Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 87. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. november 6. maradt a régi poros-sáros-ká- tyús állapot. Már csupán a harmónia kedvéért is sürgetnünk kell, hogy az elhagyott útrészek mielőbb ugyancsak kera- mit- vagy bazaltkockákkal kö- veztessenek ki. Vagy nem sajnálatos állapot-e, hogy ép a városba vezető útrészek maradnak afféle régi „országúti“ gon- dozatlanságban ? Mert hogy se a két hidf el járó, se a szigeti töltés-út nem mondható kifogástalanul gondozottnak, azt esztergomiaknak és párkányiaknak nem szükség bizonyítanunk (s különösen nem kell bizonyítanunk az utóbbiról, mint a gondozatlanság közismert példaképéről !) Mért türjük ezt szótalanul, mikor az állam és a város nagyobb költség nélkül segithetnének a hiányon ? Ha az államnak arra volt pénze, hogy a komáromi hídfeljárókat, sőt az egész vasúti utat bazaltkockákkal kiköveztette, mért nem tehetné meg ugyanezt a mi hídfeljáróinkkal is. Vagy mi mostoha gyermekei vagyunk ? Hiszen mi is kormánypárti képviselőt küldtünk az országgyűlésre ! És azután a város vezetősége nem gondolhatna reá, Irodalmi neve is vadregényes plágium. Mert Szigligeti egyik népszínművének züllött alakja. De „Dicsőffy Aladár“ mégis csak hangzatosabb, mint Hazelmussz Handzi. Atyja cs. és kir. irodai őrmester volt. Anyja — kora özvegységében — kenyérsütéssel biztosította életét. A munkások számára dagasztott mindennap huszonnégy kenyeret. Handzit iskoláztatni akarta, de a huncut fiú inkább gonosz gúnyverseket irt tanárairól, mint tűrhető iskolai dolgozatokat és igy kicsöppent az élet bizonytalan országijára. Az élelmes zuglapszerkesztő a kidobott nebulót egy-két évig jutányos másolónak és fogalmazónak, később olcsó Írnoknak, azután pedig potya munkatársnak alkalmazta. A befejezetlen műveltségű ifjonc még mindig többet tudott, mint uzsorás principálisa. Mert az még a helyesírás elemi szabályait sem ismerte. így facérkodta át ifjúságát a léha Dicsőffy Aladár. Huszonnégy éves korában volt már huszonnégy ideálja és kalandja, de azért semmiféle tekintélyt sem tudott szerezni magának. Mindenki tudta, hogy édes anyja keserves kenyérkeresetéből élőskö- dik és uraskodik. A hová nem birt fölemelkedni, oda föl akart tolakodni minden áron. Alkalmi verseiben mindenkit megcsipkedett, a ki nem fogadta el köszönését. Később kikezdte a város notabi- litásait. A főispánt koholt kalandokba keverte. A polgármestert családja körében mutatta be nevetséges papucshősnek. Az alispán hitelező jeremiádjait eszelte ki. A főjegyző hogy gazdaságosabb volna a szigeti utat (innen-onnan: uc- cát!) egyszer kikövezni, mint évről-évre porrá váló haszontalan mészkőtörmelékkel foltoz- tatni ? Arról, hogy a gyalogjárókat aszfaltburkolattal kellene ellátni, miként Komáromban történt, egyelőre nem is vitázunk, jóllehet nagy igazsággal tehetnők ! A második jogos kívánalmunk, hogy az illetékes tényezők tegyék komoly megfontolás tárgyává : mikép lehetne az új utón a közlekedést olcsób- bitani. Főleg a személyforgalomra gondolunk. Mert hogy ez mind a mai napig kissé drága, el nem tagadható. Az útidő számottevő megrövidülése, úgy hisszük, elégséges alap volna a viteldíjak mérséklésére. Sajnos, hatóságaink erre egyáltalán nem gondolnak. Kitűnik ez a legújabban engedélyezett automobiljárat túlságosan magas tarifáiból is. Egyenesen hallatlan könnyelműségnek kell állítanunk, hogy rendőrségünk az új vállalatnak személyenként 1 k. 60 f. s a pod- gyászért nagyság szerint 20 és 40 f. viteldíjat engedélyezett. rengeteg kártyavesztegetéseit ostorozta. Megtámadta a megvesztegetésekből gyarapodó szolgabirókat és rendőrtiszteket. Sort kerített néhány zsugori kereskedőre is, mert nem vásárolhatott nála hitelben és néhány iparost, mert követelni merte több évi adósságát. Ennyi rágalom áradt ki a szerkesztőség piszkos tintatartójából. Nem szelídült meg a kutyakorbácstól. Sőt annál inkább megbokrosodott. Végre is három sajtópör zúdult gonosz fejére. Mind a három esküdtszék több hónapi fogságra és több száz korona birságra ítélte, de mig a bűnhődés esedékessé válnék, annal ádázabb dühvei folytatta cudar gezilla hadjáratait mindazok ellen, a kik rágalmazásért és becsület- sértésért pörölték be. És ez a kontár újságíró merte magát még mindig a közvélemény közkatonájának nevezni, holott csak szabadalmazott haramia, revolver zsurnaliszta volt. Dicsőffy Aladár ekkor már kiszorult a kávéházakból és elrejtett csapszékben szórakozott principálisával és hasonszőrű züllött cimbo- ráiv il. A