Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 101. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. december 25 az országnak minden zegét-zúgát, csak nem akadtak rája. Csüggedten tértek vissza sikertelen útjokból. Mikor már a királyi palota közelébe értek, füleiket egész váratlanul vidám hangok ütötték meg, amelyek egy közellevő ligetből származtak. Oda menve, egy nyomorult viskót találtak, amely előtt egy szegény ember mulatott vidáman ugrándozó gyermekeivel. — Ugyebár te vidám és boldog vagy ? — kérdezték tőle Szádi emberei. — Úgy van, annak érzem magamat, sőt a szomszédaim is annak tartanak ! Lásd, — mondották neki — Szádi sah halálos kórban szenved, amelyből csak úgy gyógyul meg, ha egy vidám és boldog embernek ingét veszi magára. Kérj bármi kincset, megkapod, csak ingedet add át nekünk, hogy urunk meggyógyulhasson tőle. — Szívesen adnám én ingemet Szádinak, — felelt a szegény pór — de lássátok, én oly földhöz ragadt szegény vagyok, hogy még ingem sincsen! Ez a példázat, Mt. fi., találóan bizonyítja, hogy a jókedvet a Gondviselés azért juttatta az emberiségnek, hogy az egyenlőtlenséget, mely a világon a földi javakban van, ezzel kárpótolja. Akinek kevesebb vagyont adott, azt a kevéssel való megelégedésre nagyobb hajlandósággal s a jókedvnek nagyobb mértékével áldotta meg, hogy így gazdag lehessen a legszegényebb is, mialatt a gazdag esetleg nem tudja élvezni szerencséjét. A jókedv tehát az emberiségnek legtermészetesebb, gondviselésszerű vagyona, amely nincsen születéshez és álláshoz kötve, s amelyet az embertől semmiféle erőszak soha el nem ragadhat. A jókedv mostoha iker-testvére a szomorúságnak. Az élet egyszerre szülte őket, midőn az embernek szivet adott, hogy abban éljenek. Am sohasem tudnak egymással kibékülni; rokon ölelkezés nincs köztük, egyik űzi a másikat — mint a fény árnyat; pedig anyjuk egy: az élet, lakásuk is egy: az emberi szív. Legrövidebben talán úgy határozhatnék meg a jókedvet, hogy az az ép, egészséges test- és léleknek megfelelő természetes jóleső hangulat, ellentétben a szomorúsággal, amely kellemetlen lázas állapotot jelent. Mihelyt a jókedv helyet foglalt szivünkben, nyomban érezteti vará- zsos hatását lelkűnkön s testünkön egyaránt. A szív megtelik örömmel és tiszta emberszeretettel; a nemtelen érzéseknek még árnyéka is eltűnik belőle. fia egy szerencsétlen ilyenkor kopogtat ajtónkon, kész örömest segítünk rajta; gyöngédségünk mindenkihez nagyobb, mint máskor; társaságunk kedvesebb, vonzóbb, kívánatosabb ; ellenségeinkkel hajlandóbbak vagyunk kibékülni; ellenszenvet, bosszút, haragot senki iránt sem érzünk, sőt szeretnénk mindenkit átölelni, mert a jókedv fölemel, s az ember jókedvében még szeretni is tisztábban tud; lelkünk ilyenkor jóval engedékenyebb: nem sértünk, nem gúnyolunk, nem ártunk, mert önkénytelen érezzük, hogy az öröm csak illetetienül, szűzien élhet s lelkünk háborgásának legkisebb szellőjére is csakhamar oszladozni kezd. A jókedv hatása alatt elménk is fölpezsdül, szinte ihlététté válik: tisztábban látunk, gondolkodásunk jóval élénkebb, Ítéleteink találóbbak, szellemesek s élcesek lesznek. Más szóval : a jókedv a prózai elmét is költőivé teszi. Testünk pedig, főleg arcunk valósággal átszellemül, szebbé válik a jókedvnek érintésére: homlokunk redői eltűnnek, szemünk fölragyog, ábrá- zatunk kiderül, tagjainkon villámos erő fut végig s űzve-űz, hogy nevessünk, tréfáljunk, daloljunk, táncoljunk. 