Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 101. szám

1913. december 25.

ESZTERGOM és VIDÉKE.

7

tudatosságát a szülőknek azon té- nyéről, hogy a gyermekek taníttatása az egyeben örökös dolog, mit nekik adhat, bízvást mondhatni, hogy több mint 100-ra rúgna a tanulók száma. Ezzel kapcsolatosan jönne az, hogy a tanulók és szülőik szükségleteiket nem mint ma Budapesten, hanem Esztergomban szereznék be, ami bizonyára kellemesen érintené Esztergomnak amúgy sem túl- forgalmas kereskedelmét.

Ugyanígy különösen Esztergom város részéről volna kifogásolandó, hogy a délutáni vonat oly későn érkezik Esztergomba, hogy az itteni közönség azt igénybe nem veheti miután nincs alkalmas vonata a mivel vissza utaznék. Egypár esztergomi és nyergesuj falusi relatiót érintő budapest — esztergom — ujfalusi gyorsított személy vonat is olyan érdek, a melyért közösen kellene fáradni.

Ugyanígy nem tarthatjuk lehetetlennek azt az ideát sem, hogy köz és magánvilágitásunk az esztergomi villanytelep által látassék el, a mi úgy véljük érdemes arra, hogy mindkét fél részéről gondos megfontolás alá vétessék.

Ha áldozatok árán hajóállomást szerzünk, részben azzal is Esztergom érdekeit szolgaijuk, mert hisz első sorban Esztergommal kívánunk elevenebb összeköttetést teremteni.

Minden munkánk egyben visszahat Esztergom városra is és igy elhisszük, hogy a város tanácsában és képviselőtestületében közös érdekeinkre jó akaratú szövetségest találunk.

P. Móczik Felicián énekkara.

Irta: Homor Imre.

A vasárnapi gyermekvédelmi matiné olyan művészeti esemény volt városunkban, amelyhez foghatót, a „Turul“ dalárda itteni szereplését leszámítva, nem találunk egyhamar Esztergom újabb történetében.

Kiváló eseménnyé tette e matinét P. Móczik Felicián pozsonyi ifjúsági énekkarának fellépése.

Lehetetlen leírni azt a finomságot, átérzést, tüneményes technikát a hangokkal való bámulatos virtuozitást, majd a szöveg tiszta kiemelését, a dalnak szinte szavalva történő előadását, mely az énekkar műsorszámait annyira jellemezte.

Mikor felcsendült 26 ajkon az első szám : „Diffusa est . . a gregorián tónusú remekek egyik legszebbje s majd elhalt a végén oly finomsággal, mint az alkony bíbora beleolvad a feltünedező csillagokat ragyogtató azúrkék éjszakába . . . éreztük, hogy más világban vagyunk már; a tiszta művészet ama birodalmában, melyben „az ember . . . hitvány koszorúját reszketvén elejti ..."

És az énekesek, a kis rövid nad- rágos gimnazisták ép úgy, mint a kifogástalan öltözékű „felsős“-ök ránéznek a karmesterre, ki pirosöves

reverendában áll előttük. A karmesternek alig jár a keze; a szeme kormányozza csak a végtelen finomságú akkordokat. Az énekkar szinte egy test, egy lélek most a karmesterrel. A kis gimnazisták, kik máskor olyan félénkek, szögletesek, most nem törődnek avval, hogy az ország hercegprímása, püspök, prelátusok és világi protentátok ülnek előttük, — előttük most csak egy úr van, a karmester, kit máskor csak per „tisz* telendő ur" szólítanak. Ennek egy tekintete most jutalom, kitüntetés, vagy pedig az átoknál is sújtóbb büntetés lehet. De nincs szükség rosszaló tekintetre, a kis csapat tapsot, éljent érdemel csak, amit meg is kap minden egyes szám után bőséggel.

Müller: „0 Salutaris . . .“-át

olyan áhítattal éneklik, mintha csak a templomban térdepelve, összetett kézzel mondanák ; szintúgy Kersch egyik remekművét a „Popule meus“-t is.

Még néhány egyházias műdarab (Liszt, Witt művei) után világi énekek jönnek.

