Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 96. szám
Esztergom. 1913. XXXV. évfolyam. 96. szám. Vasárnap, december 7. POLITIKfílés TflRSfí SZERKESZTOSEG ES KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ES HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FELELŐS SZERKESZTŐ : DK GRÓH JÓZSEF FŐMŰNKATARS : DR KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Városházi ügyek. A városházi ügyeknek ép- úgy szükséges időközönként a „szellőztetés“ és a „porolás“, mint a ruháknak. Enélkül beléjük veszi magát a „moly“, vagyis a — sorvasztó lomhaság, kényelmeskedés, önfejűség, felületesség. Lapunk újévi számában a szerkesztőség vezérlő elvekép a következőket tüztük ki: „Nem függünk senkitől, nem is félünk senkitől: hivatalok, pártok s érdekcsoportok fölött állunk; tehát elfogulatlan bírálói lehetünk, akarunk is lenni minden közéleti jelenségnek, eseménynek és szereplésnek. Amint tudunk érdemeket dicsérni, sőt lelkesen magasztalni, úgy lesz bátorságunk az ostort is suhogtatni ott, ahol akár városi, akár megyei közügyben vétkes könnyelműséget, beszámítható hibát és ioe'sértö CJ visszaélést tapasztalunk. “ Nyugodt lelkiismerettel merjük állítani, hogy e vezérlő elvünktől eddig egy lépésre se tértünk el; legjobb igyekezettel rajta voltunk, hogy lapunk a komoly közvélemény gáncs- talan szószólója legyen. Ezúttal is a városi komoly közvélemény szószólói kívánunk lenni, mikor a városház egynémely ügyeit — azokat, amelyek nem mennek rendjén-mód- ján — szigorúbb birálat alá fogjuk. Valamennyit természetesen nem tárgyalhatjuk egyszerre, mert ehhez nagyobb tér volna szükséges; de a legidőszerűbbeket alkalmasnak véljük objekiiv kritika tárgyává tenni. A „ne szólj szám, — nem fáj fejem“ kényelmes elv bennünket nem irányíthat. Ez igen ajánlatos lehet a fecse- gőkre s igen hasznos a számitó opportunistákra nézve; de nekünk komoly újságíróknak, kik az igazság kimondásában még a fejbetöréstől se félünk, nem szolgálhat irányításul. Barátunk a polgármester, barátunk a tanácsos, a főjegyző és minden más városi tisztviselő; de még inkább barátunk — az igazság, melynek szavát nem szabad magunkba fojtanunk ! Tehát adjuk ki sorjában! A közgyűlés ideje. Ha jól emlékszünk, nem is oly régen egyik városi képviselő formális indítványt tett, hogy azokra a nagyszámú képviselőkre való tekintettel, kiket délelőttönként hivataluk köt le, a közgyűlések ezentúl ne délelőtt, hanem délután tartassanak ; — amint ez más városokban is szokásos. Az indítványt a képviselők köztetszéssel fogadták. A tanács is megnyugtató kijelentést tett a jövőre nézve. Mégis mi történik ? — Az, hogy a közgyűléseket azóta is csak délelőttre hívják össze. Már vagy három esetben igy történt. Szeretnők tudni, micsoda jogalapon helyezkedik a közgyűlés elnöksége ellenkező Ígérete dacára merev elutasító álláspontra ? Szeretnők továbbá ésszerű okát tudni, mért kell a közgyűléseket okvetlen délelőtt tartani, mikor délután ép oly könnyen megtarthatók volnának? És szeretnők tudni, mért működik közre az elnökség érthetetlen makacsságával abban, hogy a képviselők tekin„Esztetfgom es Vidéke“ taája. Érzelem-hullámok. Mikor a szellő elsurran S csillag gyúl az égen, Akkor titkon óhajtalak, Édes üdvösségem. Ha csöndes éjjel lomb susog S harmatos a berek, . Akkor titkon, gondolatban Feléd közeledek. Mikor folyón