r „Álljunk meg egy szóra“ szerke ztője éjjeli tivornyái után rendese í csak a déli órákban jelent meg iro Iájában. Bozontos fejével és ijesztő ál rázatával dühössen ollózta a régi ci ekeket, hogy azokat rabszolgájával fejeltesse és talpaltassa a helyi viszonyokra átlopva. A rozoga íróasztalon üres üvegek sorakoztak. Az óriási ólomtinta- tartóban félliter penészes tinta aludt. A rozsdás papirollónak csak az élei voltak tiszták. Egyszerre csak minden kopogás Ez a hozzájárulás határozottan a varos lakosságának érdeke ellen történt! Nem a fővárosban vagyunk, hogy 7—8 percnyi útért ily nagy árat fizessünk ; s dőre, akinek ilyen árért kedve lesz idegenek társaságában Nánára automobilozni ! A vállalat tulajdonosa is jobban meggondolhatta volna, hogy mértéktelen dijszabásával tulajdonképpen magának fog ártani. A rendőrség vezetősége pedig tagadhatatlanul könnyelműen járt el, mikor a személyviteldí- jat legalább 1 koronára nem mérsékelte. Az út olcsóbbításának módja volna a hidvámnak megszüntetése is. Sokan talán mosolyogni fognak ezen lehetetlennek tetsző ötletünkön, de kellő alap nélkül. Miért volna a hidvám megszüntetése lehetetlen ? Ha a komáromiak el tudták érni kormánypárti érdemeikkel, mért ne érhetnők el mi is ugyanily jogcímen ? Hiszen mi egymás után kétszer választottunk kormánypárti képviselőt! Azután anyagilag is jóval nagyobb áldozatot hoztunk az alnélkül betörtetett Dicsőffy Aladár Cingár alakján Rákóczi úti ragián lötyögött. Két ilyen jómadarat is be lehetett volna vele gombolni. Hitelbe szerzett Kobrák cipője fényesebb volt, mint a szegény, beteges édes anyja kenyere. Gomblyukában hanyagul lógó, óriási fehér őszirózsa lebegett. Savószinü, háromszögű szemét monokli hencegtette. Álián Pe- tőfi-féle kecskeszakái torz szülöttje. Tennisz-inggallérja szemtelenül kivágva a raglánra. Csontos balkezében stilétes botot, jobbjában kézirattekercset cipelt. Cigarettája hézagos és fekete fogai és sovány ajkai közt lógva füstölgőit, A szerkesztő ur épen pipára gyújtott és üres papírkosarába merengett, a hol dugaszok és szivarvégek, pipahamu és egyéb szemét holmik henteregtek. Dicsőffy Aladár bevett szokása szerint, köszönés nélkül tovább füstölt és kiégett szemével pislogva állott meg az Íróasztal előtt. Szokása szerint sohase beszélt a bajáról, vagy a lapról, hanem mindig kérdőmondatokban és igy kezdte hetykén : — Kell néhány csípős helyi óda ? — Van még belőle a fiókomban. — Talán valami alkalmi szerelmi dal ? — Lejárt műfaj ! — Hát a bitangok ellen egypár fullánkos szatíra ? — Veszedelmes. — Hát akkor mit akar? — Rimes hirdetéseket. — Csak nem ítél ilyen gálya munkára ? — Pedig ez máma a legjövedelmezőbb új műfaj. landó hid létesítéséért, mint a komáromiak. Mért nem kérelmezik tehát az illetékes tényezők a komáromiak privilégiumának ránk is való kiterjesztését. Persze ezt szó nélkül, sürgetés, megismételt kérés nélkül nem fogjuk elérni, mert hiába, mindig igaz lesz, hogy szemérmes koldusoknak üresen marad a tarisznyájuk. De mért játsza éppen Esztergom polgársága állandóan a szemérmes koldusok szánalmas szerepét ? Biztosak vagyunk benne, hogy a hidvám eltörlését már régebben elértük volna, ha élelmesebbek, bátrabbak vagyunk. De mi egyre csak gyökeret vert lábakkal várjuk a sült galambot ! A párkánynánai új vasúti út olyan alkotás, mely hivatva van városunk jobb jövőjének előmozdítására. Újra meg újra ajánljuk tehát, hogy az illetékes tényezők egyrészt tegyék az új alkotást tökéletessé, másrészt teljesítsék kötelességüket a közlekedés olcsóbbítására nézve. Tövis. — Tudja mi a „műfaj“ ? — Nem magától, sem az anyja müborától nem tanultam. — Hát kompromittáljam magam ? — Már nem. — Hogyan értsem ezt a „paradoxot“ ? — A hogy tetszik. — Hát mi nem tetszik magának ? — A maga újabb aknamunkája. — Micsoda aknamunka ? — Mingyár megtudja. Becsöngetí a földalatti nyomdainasát. A szurtos gyereknek csak a szeme és a foga fehér. — Énekőd a Dicsőffy ur utcai nótáját. Ä vidám szerecsen nyomdafesté- kes ajkával, a „Kossuth Lajos azt üzente“ nótájára ezt dúdolta: A „Nótafán“ van ötven ág, Valamennyin csupa virág. Egy korona csak az ára, Pedig a város kincstára, Éljen Dicsőffy ! A vértelen füzfaköltő megdicső- ülten gyújt egy elaszott cigarettára és hamis páthoszal szavalja: — Népszerűségem csak nem aknamunka ! ? — Nem. Hanem más. Mondd csak te, Rikkancs Jancsi, hány fillért kaptál ezért a nótáért, hogy az utcákon daloljad ? — Húsz fillért minden vasárnap — de erre már cigánykereket hányva tűnt el a nyomda alvilágába. (Folyt, köv.)
