Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 1. szám

2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914 január 1 . latunk érvényrejutását látjuk, hogy az egyetem ez idő sze­rinti rektora és tanára kiakarja engesztelni azt a magyar ke­resztény szellemet, amely a ke­resztnek a tudomány egyetem falairól való eltávolításával és a tudomány egyetem alapjai kath. jellegének kétségbevoná­sával jogsérelmet szenvedett. Csernoch János beszédének utolsó szavaiból tisztán és vi­lágosan kivehető volt elfoglalt álláspontja. Örömmel hallotta a rektor magnifikusnak utalását az egyetem kath. eredetű tra- ditióira s arra, hogy a tudo­mány egyetem a Pázmány Pé­ter ajándékozta Szűz Mária je­gyében él. Úgy látja, hogy a rektor üdvözlése a vallás és tudomány békéjét jelenti, a melyet a komoly tudomány megzavarni nem akart, s a melyet a vallás mindig ápolt és erősitett. Doktorrá avatásá­ban zálogát látja a magyar tu­dományosság ragaszkodásának megszentelt hagyományaihoz és a tisztelet kifejezését az ala- pitók^emléke iránt. Azt az egyetemet, amely eb­ben a szellemben él a herceg- primás mindenkor kész támo­gatni. Aki az egyetem rektorának és a válaszoló hercegprímásnak szavait egybeveti azokkal a ke­resztény ellenes mozgalmakkal, amelyeknek a tudományegye­tem csak 10—15 év előtt szin­tere volt, annak lehetetlen ész­Akkor se győzzük, ha véresre dol­gozzuk a tenyerünket . . . — Majd adnak neki ösztöndíjat. — Az még az eltartásra is kevés. Hát a könyvek ... az uj ruhák ? Hiszen ha összekerül a nagyúri ka­maszokkal, akkor neki is tisztessége­sebben kell öltözködni, hogy ki ne nevessék . . . Aztán, ha mérnök lenne, ugyan mi haszna lesz belőle ? Ma­napság már a vizsgázott mérnökök­ből fiakkerkocsisok is válnak ... Az öreg Thorma Péter bácsi is mérnök és a mindennapi kenyerét sem tudja megkeresni ... Te sem lendíthetnél rajta semmit, mert neked nincsenek nagyúri protektorjaid . . . Várj csak egy kicsit . . . mindjárt hozom a húst 1 . . . * Az asszony kimegy a konyhába és rövid idő múlva feltálalja a füs­tölgő, ízletes marhahúst. — Addig egyél öregem, amig meleg! Nézd csak, azt a szép kövér szeletet neked szántam. Aztán tovább fűzi a megszakított beszédet: — Látod öregem, engem nem a hosszú tanulási idő ... a pénz és a gond aggaszt, hanem inkább . . . — No? — Jóska kedves, okos fiú és nagyon jól érzi magát szegényes ölt­re nem venni a korszellemben bekövetkezett óriási változáso­kat Egy évtized elmúlt és a tu­dományos világban nevét nem halljuk Pikier Gyulának, Somló Bódognak, akik betöltik a két egyetem jogbölcseleti katedráit, s akik a szabadelvű ifjúság ve­zérei voltak. De nemcsak ők tűnnek a feledés ködébe, de nem találunk egyet a tudomány mezőjén tanítványaikból sem. Nevük, tanaik s rendszerük rö­vid pályafutás után elenyészett. Helyét az az uj szellem tölti be, melynek egyik megnyilvá­nulását mi voltunk szerencsé­sek látni. Végül még csak egyet. A történelmi eseményeket néha megismétlődni látjuk. És az ismétlődéseknél sokszor csak az arány változik. így vagyunk azon túlzó szabad­gondolkozó irányzattal is, a amely a maga tetszetős tanai­val 10—15 év előtt meghódí­tani látszott ez országot. Ám a miként a