holdfény reszket, S átláthatom mélyét, Akkor titkon elaltatom Szivem szenvedélyét. S ha szenvedélyem szendereg-: Vérem lassabban lejt, Akkor szivem már nem titkol S nem remél, csak — felejt 1 . . Somogyi Imre. Vendéglátó-szokások. Minden asszony büszke a maga házára, konyhájára: asztalára. És ha egyszer vendéget hiv, szarkacsevegés nélkül érkezik is az a vendég : no akkor aztán úgy érzi magái az asszony nép: mint a férfiak, mikor becsületről, lovagiasságról van szó. Rendén van ! Csakhogy aztán nem megy rendén sok-sok vendéglátás sora. Túllicitáljak egymást. De még hogy túllicitálják ! Hát ebből a vendéglátó szokásból lássunk most egy-kettőt. Amúgy ellesve. Olykor talán átszenvedve. * Vannak házak és e házakban asszonyok, akik nem tudnak különbséget tenni a lakodalmi, meg a vendéglátó asztal között. Némelyek azt gondolták és úgy tartják, hogy nem is láthatják szívesen, becsületesen, illően vendégeiket, ha egész regiment ételsort, az eledelek nagy litániáját elibük nem rakják. Összesütnek, főznek kigondolhatlan éleleket, tésztákat, pecsenyéket. A szerényebb vendégek, a kik például nem rég szintén vendéglátó háziasszonyok voltak : úgy belepirulnak ebbe az ételsokadalomba, hogy teljesen elszalad az étvágyuk. Es szomorúan mennek, térnek haza, mondván- mondogatván : — Ide se’ jöhetünk többé. — Mi volt ehhez mérten a mi vacsoránk ? — Úgy látszik le akar minket tromfolni. Elűzni. Ne tessék nagyításnak venni ezt a beállítást. Mert úgy van. A már őszinte, keresetlen, hosszú készülődés nélküli és mégis magyaros, derültséggel fűszerezett családi összejöveteleknek azért van alkonya, mert a fényűző, drága zsúroktól ijedezik a reális, meggondolt ember, háziasszony. Inkább nem megy sehova. Otthonának él. Csakhogy ne kelljen erején felül költenie a mai fényes családi estékre. A családokat azért láthatjuk gyakrabban a vendéglők és nyári mulatók asztalainál, mert ott legalább tudják, mit kell költeniük. És izgalom, megszolás nélkül élvezhetik a hozott áldozatokat. No aztán a kínálás. Az a kínálás. És pedig kétoldalról tekintve a helyzetet. Az egyik oldal : Mikor a vendéglátó gazda, háziasszony, leány, néni, anyós, vő, még a gyermek sereg is — kinálási mániában szenvednek. A háziasszony legtöbbször nem ül le. A konyhában is elvégzett már mindent. Vagy gondoskodik, hogy az étkezés ideje alatt ő szabad legyen. És neki foghasson a kínálás fortélyaihoz, amelyek sokszor, ó de sokszor felérnek egy valóságos kínzó mesterséggel. Borzalmas igazán az a kínálás, amelyet az agyonkinálás véghez visz az emberrel. Bele kell ebbe zavarodni. Úgy érzi magát a vendég, mintha kínzó kamarába kerülne, a hol a vallató egy percre nyugton nem hagyja. Mintha az lenne a büntetése a vendégnek, hogy percről- percre megzaklassák. Mintha lesnék, mikor nyeli le a szerencsétlen vendég a falatot, hogy mint a dugás alatt levő libának már a másik marok eledelt nyomják a bárszingjába. Rettenetes még el is gondolni ! Beleizzad a vendég. Verejtékek gyűrűznek az arcán, homlokán. És rémülve néz a tálra, hogy neki abból még le kell nyelnie valamit. És a hozzá tartozó, a kínáláshoz tartozó beszéd, szemrehányás, cselfogások és probáratevések egész sorozata: — Talán nem Ízlik? — Persze otthon jobb és többféle van. — Művészet kell ahhoz : kínálni tudni. No édes jó Istenem, mi boldogság, mi örömperc az, mikor már azt
