Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 98. szám

Esztergom. 1913. XXXV. évfolyam. 98. szám. Vasárnap, december 14. POUT!HR!és TRR5RDRLMILRR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : ^ SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM $ TELEFON 21., $ HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ 4 KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI 7 ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. f FELELŐS SZERKESZTŐ : FOMUNKATARS : DK GRÓH JÓZSEF DR KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LA1SZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. I ELŐFIZETÉSI ÁRAK : * EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K t NEGYEDÉVRE 3 K $ EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. * HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT t KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. 4 Politikai türelem. Mindenek előtt jöjjünk tisz­tába vele, mi a helyes értelme ennek a kifejezésnek : politi­kai türelem. — Azt jelenti, hogy 1, más tisztességes poli­tikai álláspontokat is jogosnak, s érvényesülhetőnek kell elis­merni; hogy 2, a pártpolitikai felfogást nem szabad másokra ráerőszakolni; hogy 3, a más pártállásuak ellen csakis nemes fegyverekkel küzdhetni; hogy 4, az elvek ellen való harcot nem szabad személyi térre vinni, vagy legalább a személy­ellenes küzdelmeket minél sző­kébb térre kell szorítani; hogy 5, hogy a legviharzóbb párt­szenvedelmet sem szabad a társadalmi életben érvényre juttatni s a művelt érintkezés megszakításáig fokozni. Szóval: elég nagy tartalma van a „po­litikai türelem“ kifejezésnek; s könnyen megállapíthatni, mily sokan dobáiódznak a „politikai türelem“ jelszavával anélkül, hogy igazi értelmét jól íelfog- nák s lélek szerint átéreznék. Ez a szelíd szemrehányás talán sehol se annyira meg­okolt, mint Magyarországon; s tán itt is soha máskor annyira, mint éppen napjainkban. Mint­ha a „politikai türelem“ erénye teljességgel kiveszett volna so­rainkból, nemcsak a hivatásos politikusok köréből, hanem mindannyiunkból, kik a politi­ka iránt bármily csekély érdek­lődést tanúsítunk. Annyira el­vesztettük önmérsékletünket, hogy az már nem is politikai türelmetlenség, ami közöttünk dúl, hanem a legnagyobb gyű­lölködés. Mikor lesz ennek vége? Hova fog ez vezetni? Sajnos, mi a temperamen­tum, az érzés és indulatok nemzete vagyunk. Ha egyszer az igaz, vagy vélt sérelem tem­peramentumunkat lángra lob- bantotta, nincs az az erős kezű zsarnok, nincs az a kemény eszköz, aki és amely le bírna higgasztani bennünket. Minden fék és nyűg, melyet ránk vet­nek, minden rántás és ütés mellyel illetnek, csak olaj tü­zűnkre, magasabbra lobbantja lángunkat: gyűlöletünket. Min­ket csak módjával, szép szerével, szelíd eszközökkel lehet kezelni. Bizonyos dolog, hogy a tü­relmet a vallás minden ember­től megkívánja minden dolog­ban, tehát a politikában is. Mert hogy a politika kivétel volna a türelem isteni parancsa alól, arról mit sem tud a morális. A türelem ép úgy kötelező a hatalomnak birtoklóira, mint ezek támadóira. Azután ez nem csupán a vallás követelménye, hanem egyszersmind a műveltség kri­tériuma: ismertető jele is. Egy igazán művelt lélek sohasem fog megfeledkezni róla, hogy elnézéssel tartozik a más fel- fogásuak iránt, még ha e fel­fogást nyilvánvaló tévedésnek ítélné is. És minél műveltebb valaki, annál inkább példát ad a türelemre egyénekkel s felfogásokkal szemben egya­ránt. Hogy a vér köteléke ugyan­csak türelmet kíván az atya­fiaktól, az sem ismeretlen va­lami előttünk. Hiszen mi ma­gyarok úgyis oly kevesen va­gyunk és annyira magunkra