renaissance s a hu- manismus a maga pogány és exclusive aesthaetikai művelt­ségével utóbb üresnek találta önmagát, s a hitnél és vallás­nál kereste menedékét, sőt még reformatiós törekvéseiben is a hit világát kereste, — ügy lát­juk szétmálni ami szabadgon­dolkodóink minden egyesülését és a feledés homályába szállni tetszetős elméleteiket. Minden­nél nagyobb bizonyíték erre honunkban, de ha a szakiskolába kerül, sokat eltanul gazdagabb paj­tásaitól . . , összehasonlításokat tesz majd és szegény fiút nagyon bántja majd a saját nyomorúsága. — Van valami igaz benne . . . — Azután pajtásaitól olyasmiket is megtanulhat, amihez mi nem na­gyon értünk . . . Más nyelven beszél majd ... és te elveszted fölötte min­den hatalmadat. . . Amig katonasorba kerül, nem kereshet egy rézgarast sem és ha onnan hazajön, kérdés, hogy kap-e majd állást ? És pénz nélkül maga sem tudja, hogy mibe kezdjen. Lándor mester könyökére támasz­totta kezét és fürkészve tekintett fele­ségére. — Hát mégis . . . mit gondolsz, mi legyen belőle ? — Én azt gondolnám legjobbnak, hogy asztalos lenne belőle, amilyen az édes apja . . . — Látod, erre már en is gon­doltam. — Hát mondd őszintén, szeren­csétlennek érzed te magadat ? — Nem! Igaz, hogy sokat kell dolgozni . . . — Mindenhol sokat kell dolgozni a mai világban. Hiszen éppen az a baj, hogy mostanság kevés a jó mun­kás. A fekete kabát nem illik min­Csernoch Jánosnak és püspök­társainak diszdoktorrá avatása. Búcsú az öreg esztendőtől. Soha még búcsúzkodás köny- nyebb szívvel nem történt, mint ez a mostani. A babonás 13. szám valóban megfelelt a hozzá­fűzött rettegésnek. Siralmasabb, nehezebb esztendőt talán csak az elnyomatás első esztendejé­ben szenvedett a magyar. Nem­csak arról a tizenhárom vár­megye lakosságáról van szó, akiket árvíz, égiháború minde­nükből kifosztott és most ínsé­ges napokat látnak, a közirga­lom keserű kenyerét eszik, — nemcsak ezekről a százezrekre menő családokról van szó, nem­csak a szintén ezrekre menő munkanélküliekről, akiknek ka­rácsony éjszakáján talán elég meleg hajlékuk sem volt, — hanem szó van a kenyérkereső Magyarország minden tagjáról, akit ez az 1913. esztendő oly súlyos gondok elé állított. És nem is hisszük, s nem is merjük megjósolni, hogy azo­kat a romokat, melyeket az 1913. esztendő itt hagy, — a jövő esztendőben minden szo­morú emlékezés nélkül el tud­juk takarítani. Nem hisszük, hogy az idők nehéz járása egy­szerre megszűnjék, hiszen olyan nagy gazdasági sebeket ejtett egész Európán a kelet villon­gása és háborúja, hogy az euró­pai világháború réme ellen állí­tott szuronyerdő milliárdos ter­heit sínyli a kereső polgárság minden rétege. Nemcsak itthon, nemcsak Európában, hanem az denhová, de munkászubbonyban min­denfelé be lehet jutni! . . . A gyerek kitanulhatna nálad ... te lennél a tanítómestere és a család egyetértése nem lesz megzavarva. Együtt dolgoz­hattok és együtt tarthatjátok a pihe­nőt . . . Két esztendő múlva már szépen kereshetne . . . lesz mester­sége . . . lesz kenyere . . . — Szent igaz! — Azután felszabadul, ruházkod- hatik tisztességesen . . . megőrzi be­csületességét. Vasárnaponként eljár velünk a templomba, egyszóval: együtt