Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 101. szám
1913. december 25. ESZTERGOM és VIDÉKE. 1 Ä szeretett ünnepe. Irta: Somogyi lnne gyulai főgimn. tanár. A várakozás sejtelmes ideje letelt . . . Nem fedi már titokzatos lepel a szeretet ajándékait. Az adventi derengés derült nappallá változott. Káprázatos fényben ragyogtatja a béke, az igazság, a becsület magasztos eszméjét megvalósító, a lelki megelégedésnek örök, kiapadhatatlan forrását, e földön soha és sehol tökéletesebb alakban meg nem jelent, elkobozhatatlan birtokunkat, drága ajándékunkat, a mennyből alászállt szeretet. És ugyan hányán látják, hányán tudják és hányán érzik meg ezt? Sokakat elvakit a fény. Sokan oly mély sötétségben járnak, hogy a fény, a világosság hozzájuk el sem hatolhat. Es mégis, legyenek ezek bármily számosán, ez a nap az, mely milliók és milliók szivét egyesíti a szeretetben. Ez a nap az, mely nem ismer emberileg felállított korlátokat, hanem egyesit szegényt és gazdagot, tudóst és tudatlant, szerencsést és szerencsétlent, boldogat, boldogtalant, rokont, idegent, ösz- szehoz ellenségeket. Felölel nemzeteket. Kiterjed e világra. Beteljesül az angyalok karának dicséneke: e földön békesség . . . Valóban igy volna? Megszűnt a pártoskodás, ellentét, harc, küzdelem? Mindnyájunké a karácsony? A szív embere belépve a nap bűvkörébe, kész lelkében ily meggyőződésnek adni helyet; de a sors ostorának csapásaitól elcsigázott ember kétkedőleg rázza fejét. Küzdünk, harcolunk! . . . Ezt mutatja a mindennapi élet. A béke ideálja csak a késő jövőnek ködén, távolról dereng felénk. Bizony kénytelenek vagyunk az ember lelke és sziv- világa nagy ismerőjének örökérvényű szavait elfogadni biztató jelszavul: „Ember küzdj és bízva bízzál!“ És küzdünk, harcolunk a jólétért, a boldogulásért, de nem egymás jólétéért és egymás boldogitásáért. Ugyan hány embernek jut ma eszébe, nevezetesen olyanoknak, kiket a sors a kiváltságosok közé helyezett, hogy mennyi ezer és ezer azoknak a szánalomra méltóknak a száma, kik testi, lelki javaiktól megfosztva, e napot sem szentelhetik azzá, amelyre az hivatva van ? Bár a könyörülő szeretett ez alkalommal is számtalan módot talál a felebaráti erények gyakorlására, úgy, hogy ezer és ezer árva és elhagyott hálakönnye megfizethetetlen viszonzást nyújt a nemes sziveknek, sajnos azonban, hogy e jótékonyság sok esetben az idény és iparszerüség jellegét ölti magára. De igaz . . . karácsony van, az öröm, a béke, a szeretet ünnepe ! Bárcsak ezt jelentené ma is mindnyájunkra. Hajdan éppen a szegények, a köznép élvezte legelső áldását. Ma a nagy tömeg, a szegények túlnyomó része elfeledve, magára hagyatva kénytelen küzdeni a megélhetés testet, lelket elcsigázó nehéz gondjaival. Ki tudná megszámlálni a szenvedő szerencsétleneknek ezreit, kik ma is fájó szívvel, — meghiúsult vágyaik, reményeik felett keseregve, érzéketlen, elfásult kebellel fogadják a karácsonyi örömhírt. Jóllehet magasztos, boldogító, szép üzenet ez számunkra is, de teljesülését nem látják. A hirtelen fellobbanó tündéries fény, amely gyorsan jött, el is múlik, hogy utána még sötétebb legyen a bus szivek kietlen éjszakája. Betegek ezrei sóhajtoznak, várják a szabadulásukat. Szülők, családok siratják tűzhelyük feldúlt békességét. A sorsüldözött lemondólag, hidegen fogadja az örvendezett változásnak minden jelét. Ezekhez nem tér be az angyalok örvendetes üzenete; karácsony és a többi nap, egyformán a gond és gyötrelem napjai. Ezeké volna a karácsony? . . . Ellenben a sors kegyeltjeinek házaiba ragyogó fénnyel vonulnak be az ünnepnapok. A karácsonyfa dús ajándékokkal ékesítve ott díszeleg. A kölcsönös meglepetések szűnni nem akaró sora, mind megany- nyi forrása a fel-felhangzó kacajnak. Az arcokon öröm, mosoly megelégedés. Ide elhatolt az angyali üzenet. Ide beköszönt a karácsony — minden áldásával! . . . Legyen az a gyermekek örömünnepe, akkor is