Schubert: „Hársfa" c. románcát

már sokszor hallottuk, de így még sohasem. Weber: „Békahangverseny “-e az énekvirtuozitás kifogástalan tökélyét jelentette. A hullámzó viz, a megjelenő gólya, utána a békák vizbeugrása . . . mind a hangok bámulatos hűségű utánzása és az ütembeosztás minutiozus pontosságú kihasználása révén érnek el frappáns hatást.

Nem tudom, más is osztja-e néze" temet, de a Szabados-Móczik: „Hadnagy uram . . .“ c. megzenésített költemény dalolva-szavalását a matiné legkiemelkedőbb pontjának tartom. E darab előadásáról magáról cikket lehetne Írni. Hogyan emelkedtek ki a párbeszédek, hogyan boncoltak szét szavakat hangról-hangra, hogy a hadnagy haldoklásának illúziója a lehető legtökéletesebb legyen, hogyan ölelkezett itt a zene a költészettel és az alakitó művészettel egy énekkari programmszám csaknem prózainak mondható keretén belül, azt még nálamnál hivatottabbaknak is csak átérezni lehetett.

Azt hallottam, hogy P. Móczik énekkara már Rómában, Bécsben, Milánóban, Lourdesben is szerepelt s hogy Rómában a vatikáni énekkarral együtt hangversenyezett. Lorenzo Perosi és Móczik Felicián énekkara . . . páratlan hangverseny lehetett !

Azt azonban lehetetlennek tartom, hogy a „Hadnagy uram“ és a hozzá hasonló magyar darabok e helyeken feltűnést keltettek volna. Pedig ezek nélkül, dacára a legszebb számoknak, az énekkar igazi értékét nem ismerhetik. És ezáltal válik a na- gyobbára németajkú pozsonyi fiukból szervezett énekkar speciálisan magyarrá!

A magyar műdaloknak nincs is hivatottabb és művészibb tolmácso- lója Móczik Feliczián énekkaránál — I tán sehol a világon !

(Kedves olvasóinkhoz!

Mielőtt lapunk harminchatom dik évfolyamának küszöbét átlép- nök, előbb bizalmasan és nyájasan beszólunk minden jóbarátunk küszöbén, hogy maradjon meg hűségesen előfizetőnknek, sőt legyen illetékes és lelkes terjesztőnk.

Mert kedves olvasónk jóval több van, mint kedves előfizetőnk, bz nem árt ugyan népszerűségünknek, de nem sokat használ megerősödésünknek. fia csak minden tizedik buzgó olvasónk arra iparkodnék, hogy odahaza is élvezhesse családi köre lapunkat, akkor valóban új korszak virradna reánk.

Minden előfizetőnk illetékes véleményt mondani lapunk szellemi értékéről. És minden fendes olvasónk meggyőződhetett arról, hogy lapunk a kor szellemében halad és fejlődik.

Irodalmi és esztétikai ízlés a mi lapunk kormánya. Az élet tengerén nem ingadozunk bizonytalanságban, mert erős kezekben van vezetése és így a közöny zátonyán sohasem fogunk fönnakadni.

Eddigi következetes pro grammunkhoz híven, irányítani óhajtjuk ezentúl is az eseményeket és igaz= ságosan kifejezni a közérdek közvéleményét, sőt hűségesen vezetni ott, ahol tétovázó a tájékozódás.

Arról is meggyőződhettek kedves olvasóink, hogy önzetlen lelkesedéssel teljesítjük kötelességeinket. Ugyanilyen lelkesedéssel állítja ki lapunkat buzgó kiadónk, aki több évtizedes szakértelmével, mintaszerű formában nyújtja át lapunkat a nagyközönségnek.

fia pedig ilyen eszményi lelkesedéssel és egyetértéssel dolgozik lapunk szerkesztősége és kiadóhivatala, akkor valóban méltán lelkesedést várhatunk városunk és megyénk művelt közönségétől is, mert csakis az ő érdekeiket szolgáljuk.

Nem hiú kérkedéssel, de férfias önérzettel merjük hirdetni, hogy lapunk harminchatodik évfolyamának is teljes függetlenség és választékosság marad kipróbált alapköve.