maradunk ! Minek nehezítsük hát meg az ő életét és a magunkét is ? — igazad van anyjuk 1 . . . csak aztán a gyerek is úgy akarja . . . * A tizenhárom éves, karcsú ter­metű, pirospozsgás Jóska fiú egy csomó könyvvel kezében éppen akkor lépett a szobába és tisztességtudóan kezet csókol apjának, anyjának. — Azt mondta a tanító ur, hogy hazahozhatjuk a könyveinket, a juta- lomdij kiosztásáig már semmi dol­gunk sem lesz. Az apa szigorúan fia szemébe néz. — Hát a szakiskoláról nem szólott semmit ? A fiú kitérő választ akart adni, de egy pillanatnyi habozás után őszintén bevallotta, hogy nagyon fél a nehéz és hosszadalmas tanulástól. egész világon gazdasági pangás és ennek nyomában szükség és nyomorúság van. Az Ameriká­ból érkező hajók Európa min­den kikötő városába hozzák a megcsalódott kivándorlókat. Amerikában sincs munka, az osztrák-magyar konzulátus ép­pen most adja tudtul, hogy annyira megostromolták a haza­utazásra szükséges hajójegye­kért, hogy többé senkinek sent szolgálhat. Ennek ellenére ezré vei jönnek haza a magyarok, jelezve, hogy az 1913-ik esz­tendő Amerikára is meghozta a maga gazdasági válságát és nem egyedül a magyarok balcsillaga ragyog az égen. Öreg esztendő ! Mennyi gon­dot, aggodalmat és bánatot okoz­tál nekünk, mily örvendezve búcsúzunk tőled és várjuk jobb reményekkel az újat. „Mi lenne az ember remény nélkül!“ — kiált fel egyik munkájában Eöt­vös József: valóban, bizonyta­lan jövőnknek legjobb utrava- lója a remény, mely annál szebb virágot hajt, minél ifjabb annak kebele, kiben a reménység duz­zad. És ha elnézem az ágynak esett, reménytelen beteget, aki­nek bágyadt szeméből mégis a remény sugara tör elő, — végtelen hálával vagyok a Gondviselés iránt, hogy az em­bernek a nehéz életküzdelem­ben a reménység vezércsilla­gát adta. Nagy okunk van kívánni, hogy az öreg esztendő súlyos gondja elmúljon rólunk. Hány embert viselt meg ez az öreg esztendő olyan zordul, hogy talán talpra sem állhat, ha eg­zisztenciájának ekkora megpró­báltatása várna rá a jövőben! De lehetetlen, hogy ez a gaz­— Hát akkor mi szeretnél inkább lenni? — kérdezte fürkészve az öreg. Siri csend támadt a szobában ... A megváltó szó ott lebegett a család feje fölött, de egyik sem meri kiej­teni, noha mindnyájuknak a nyelvén fekszik. Jóska elpirult, majd elsápadt és nyugtalankodik. Érzi, hogy egész életének jövendő sorsa ebben a vég­zetes pillanatban kerül döntés alá ... — Nem szeretnél inkább aszta­los lenni, mint az apád ? — kérdi tompított, halk hangon az anya, ne­hogy fia érzékenységét valahogyan megbántsa. — Magam is erre gondoltam, de nem mertem kimondani, — vála­szolta becsületes egyenességgel a fiú. Elhangzott a megváltó szó . . . Jótékony nyugalom szállta meg a család lelkét ... Az anya arca su­gárzott a boldogságtól, az apa pedig tulboldog volt a gondolattól, hogy a fia is az ő nyomdokába akar lépni... Az egész jövő biztosnak, szépnek és gondtalannak tűnt fel előttük . . . A fiú pajkosan sarokba vágta köny­veit és megkönnyebbülten az asztal­hoz ült, apja és anyja közé. És a boldogság, mely már-már távozóban volt, ismét bearanyozta az egyszerű emberek szegényes hajlé­kát .. .

Next

/
Oldalképek
Tartalom