Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 17. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. február 27. kissé, ha meggondoljuk, hogy a mi magyarországi Vöröskereszt Egyesületünkről legfeljebb csak annyiban hallunk hébe-korba valamit, ha a bizottságok hölgyei valami táncmulatság-félét rendeznek, vagy amikor a lapok kitüntetési rovataiban olvassuk hogy ezt,- vagy amazt az előkelő urat ellentengernagyi rangban fő,- vagy alvédővé nevezték ki. Népek fejlődés történetében kétségtelenül a legfőbb szerepre hivatott a beteg ápolási-ügy, csodáljuk, hogy szociológusaink e térre még nem terjesztették ki figyelmüket, különösen nem abban az irányban, hogy tisz- tultabb gondolkodási módoknak megfelelően, különösen a falusi betegapolás-ügy szervezését^jy«- korlatilag is közremunkáltak és előbbre vitték volna. A magyar nép zömét a földművelők és földműveléssel foglalkozók adják ki és csodálatos, hogy főként ez a néposztály van közegészségügyileg legjobban elhanyagolva, holott az országos betegápolási adóterheit ez a néposztály ugyancsak jelentékeny mértékben viseli. — Községi- és körorvosok helyzete rendezetlen, holott néhány év múlva ugyancsak nagy tömegben kerülnek ki a fiatal orvosnemzedékek az egyetemről, ahol tudvalevőleg az idén már a medikusok száma felülhaladta a jogi pályákra készülők létszámát, itt van tehát az időpont, amikor orvoshiányról már beszélni nem — De hiszen ön végkielégítést kapott. El van bocsájtva. János, tegyétek ki ennek az urnák az Íróasztalát !... — Végkielégítést? Hát tudok én 2000 koronából megélni ? Nem mél- tóságos uram, én a további napidijakra reflektálok. Jelentse ezt Tisza Kegyelmesnek. A ministeri tanácsos jelentette is. Tisza egészen fölháborodott. Azonnal hívják föl hozzá Laukát. Lauka bűnbánóan állt előtte. — Nézze Lauka, — hiszen én meg sem állhatok a parlament előtt, ha maga miatt kérdőre vonnak. Tegnap felveszi a végkielégítést s ma újra itt van. Lauka a kezével legyintett. — Kegyelmes Uram! Komédia az egész. Élni pedig kell. ... Ki is adták az után is a 10 koronákat, de csak néhány hónapra. Tisza elprotezsalta Laukát Nagybecs- kerekre vármegyei levéltárosnak. Ott jöttek aztán divatba a tiz koronás szívességi váltók. 365 drb. egy évben. V. L. lehet, csupán arról, hogy igenis az az orvos első sorban saját megélhetését keresi és ezért telepszik le a kulturközpontokat képező városokban és nem fog magától, önmagát feláldozva olyan helyekre vonulni, ahol a betegápolás-ügy rendezetlenségénél fogva, tudását, jo akaratát nem érvényesítheti. Földmi- velőnépünk szinte védtelen egyes vidékeken az esetleg fellépő járványok ellen, a tüdővész elleni védekezés körül kifejtett akció is ma még nagyon kicsinyes, mert nincs kiterjesztve épen a mezőgazdasági rétegekre, szükséges tehát, hogyha már az állam nem tud vagy nem akar a fenti irányban eredményes munkát végezni, a társadalom figyelme hivassák fel ezekre a jelenségekre akkor, mikor még annak ideje van, amikor még tervszerű munkálkodás megindításával lehetségesnek látszik mindazokat a hiányokat pótolni, melyeket a múltban mulasztottunk. — Doktor. Rendőri hírszolgálat.*) Irta: Csányi yóssef rendőrfogalmazó. A rendőri hirszolgálat a bűnügyi nyomozásnak egyik legfőbb támasza és erőssége. A sajtónak nyújtott s jól alkalmazott hírszolgáltatásnak a bűnügyi nyomozat tág terén gyakran a legszebb eredményeket köszönhetjük; főbenjáró bűn- cselekmények nyomozásában sokszor az ismeretlen tettesek kipuhatolását, avagy az ismert, de rejtőző tettes hollétének megállapítását. A rendőri hírszolgáltatáshoz a nagy nyilvánosság orgánumának, a sajtónak feltétlenül joga van. A rendőrségnek úgyszólván minden ténykedése a nagy nyilvánosság szemei előtt játszik, a kiváncsi s ezerszemű nyilvánosság pedig minden ténykedésünket észreveszi, és — bar sokszor felületesen — látja is ! A mikor az ismeretlen gyilkos kinyomozásáról, vagy az ismert, de bujkáló tettes felfedéséről van szó, a nagy nyilvánosság mondhatni detektív karrá alakul át, fürkész, kutat s együtt nyomoz s rendőrséggel. — Ebből csak a nyomozat huzza a hasznot. *) Amennyiben e cikkből valamelyik laptársunk v. újságíró kollégánk magara bármifele célzást, vagy irányzatosságot olvasna ki, a felelősséget érte teljesen a cikkk írójára hárítjuk. Szerk. Nyilvánvaló tehát, hogy a nyomozat érdekében kívánatos az, hogy a bűncselekményt a nyilvánosság tudomására hozzuk. De szükséges ez a rendőrség, mint erkölcsi testület tekintélyének, nívójának védelme érdekében is. A rendőrség sok ténykedése igen gyakran a személyes szabadság, e legféltekenyebben őrzött emberi jog korlátozásával jár. — A felületesen látó nyilvánosság azután éppen orgánumában, a sajtóban előbb halk morajt hallatva bírálja, kritizálja a rendőrség tapintatlannak, elhamarkodottnak hirdetett eljárását, később erőteljes, viharzó hangon meggyanúsítja, megvádolja szidja törvénytelennek, praepotensnek kikiáltott tényei miatt a rendőrséget, — sokak szemében állandóan „vörös posztot.