Aki rokonszenvéi e méltatta lapunkat, . az lelkesítse ismerőseit, hogy előfizetőink táborába lépjen, fiiszen nyilvánvaló igazság, hogy mennél több előfizetőnk van, annál jobb és szebb lapot teremthetünk. Aki tehát a haladás hive és azt óhajtja, hogy a fejlődés törvényei szerint a jónál még jobbat kaphasson, az gyarapítsa jóindulatával és lelkesedésével lapunk törzsfönntartóinak számát. Minden ajánlat olyan jótékony hatású, mint a teremtő erejű enerzsia.

A jövőben is legnemesebb célunk az egész művelt közönség rokonszen- vének megérdemlése és megtartása. Minden előfizetőnk a mi szellemi családunk benső tagja és igy föl van jogosítva arra, hogy a közérdekű kérdésekhez, jólelkiismerete szerint, hozzászólhat.

Valóban eszményi helyzetbe jutnánk, ha minden községünkben legalább is csak egy lelkes és agilis barátunk volna, mert akkor meggyökeresednék lapunk nemcsak a városi kultúra humuszában, hanem elhagyatott vidékünk termőföldjén is, ahol nemsokára virágozhatnék, sőt gyümölcsöznék a közjóiét.

Szintén emeli lapunk önérzetét, hogy saját erőnkből élünk. Ezt az erőt ideális szolgálatkészség fokozza. Minden közleményünk irodalmi színvonalon áll. Minden bírálatunk az igazság vértezetében jelenik meg. Nem alacsonyodunk le sohasem a személyeskedés ingoványába. Ellenfeleinket nem tartjuk ádáz ellenségeinknek. Féktelen indulat, korlátlan szenvedély, sötét elfogultság ki van rekesztve hasábjainkról.

Önállóságunkat bizonyítja, hogy a közjó érdekében kritika szolgálatába kell szegődnünk. Nélkülözhetlen faktor ma a higgadt felfogású, az önzetlen forrású, a nemes szándékú és elfogulatlan bírálat. Ez pótolhatatlan regulatora minden modern fejlődésnek. Tegyünk azonban éles megkülönböztetést a jogosult kritikus és az élősdi kritikaszter között.

Ma már minden művelt család visszatérülő adójának tekinti, ha kedvelt lapjára előfizet, amely állandó gyönyörködtetője, hűséges szórakoztatója és szellemes felvilágosítója.

Midőn mindezen kötelező nyilatkozatot közöljük, ismételten hangoztatjuk, hogy lapunk Esztergom és vidéke anyagi és szellemi érdekeinek szószólója első sorban. Minden eredeti cikkünk, sőt minden saját sorunk városunk és vidékünk szerete- tét és javát szolgálja. Még a kellemetlen, az elkerülhetetlen kritika is a jóindulat tiszta forrásából fakad nálunk, épen azért még ellenségeink sem vádolhatnak jogtalansággal és igazságtalansággal sohasem.

Támogassanak tehát azok is minket, akik Esztergom és Vidéke jobb sorsával kapcsolják össze a mi lapunk jobb sorsát.

„Esztergom és Vidéke“ szerkesztősége.

Tónay Tivadarné képkiállitása.

Ez a múlt szombaton megnyílt kiállítás — minden nagyítás nélkül szólva — esemény számba megy Esztergomban, hol tudtunkkal helyi festő még nem rendezett hasonló arányú kepkiállitást. A nemo próféta in patria sua ismert elv alapján megállapíthatjuk, hogy Tónaynénak az erő biztos tudatában kellett lennie, mikor első nyilvános művészi fellépését saját városában merte megtenni. Nekünk ez a bátor fellépés határozottan rokonszenves, annál is inkább, mert a képkiállitás nem szorul a kezdőknek előlegezett elnézésre, hanem a szigorúbb kritikai mértéket is megállja s a jövőre a legszebb reményekre jogosít.

A festészet egyedüli a művészeti ágak között, melyet a közönség legközvetlenebbül legjobban tud becsülni. Mint gyermek, megrajzolja, megfesti