztőjében ügyvéd nélkül mozdulni sem képes. Mint termelő hátrányban van, mert nem tudja megszerezni az olcsó gépmunkát és nem tudja kihasználni a piac szeszélyes fordulatait. Pénzt nem tud keresni. Gyermekei elhagyják. Elmennek napszámosnak és cselédnek, mert pénzt akarnak keresni. Mikor a cifraruhás cselédleány hazamegy a falujába és koronás fülbevalóit, meg gyűrűit csillogtatva elmeséli, hogy milyen sok pénzt keres és milyen szabadon él, a falu minden leánya a városról álmodik. Az amerikai pénzküldemények is bombaként hatnak.

Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a parasztgazda csak földet kér, hogy a sajátján dolgozhassák. Minden közgazda- sági téren az egyenes utat akarja: az igazságot. Hiszen

akkor — ha csak a földkolduláson állna a dolog — nem vándorolna ezer és ezer kisgazda évenkint Amerikába.

Magyarország legerősebb alapépítménye, a régi falusi élet megingott és hazánk sorsa már szemmelláthatólag attól függ, hogy helyes mederbe tudjuk-e terelni ezt az erjedő folyamatot. Legtöbben azt hiszik, hogy iparos állammá kell tennünk Magyarországot. Részemről ezt egyoldalú álláspontnak tartom. Minden erőnkből fejlesszük iparunkat, de hazánk mind a tizennégy ezer községét nem alakíthatjuk át iparteleppé és egész népünk nem foglalkozhatik iparral. Szegény földmives népünk sorsán csak a modern mezőgazdasággal és mindenekfölött a gyors intézkedéssel segíthetünk.

„Esztergom es Vidéke“ tárcája.

Múlt.

Késő» hajtott ki eleiemnek fája,

Későn fakadt rajt’ a szerelem virága; Elkésve tanultam álmodozni csöndben . . . Örülni a létnek s felejteni könnyen.

Pedig hány szép álmom volt már életemben És közülök mennyit titkon eltemettem. Hányszor ábrándoztam holdvilágos éjjel; Hány édes reményem foszlott szerte-széjjel.

Hányszor csalogattak csalfa leányszivek, Hányszor gondoltam el, hogy melyiknek

(higyjek.

Hányszor ragyogott rám mosolyogva két szem, Mikor tekiír étét csak úgy lopva lestem.

. . De e sok szép álom szertefoszlott régen; Csak emlékük maradt emlékbe meg nékem; Mert elkésve hajtott életemnek fája,

Későn nyiló fának vagyok a virága . . .

Azért nem irigylem sorsát mégsem annak, Kinek vágyai vagy ábrándjai vannak,

Kinek nem maradott emlékképen félbe Egy-egy édes álma, vágya vagy reménye . .

Fikó Sándor.

Egy darab élet.

Mara elment. Mara itt hagyott. Szerelmet, örök hűséget Ígért . . . Most egsedül vagyok. Kietlen a szivem, a hangulatok zörögnek benne, mint a szaraz levél az avaron. Nem hallom az Élet lágy zenéjét, a fiam nevetését, vig csacsogását. Talán nem is érteném már meg, eltévedtem már én az Elet szomorú utjain.

— Mara! ... ez nem szó, ez imádság, ezt nem a szám mondja, ez kitör belőlem, mint a diadalhimnusz. Ez a szó melegebb, mint a vulkánidé mégsem perzsel . . .

— Elet! hát mi ez tulajdonképen? Mi jutott ki belőle nekem ? Az évek büszke bizakodása, nagyratörő álma. hamar elhervadt virága a terveknek. A meg nem ismert életörömök sejtelme, mely öltött volna alakot, de újra alaktalan maradt. Mindig azt hittem, hogy az életben nem tarká- zódik sok az érzelemből, hanem kemény vonásait belevágja az értelem, így volt hát. A sors darabokra tepte az én életemnek kijelölt terveit és más útra téritett. Hanem most belőlem nagyszabású intellektuell lesz, uj vizekre indulok hajómmal, ár ellenében, viadalra és haza hozom a feleségemet, a fiamat. Haza, a kettőnk fészkébe, még ha erőszakoskodásom mártiromságot is vált ki belőle. Nekem kell a feleségem, a fiam, nekem szükségem van rájuk. Nélkülök az énem üres és hideg, velők megteljesedik minden és mosolyog a gond is ! Milyen jól esett egy hang tőle, melyben lágyság, érzelem volt; egy cselekedet, melyben jóság volt. És igazság, melyben ezúttal nem volt köze az önzésnek. Gondoltam egy szobára sok könyvvel, komoly csönd, agyamban kiformálódott problémák. Minden igy volt, de rövid ideig. Most tele a lelkem sivár elkopott gondolatokkal. Semmi sem maradt a régi, szent érzelmekből, csak Mara és a fiam gondolata.

— Az eljegyzésünk napján mennyi szó volt a mi határtalan boldogságunkról s körülvette az agyat holmi színes fátyol, mindent gyönyörűnek láttató. S mi azért józanul álltunk egymás mellett és kötelességről, fölöttébb szokatlan életmaximákról gondolkodtunk. És lelkünk azt a messziről csengő bűvös muzsikát hallgatta, melyet a lárma sem tud megölni, melynek leheletszerű akkordjait mohón felszívja a szomju lélek, a nemes, jó lélek. És mindennek vége volna egy félreértés miatt ? Egy oktalan vádért ? Megyek és visszahozom, hogy újra odaálljunk a korhadt törzsű fa mellé, hogy megint virágot varázsoljunk rá, hogy átfogjuk ölelő karunkkal s boldogok legyünk, mert kezünk összeér, mert a szivünk dobogása a korhadt törzshöz simul.

Végigsimitotta a homlokát, mintegy el akarván űzni a szomorú gondolatokat. Leült. Még a vonat zakatolása is azt mondta: Mara el-ment, Ma-ra itt-ha-gyott . . .

A vonat, mint egy tüzes kígyó, nyújtózva, dübörögve érkezik meg a néptelen, kicsi állomásra. Egyetlenegy ember ugrott le csak, aztán prüszkölve újra megindul.

Verőci körülnéz, de egy teremtett lelket sem talál a vasúti őrön kívül. Lassan megindul az árnyas utón. Szüntelen a felesége van eszében. Hogy lesz, mint lesz a találkozás ? Visszajön-e hozzá újra, nem fordit-e neki hátat ? Meghallgatja-e vájjon ? Fogja-e tudni, hogy az övé minden gondolata, hogy imádja, mint egy istent. Nem! mégcsak nem is sejthető. Hisz, nem vált volna el azért, hogy egy fiatalkori szerelme újra feltűnt, láttatja magát és kissé sokatmondóbban nézett rá. Hát tehet ő róla ? . . .

Felüti a fejét. Észrevétlenül bejutott Maráék árnyas, gyönyörű kertjébe. Jaj Istenem! Ott sétál Ő! Verő-