5 amily átteremtő a jókedv magunkra nézve, ép oly kellemesen hat másokra is. A jókedvű embert mindenütt szívesen látják és megbecsülik, még pedig méltán, mert a jókedv valóságos életbalzsam mindenkire nézve, — s így az, aki nyújtja, jótevője embertársainak. Úgy gondolom, mindannyian tapasztalták már önök, Mt. fi., hogyha valamely még oly unalmas és komor társaságban csak egy vidám férfi vagy nő jelenik is meg: a nyúlt, mogorva arcok egyszerre földerülnek, mintha csak derűs tavaszi nap°árasztaná szét üde fényét és melegét. S ez könnyen érthető, mert valamint a jókedv legtermészetesebb kulcsa saját szivünknek, úgy mások szivéhez is ezzel találunk legkönnyebben utat. A mogorvaság visszataszít, míg a vidámság sziveket nyit, magához vonz és lebilincsel. Én meg vagyok róla győződve, hogy bármelyik nő tartósabban magához tud kötni egy férfiút vidám kedvével, mint szépségével. Viszont azonban a jókedvű férfiak is több és állandóbb hódítást tesznek a női szivekben, mint a szépek, mert a jókedv a szerelemben is a legjobb ajánló levél, sőt nem csupán ajánló, hanem kötelező is. A jókedv tehát a földi életnek kétségtelenül legnagyobb javai közé tartozik, melynek kiszámíthatatlan becsét minden kor és nép nagyjai elismerték. Elég hivatkoznom a nemzetek apostolára, szent Pálra, bölcs Salamon királyra és a még bölcsebb Sokrateszre, kik a vidámság értékét mindannyian nagyra tartották. Salamon teszem azt mondja: „A vidám szív víggá teszi az életet, a komorság pedig kiszárítja a csontokat.“ Ezt bizonyítja a mi őseinknek tanuságtétele is, akiknek egyik közmondása szerint: „fia öröm nem volna, az ég is pokol lenne“, egy másik szerint pedig: „Annyit él az em- bir, amennyi időt jókedvvel tölt.“ Úgy látszik II. Károly angol király is eképpen vélekedett, mert még az egyházi szószékről is megparancsol- tatta alattvalóinak, hogy vasárnapokon vigadjanak. A jókedvnek, mint minden érzésnek, forrása a szív, de hozzá kell tennem: a tiszta és szeretettel teljes szív. önző, rideg, irigy emberek nem igen élvezhetik az égnek ezt a drága adományát, mely csak az önzetlen, emberszerető lelkek számára van teremtve. Aki folyton az élet visszásságait kutatja, aki szüntelenül a létnek látszólagos igazságtalanságain töpreng: annak számára a jókedv rózsái nem virítanak. Mert, Mt. fi., a józan életbölcseség szerint a földi lét egy istenadta ajándék, amelyet — hogy a költő szavaival éljek: „szeretni kell s nem konokul bírálni.“ A jókedv többféle módon nyilatkozik meg rajtunk. A főbbek a következők : a mosolygás, mely nagyobb fokban nevetéssé vagy kacagássá válik; a dal és a zeire, a játék és a tánc s végül az elmésség, tréfa és adoma. A mosoly és a nevetés legközvetlenebb s legállandóbb jele a vidámságnak. Az összes élő lények között egyedül az ember tud nevetni. Ezért adták róla középkori filozófusok azt a meghatározást, hogy „animal risi- bile'*: „nevető állat“. S valóban a nevetés nemcsak fensőbbségünket jelenti, hanem egyszersmind győze- delmünket is az életküzdelmekben; megszépíti arcunkat; felüdíti testünket s lelkünket és majd mindig romlatlan szivek állandó sajátsága. Azért mondja a nagy emberismerő Knigge: „Nincs szebb és bájosabb valami a vidám nevető kedélynél, melyen meglátszik, hogy ártatlan, a szenvedésektől föl nem korbácsolt szívből ered.