“ Ily esetekben védelmünk, lelkiismeretünk megnyugtató, felemelő érzésén felül csak a nyilvánosság lehet. — Feltárjuk tehát a nyomozat tiszta tényeit; az eseménysorozatot a való világításba helyezve a nyilvánosság elé állítjuk a történteket, s a józan, higgadt s nem mások gyanúsításából élő komoly közvélemény igazunk hirdetője lesz. A tisztes sajtó ez irányú szolgálatainak készséges elismerése mellett megállapíthatjuk tehát, hogy a rendőri hírszolgáltatás kívánatos és szükséges nyomozati ténykedés. Kérdés már most, hogy mi képezheti e hírszolgáltatás tárgyát. A riport anyaga a hir. A hir az, a melyre a nyilvánosság mohó kíváncsisággal les, s ha az prédájává leszen, élénk képzelete teremtő erejével kiszínezve, megtoldva, gyakran elferdítve adja tovább. E mohoságnak csak a nyomozat vallja kárát. A hir kiadásánál azért a legnagyobb körültekintéssel kell eljárnunk. Mit adjunk és adhatunk tehát ki a nyilvánosság számára? E tekintetben tételes törvény, vagy rendelet nem intézkedik de nem is intézkedhetik. Minden bűnügy, ha egy kaptafára készül is, — fázisaiban, személyeiben felettébb változatos. Mások a bűntett okai, különböznek a tettes lelki rugói, s a kivitel helyben, időben s erkölcseiben mindig más. Csak az tudja hát, hogy a bűnügyből mi tartozik a nyilvánosság elé, aki az esemény méhébe, a szereplő egyének leikébe láthat. A hírszolgáltatás tekintetében tehát egyedüli direktívánk : lelkiismeretünk s iudiciumunk. A nyomozó rendőrtisztviselőből a hírszolgáltatás révén bizonyos mértékben újságíró nevelődik, — ha ez ügyességét a megállapodott iudicium, s elméleti büntetőjogi ismeretek támogatják, tisztában van azzal, hogy mi tartozik nyilvánosság elé s mi nem. Ez a pont azonban az, melyben a rendőrség és a sajtó között nyílt tér marad a vitára. — A sajtó legtöbb esetben a nyilvánosság elé tartozónak Ítéli azt, mit a nyomozó hatóság gondosan takar, rejteget. Mert hisz minden ember a hogy orvosnak, úgy rendőrnek is születik, és sok esetben jobban akarja tudni a dolgot, mint a hivatásos rendőr. Ez már a mi hivatásunknak rossz oldala. Nem adunk ki feljelentést, vagy hirt a nyomozás kezdetleges stádiumában, — nem adunk ki semmit a puszta gyanú esetén ; nem hozzuk a nyilvánosság elé oly közbetett intézkedéseinket (előállítás, beki- sérés) még a legnagyobb bűnesetekben sem, a melyek pusztán gyanú alapján, a körülmények összejátszása, a tettessel való hasonlatosság okából történnek s praeveniáló ezélzatúak. Ha egy piszkos ügy hulláma ér valakit, bár ártatlanul is, az üggyel való kínos kapcsolat önkénytelenül is felmerül az eset múltával emberek emlékében. Ehhez sohanem fogunk segédkezet nyújtani. Nem adunk át semmit a a nyilvánosságnak, a mi bárkit is méltatlanul kompromitálhatna. Indiskréciót soha nem fogunk elkövetni, helyi szenzáció hajhászatnak soha nem leszünk szekértolói. Ellenben kiadunk mindig és mindent a mit a nyomozat, a nyilvánosság érdeke kíván, a melynek közlésétől eredmény, siker várható. Mindenkor és minden ügyben karöltve akarunk nyomozni a nyilvánossággal; sikert, eredményt kisajátítani soha nem célunk, — a mi nagy, magasztos hivatásunkból kifolyólag vágyunk csak a jogrend megvédése, s e jogrend felforgatóinak az igazságszolgáltatás kezére juttatása. Ebben a nemes munkában mindenkinek segítő jobbját elfogadjuk, nyomozó társul tekintjük. De viszont hallatlanra veszünk minden követelőző hangot és kísérletet oly adatok kiszolgáltatását illetőleg, melyeket lelkiismeretünk és legjobb tudásunk szerint a nyomozat érdekében elhallgatni szükségesnek tartjuk. Ha e miatt egyes sajtó-or- ganumok részéről epés hírlapi közlések, gáns, lekicsinylés érnek mint a közélet fórusában tevékenykedő erkölcsi testület