vagyunk utalva, hogy halálos bűn számába megy még leg­kisebb torzsalkodásunk is. Mi az oka tehát, hogy nem akarunk hallgatni a lelkiismeret „Esztogom es Vidéke“ tárcája. Miért hullotok szerte. Miért hullotok szerte ily korán . . ti álmok, Mikor még a délnek napfényében állok S mint tudatlan gyermek Szivárvány színektől ittasuk lelkemmel Rólatok merengek. Mért nem is maradtok lelkemhez fonódva. Mért látlak titeket széthullva . . romokba . . A mint széjjel lebben Messzi a múlt képe, lopva tűntök tova Az emlékezetben. Szomorúan nézek vissza . . . vissza rátok Faradt szárnyon szálló boldog álmodások, A hervadó rózsa Illatát messziről . . . idegen sírokról A szél ide hozza. Valamikor, ha a késő éj rám szállott, Társamul eljöttek a szelíd ábrándok S ebben a gyönyörben Miként a falevél mézharmat özönén Boldogan fürödtem. Most viharzó tenger az éjszaka nekem, Álmaim . . . vitorlám régen elvesztettem, Mint merülő gálya Hullámtól csapdosva, letörött árboccal Futok a homályba. Orion. Emlékeink. Volt nekem is rózsás utam Soha sem felejtem Boldogságban, öröm árban Fürdött az én lelkem. Óh akkor még a határban Oly szép zöld volt minden Szép pillangók szálldogáltak Vad virágos réten. Mi meg kétten oly boldogan Mentünk egymás mellett Össze néztünk hosszan mélyen Beszélnünk nem kellett. Szedtük együtt a virágot Mig a célhoz értünk, Oh Istenem, de boldog is Volt akkor az éltünk. Ezt a napot, drága napot Soha sem felejtem Olyan nagyon — nagyon boldog Soha sem lesz lelkem. Báthy Dénes Vihar . . . . . . Egy eszeveszett hullám ro- ' han bőgve a sziklahányásnak. Fehér taraja már messziről villogott a fe­kete éjszakába ... A tenger vize — mintha alulról a pokol tüze for­ralná —- sisteregve hánnya magából a bugyborékot. A hullám már par­tot ért. Odavágódik az óriási szikla­darabokhoz, féktelen haragjával meg­rázza a gátat s a kövek nyögnek, recsegnek ... A hullám túlüvölti az irgalomért kiáltó sziklákat, el­nyomja a szél túlvilági kacaját s Neptunus féktelen haragja diadallal szakit magának utat! A sziklák dörögnek, a gát re­cseg . . . s a hullám amely most ért ide, hogy segítsen az irgalmatlan munkába — már nem talált aka­dályra . . . A gát beszakadt s most a feldü­hödött áradat tajtékot hányva topor- zékol, ágaskodik megtört gát rom­jai felett. * Az égen fekete felhők suhannak s talán az éjszaka sötétjében nem látják a hatalmas hegyormot mely útjokat állja ... A vízből távolról mintha egy uj felhő bukott volna föl. Feketébb mint az éjszaka s amerre elsuhan árnyat hagy maga mögött . . . Mind közelebb ér a merev hegysziklához, melynek éles ormán tegnap még a napsugarak játszadoztak s melyen ma e hatal­mas felhő szakadt ronggyá . . . A szél hozta a nagy felhőt, mely nyögve vágódott a szikla falhoz, s aztán, mintha holtra akarná korbá­csolni a hegyaljat, úgy zuhant le a magasból. * A hegyről egy alak rohan lefelé. . Ereje elhagyja s hogy a vihar a földre ne teperje utolsó erejével egy kiszakított fenyő roncs törzséhez ka­paszkodik . . . Szép fekete haját az arcába ver­te a szél ... A legény, mintha még nagyobb akarna lenni lábuj- hegyre áll, erős teste előre hajlik, szabad karját ökölbeszorított kézzel előre tartja, . . . szemei villognak, tüdeje zihál . . . s mintha ő vezé­relné most a világ ellen ezt a há­borút, mintha ő kormányozná az elemek haragját, érces hangjával be- leordit az éjszakába, beleharsog a viharba . . . — Nem nyomorult, azt ne bántsd . . fordítsd felém dühödet . . ide sújts ... itt a mellem szakítsd be azt átkozott . . . zúzz engem össze, de azt ne bántsd ! . . . Megállj . . . már nem bí­rok ! . . . Irgalmazz ! vissza te meg-

Next

/
Oldalképek
Tartalom