“ A szellemes Voltaire pedig azt tartja, hogy „amíg kacag az ember, addig nem vétkezhetik.“ A dal és a zene valamint a szomorúságnak, úgy a vidámságnak is legtermészetesebb kísérői és emelői. A dal- és zenekedvelő emberek fogékonyabbak az élet örömei iránt s tovább meg fogják őrizni jókedélyüket. Boldogok tehát, akik dalolni és zenélni tudnak és szeretnek, mert nemcsak maguknak szereznek vele tiszta gyönyörűséget, hanem még embertársaikat is felvidámitják. A jókedvnek természetes jelei továbbá a játék és a tánc. Mértékkel gyakorolva, mind a kettő kellemessé teszi számunkra az életet, vagy legalább — ha kis időre is — feledteti velünk bajainkat, csalódásainkat. Ezért kellemes és ártatlan szórakozások. Nemcsak nem elitélni, hanem egyenesen irigyelni valók, akik szabad idejűkben kedvvel tudják gyakorolni őket. A külömben bölcs Cicero éppen nem mondott bölcset, mikor azt állította, hogy „józanul senki sem táncol,“ mert hiszen a bölcsek legbölcsebbikéről, Sokrateszről tudva van, hogy még késő agg korában is is valóságos szenvedéllyel táncolt. Csak megaludt vérű, elfogult életuntak mondhatják, hogy a tánc magában véve akár erkölcsbevágó, akár megszégyenítő, akár egészségtelen volna. Ellenkezőkép: az életnek egyik legártatlanabb s legegészségesebb fűszere s üdítője. Végül a jókedvnek édes gyermekei az elmésség, tréfa és az adoma is, melyek jóleső derűt viszngk a társaságba, világítanak s melegítenek, elmét mozdítanak s szivet indítanak — anélkül, hogy bárkit is sértenének. Azért Mt. fi., ha elfogadják önök egy magát jókedvűnek tartó embernek szerény tanácsát, őszintén ajánlom : nevessenek, amikor csak lehet; daloljanak és zenéljenek minél nagyobb élvezettel és kitartással; játszanak és táncoljanak, amikor csak jól esik, és kedvük tartja; élvezzék és éreztessék a tréfa és adoma kedvderítő hatását, bármikor van alkalmuk reá. Kevés embernek jutott osztályrészéül az a szerencsés sors, hogy jókedvűnek sziilethessék s vidámságát magával vihesse sírjába. Ez csak a természet különös kegyeltjeinek szerencséje; írigylésreméltó vidám bölcs, nevető Demokritosz kevés akad az életben. Az emberek óriási többségénél a jókedv csak alkalmilag és rövidebb időre szokott jelentkezni ; s rendszerint nem azzal a jókedvmennyiséggel távozunk az életből, amellyel abba beléptünk. A vidámság ugyanis olyan kincs, melyet a földi lét csalódásai folyton apasztanak—vásítanak — olyany- nyira, hogy szerencsésnek mondható, aki öreg korára csak keveset is meg tud belőle magának tartani. A jókedvűséggel legtöbbször bizonyos szeretetreméltó könnyelműség jár. Ez az oka, hogy a vidám természetű emberek egyrészt hajlandók a túlzásra, vagyis a duhajkodás, a dinom-dánom, heje-huja körére kicsapongani; másrészt meg a jó- kedvűség kincsét már sokan fiatalságukban könynyelműen elfecsérelik; s mire megöregszenek, kedélyük eltompul, mogorvává válik. Akik ellenben