ezek a boldog gyermekek, kiknek édes1 álma valóra vált. Vagy legyen a karácsony a családiasság ünnepe, mikor a távollevő tagok sietnek a boldog otthonban felkeresni egymást, hogy együtt tölthessék e drága perceket, — akkor is e szép, e kegyeletes szokásnak kik hódolhatnak inkább, mint a vagyonosok. A vig összejövetel is ott gyönyörködtet igazán, hol elégedettség, jólét honol, akiket az élet szenvedései megkíméltek. De azért ezekre sem merném ráfogni, hogy övék a karácsony. Mert ha ez ünneptől is múló élvezetet, örömöket várunk és megfeledkezünk annak tulajdonképpeni jelentőségéről, mélységes értelméről, megdönthetetlen igazságáról, — elfeledjük, hogy az egymásnak szerzett meglepetések és ajándékok csak halvány jelképei annak a kibeszélhetet- len kincsnek, melyet ma Istentől kaptunk, — akkor jelentőségét fel nem fogtuk és birtokunkká nem tettük. 5 csak borong, borong lelkünk mélyén a nagy, fekete kérdőjel: Kié a karácsony? . . Miért hát, hogy senkié sem a karácsony? Azt hiszem, világos lesz előttünk a kérdés, ha a huszadik század emberét vesz- szük szemügyre. Ma kettő lelkesíti az embereket: haszon és élvezet. Igazán csak a vagyonos szerezheti meg magának mindakettőt. Ily szempontból a szegény szóba sem kerül. Ma mindent a vagyon ural! . . . Ha a kettő: haszon és élvezet együtt jár, úgy boldogsága teljes. Főtörckvése mindent oly mederbe terelni, hogy e kettőt biztosítsa. Magán, köz, erkölcsi, vallási és nemzeti ügyet oly mezbe akar öltöztetni, hogy mindezek efajta törekvéseinek bélyegét hordják magukon. Ily szempontból minden az övé. Régi nóta, elnyűtt nóta . . . De rikító igazság, szomorú való. Érezzük, hogy valami sötét ország tövises ösvényére tévedtünk, hogy vakságban tapoga- tódzunk, hogy — keressük a világosságok világosságát . . . 5 elsírt könnyek susogják lelkünk bünbánatát: — ime, lehajtom fejemet. És csak boly- gunk, bolygunk tovább a nagy sivatag pusztákban . . . De a tömeg megmozdult. Erősen küzd itt is, ott is! Vájjon övé lesz-e a karácsony ? Ha övé lesz, a kérdés nem nyer megoldást. Az elégedetlenség meg nem szűnik. Mert amig az ember arra törekszik, hogy az, aminek bírása mindenkinek szent joga, az enyém legyen és ne másé, addig az valójában senkié sem, nem boldogít senkit sem. Sőt ellenkezőleg, annak ilyen bírásáért tett minden lépés egy végnélküli és áldástalan harcnak tűzre öntött olaja lesz, mely megemészti a nagy, a magasztos célra hivatott emberiség erejét. Mi rajtunk áll, mi tőlünk függ, ha értünk hozzá és akarjuk, hajónk oly révparton fog kikötni, hol mindenki megtalálja, felleli reményeinek, vágyainak teljességét. Karácsonyi hangulat. Irta: Vince. Vágyódtunk, sírtunk eleget . . . Megszánt bennünket az Ige . . . Megnyíltak mégis az egek. Leszállód közénk Ő végre, Kiért fölsírtak a szívek S fohászok törtek az égre: „Egek Öt harmatozzátok, Oh felhők csepegjétek Őt, Múljon el tőlünk az átok!“ Esdettünk, — s teljesült imánk; Háladalunk zengve-szálijon Ég felé : ez isteni láng 1 Nyissa e láng ajkunk dalra S visszhangozza a világ is Hogy minden, mi él meghallja : „Dicséret Neked, nagy Isten ! Lejövéi, hogy szenvedésed Minket Hozzád fölsegítsen. Adjon hálát velünk minden, Mi csak van a természetben, Akik égben s földi létben.“ Vágyódtunk, sírtunk eleget . . . Megszánt bennünket az Ige . . . Megnyíltak végre az egek. A jókedv. A Gyorsíró Egyesületben tartott felolvasás. Irta : dr. Réthei Prikkel Marián bencés tanár. Szádiról, a perzsák hatalmas királyáról meséli a krónika, hogy halálos betegségben sinlődött. Az orvosok már teljesen lemondottak életéről. Kétségbeesve várta maga is, környezete is a halált. Ekkor egy bölcs remete azt a tanácsot adta neki, hogy bizonyosan meg fog gyógyulni, ha egy olyan embernek ingét veszi magára, aki állandóan vidám és boldog. A sah nyomban elküldötte leghívebb szolgáit ennek a jókedvű embernek felkeresésére. Ám hasztalan volt minden kutatásuk. Bejárták