természet nyújtotta jókedvüket mértékkel tudják használni, azok sohasem fognak megvénülni, azoknak lelke akkor is fiatal marad, mikor fejüket már a temető fehér virága koszorúzza. Azért, M. fi., én magam részéről mindig szemem előtt tartom annak a mélyrelátó német írónak bölcs „ figyelmeztetését, aki azt mondja: „Őrizd féltékenyen arcod derűjét. A vidámság olyan, mint a mosolygó tavasz: tündöklővé teszi az életet; míg ellenben a mogorva arcról a tél fagya fenyeget, s fázik, a ki reá tekint.“ (Stemmer.) Amint az egyes emberekben, úgy a nemzetekben is külömböző a jókedvnek adománya. Az ó-kor legvidámabb népe a görög volt, az újkoré az olasz, s még inkább a francia. A németségnél már jobban csak egyes területeken nyilvánul a jókedv nagyobb mértékben, így teszem ismeretes a bécsi népnek kedélyessége, meg a tiroliaknak derűs vidámsága. Rólunk már valóságos közmondássá vált, hogy „sírva vigad a magyar!“ Pedig nem szólva arról, hogy ez az állítás szoros értelemben véve képtelenség, egyáltalán érthetetlen előttem, hogyan jutottunk pityergő, búrahajló hírbe. Fessler német történetíró azt írja őseinkről, hogy minden ^komolyságuk és méltóságuk mellett is „ein gemütliches und fröchliches Volk“ (kedélyes és vidám nép) voltak. Hogy pedig mi, utódok sem maradunk el mögöttük, az nem igen szorul bővebb bizonyításra; sőt azt mondhatnék, hogy szomorúságunk nagyon is hamar ellebben, s a vidámságban szinte általánosan túlzásokba ragadtatunk. A „széles“ kedv, a „duhaj“ vagy másként „kutya“ kedv, a „dinom- dánom“ mondhatni nemzeti gyönge- ségünk. Igen találóan jellemez bennünket ezen oldalunkról „Temérdek“ álnéven iró költőnk a következő szellemes versecskéjében: „Bölcs az, aki él vidámon, Vidámság a dinom-dánom ; Es igy kérdést nem is szenved ; Legbölcsebb a magyar nemzet! Mert nincs annyi dinom-dánom Sehol széles e világon. Am de nincs is, hidd el pajtás — Sehol annyi végrehajtás.“ A jókedv, Mt. H., még korok szerint is más-más módon nyilvánul. A gyermekkor öröme főkép a játékban, az ifjúságé a dalban és táncban, a férfiaké az elmésségben s vidám tréfában, az öregeké pedig az adomázásban szokott jelentkezni. Csupán a mosoly és a nevetés az, amit az ember egész a sírjáig megőriz ; de a korral tudvalevőleg ez is fogy, kényszeredik, savanyodik. Ha a jókedv oly nagy becsű java a földi létnek: valóságos életbalzsam, akkor méltán megérdemli, hogy megragadjuk mindamaz eszközöket, melyekkel, ha bírjuk, — fönntarthatjuk, ha elvesztettük, — visszaszerezhetjük. Ezek a vajmi csekély áldozatot kívánó eszközök röviden a következők: gondosan vigyázni az egészségre; magunkat munkával folytonosan elfoglalni s az egyedüllétet a társasággal változtatni ; őszinte szeretettel s részvéttel csiiggni embertársainknak nemcsak örömén, hanem szenvedésein is; a a csalódásokat elfeledni és mindig reménykedni; senkitől sem félni és semmit sem várni szenvedéllyel. Aki ezeket az eszközöket alkalmazza, az állandó derűs életfelfogású, bizonyos mérsékelt optimizmusra tesz szert, amely az életnek igazi bölcseletéből fakad s a lélek természetes életrendjéhez tartozik. Az ilyen ember viszonylagosan boldog lesz a földiéletben s teljes joggal elmondhatja magáról Heinével bármikor, hogy:
