Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 9. szám

19 13. január 30. ESZTERGOM és VIDÉKE. 3 hetesére is. Nincs jogunk a kérdés érdemében nyilatkozni, vájjon sza­bad-e igy megbénítani az ország nemzetgazdasági gyarapodását mun­káló gépezetét, csupán azon óhaj­tásnak kívánunk kifejezést adni, hogy vajha sikerülne ennek a bé­nulásnak elejét venni kölcsönös en­gedékenységgel. Magunk részéről a választói jog általánoskása kérdésében egy rend­kívül érdekes jelenség ötlik eszünkbe Franczia-ország példájából, ahol a választójog általánosítása és részle­tes kiterjesztése alkalmával megtör­tént első választásokon a nép kép­viselői közé túlnyomó számban ju­tottak be az állatorvosok. Magyará­zata ezen dolognak az volt, hogy Francia-ország mezőgazdasági elemei értékes állattenyésztésüket becsülték meg azzal, 'hogy igen sok kerület­ben az ország előrehaladott állatte­nyésztéseinek irányitóit, az állator­vosokat tüntették ki azzal a biza­lommal, hogy a parlamentben is ezt az állatait szerető népet képvi­seljék. Ezzel a képpel egyúttal megvi­lágítottuk azt, hogy a választás eredményeit Franciaországban is a mezőgazdasággal foglalkozó nép döntötte el, egyúttal pedig konsta­tálhatjuk, hogy akkor amidőn a nép kívánságának megnyilatkozását sem­mi sem gátolta, igazán arra adta szavazatát, akit leginkább nagyra- becsült. Milyen szép volna ennek a kép­nek a megvalósulása az uj választó­joggal Magyarországon is és ha nem is ringatjuk magunkat abban a hit­ben, hogy nálunk is az állattenyésztő és állatszerető magyar gazda, első sorban állatorvosait küldené a par­lamentbe, de bizonyosak vagyunk abban, hogy ha ez a nép szabadon nyilatkozhatnék meg széles rétegei­ben a parlamenti képviseltetése te­kintetében. biztosra vesszük, hogy Magyarországon is megismétlődnék az a jelenség, hogy nem a közjogi vitázók, hanem azok jutnának túl­nyomó részben az ország képviselő­házába, akiket a nép az ő vidékén szeret és nagyrabecsül. Ezt a nagy­rabecsülést pedig mindenütt a tár­sadalmi téren való jótékony mun­kálkodás váltja ki a nép leikéből, amely jótékony és emberbaráti te­vékenység kifejtésére pedig a leg­jobb alkalmat a netán bekövetkez­hető tömegsztrájk rombolásainak helyrepótolása is nyújtja, mely irányban fokozott működésre kell a jótékony intézményeink élén álló vezető egyéniségeinket serkentenünk. *- ♦*- 4*- ♦*­Farsangi rovat. Libádkongtól—Nánakingig. Irta : Lévay Sándor. (Vége.) Mielőtt azonban lecsillapítottuk volna éhségünket, kísérőm figyel­messé tett a már egész pompájában kibontakozó környék panorámájára, melynek kimagasló fénypontja a fák koszoruzta Libádkong legmagasabb csúcspontján emelkedő, bizonytalan alakú és fedélzetű őskori romhal­mazat, mely állítólag valamikor, ami­kor még a templom az Isten dicső­ségére szolgált gyülekező helye volt a környék népének. Remek fatornya fel egész a regé­nyes tarkázatú s gazdag kalászo­kat érlelő Garam-völgyéig látható s mely a maga nemében ép oly pá­ratlan, mint a pisai torony. Mig ez utóbbi azonban csak egy felére fer­de, addig a libádkongi fatorony az építészetnek oly egy egyedül álló saját­ságos alkotása, hogy magában véve elég arra. hogy az ottani megyebeli történelmi és régészeti társulatot halotti álmából uj életre ébressze. A tetejében egy csonka torony viaskodik az elmúlással művésziesen berozsdásitott vaskeresztje, melyen sem a kelő, sem a hunyó nap bú­csúzó sugara nem képes csókolni bíbor fényt elhagyott fokára s a me­lyet a levegő legkisebb hullámzása annyira ideges állapotba képes hozni, hogy reszketése megingatja még magát a tornyot is. A tornyon évezredekkel ezelőtt állítólag itt e helyen vadon tenyésző verebek tartották gyűléseiket, me­lyeknek ezrei a torony alsó pere­mén látható kiemelkedő részen el nem titkolható nyomai még most is vastagon fehérlenek örök harcot vi­va az elmúlás mindent megemésztő vasfogával s mely fehérség itt par­lagon hever, mig a guanó szige­tekre ezért ezren és ezren vándo­roltak ki s újabban expeditiókat is szerveznek érte. Maga a templom messze földön a nemes egyszerűség remeke, s ha az ember ilyen ősi idők nyomait magán viselő műemléket lát, akkor csodálkozik el igazán, hogy a mi művészeink még mennyire hátra vannak. Mináiunk a seccessió még csak most emelkedett arra a magas­latra, mely magaslatnak jellegzetes és látható nyomai a templom hupi­kék és bizonytalan sárga színű fa­lain már évszázádokkal ezelőtt fel­találhatok voltak És hogy mennyire kimagaslik ez őskori maradvány, mutitja az, hogy a hatóság bolthajtásán mutatkozó repedések megóvása szempontjából mint a mai korra már közveszélyes műremeket előbb-utóbb bezáratni lesz kénytelen. Abban az időben, amikor e templom épült, azoknak fenntartá­sáról az úgynevezett patronusok kö­telessége volt gondoskodni, újabban azonban támaszkodva a katholikus va'lás egyedül üdvözítő alapjára, az Isteni eredetre, a patronusok magát a templomot is a legbiztosabb ke­zekbe, az Ur Isten gondjaira biz- ták. Minthogy utunk sürgős volt, kénytelen voltam a táj további szem­lélésével felhagyni és a vidéknek csak azon részére terjed ki figyel­mem, mely közvetlen utunk mellett terült el. Ilyen említésre méltó része a tájnak a „Páris-patak“, amelynek partjain valaha mimfák és najádok játszottak a kelő nap bíbor sugarai­ban, vagy a hold szelíd fénye mel­lett a gyöngyharmatos pázsiton, ma azonban csak békáknak nevezett fe­nevadak rémitgetik az estéli szür­kületben a környék lakóit, éktelen ordításukkal betöltve a kietlen, a néma pusztaságot s felverve a tá­voli messzeséget. Találni még most is olyan he­lyet a patak partján, ahol a nyári estéken a szúnyogoknak nevezett szárnyas állatoktól hemzsegett a lég, s a közelükbe való telepedés nyomait még napok múlva is csak a legerélyesebb családi foglalkozás után voltunk képesek némileg eny­híteni. Valamikor e patakban a partjain roskadozó s az idők múlandóságá­val dacoló füzek alján vidrák is ta­nyáztak, melyeknek táplálékát a vízben bőven tanyázó csuka nevű hal szolgáltatta. A patak folyásán egy kiemelke dő dombon innen, ahol a szántó­földekről alá futó szennyes viz, a vetéseket takaró hummust páratlan egyöntetűséggel és következetesség­gel hordja le évről-évre a mederbe, áll egy terebélyes rezgő nyárfa, melynek helyén, azt tartja a monda, egy a már kivesző félben levő és csak az orvvadászok előtt ismeretes nyúl féle vad állat öngyilkossági szándékból a Páris patakba ugrott. Ezen a helyen, még most is mintha mélyebb volna a víz és szélesebb fodrokat vetne a nád és sás gyöke­reivel viaskodó hullám gyűrű. A régi foliansok között sikerült is megyénk egyik nagy nevű arche- otogusának kibetűzni, hogy a nyúl — ami páratlan a maga nemében, s talán egyedül álló az eset az egész világon, — az öngyilkosságának oka: a megszégyenites volt Ugyanis, amint az napjainkban | is szokás, a vaddús területeken ak­kor a nomád, most a cultur vadász űzte a vadat, Páris-völgyét is gya­korta felkereste egy 6 tagból álló vadásztársaság, melynek tagjai kö­zül a legmodernebb fegyverekkel fel­vértezettek egyike egy alkalommal, amikor egy közeli pocsolyából a hosszas üzetés és zaklatás után a fáradságtól kimerülve tajtékzó szőr­zettel kimászott egy három lábon sántikáló őskori vad nyúl, fegyvert ragadott s a fegyverekből kípotyogó sörét tenger annyira megutáltatta a szegény nyúllal az életet, hogy ne­hogy hasonló inzultusnak még egy­szer az életben, habár véletlenül is kitéve legyen (hogy két lövésből, megállva a cső előtt, — egyetlen egy serétre sem méltattak) szégye­nében a Páris patakba ölte magát. Tovább bizonyos fehér szörzetü szarvas állatok legelésznek egy pásztor s néhány négy lábú éktelen lármát kifejtő bundás fel­ügyelete alatt. Az utóbbiak úgylát­szik a négylábú ragadozók fajához tartoznak, mert a merre járnak kö­zel és távolban minden vadat kér­lelhetetlenül kiirtanak Kitartó fáradhatatlan jószág. Nappal, amikor kellő felügyelet alatt áll, a gulyát őrzi. Éjjel, amikor természeti hajlamának mi sem állja útját, a vadakat szedi össze. És ezt oly ősi vadsággal űz’i, hogy még akkor is, amikor már éhsége csilla­pítva van, ösztönének engedve, messze földről kiűzi a vadat vacká­ból, s ha már mást nem tehet neki, csaholásával addig űzi, amig látja. Ezzel a csatangolással azonban nemcsak a gazdájukon sietnek se­gíteni, — nem kell neki ellátásukról gondoskodni, de megkönnyítik a vadászbérlők helyzetét is, mert fel­szedve előlük a vadat, megkímélik őket a vadászattal járó mindennemű fáradságtól és kiadástól. Fent a gulya akol jelenti, hogy ormán van az u. n. alvó nyúlak hazája, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a messze távolban elhúzódó Garam völgyére. De maga az alvó nyulak hazája is páratlan egy festői kép; lankás tájon dombok és halmok váltakozó panorámáján remek vízmosások, amelyek oldalán apró csenevész fák rejtegetik gyökereiket a táp nélküli sovány földbe, örök harcot viva a természettel. A vízmosások mélyen szerte széjjel illatozó bozzang bokrok és mámoritó nedvet rejtegető kutyatej nevű délszaki növények árnyán szokták olykor déli álmukat aludni az éj leple alatt szerelmi tornákat vívó tapsifülesek. A monda szerint a hat nimród egyike az alvó tapsifülesek egy régi ősét két jól irányzott lövéssel any- nyira megrémítette, hogy azóta még most is szalad, s amerre útja elvisz, odainti valamennyi tapsifüles társát, hogy kerüljék e helyet, ahol még békében aludni sem hagyják az ál- modókat. Állítólag az állatvilág ahas- verusa lett e füles. Az angol nyulak hazájától kelet felé egy széles völgy húzódik, mely­nek oldalait magas hegyek szegélye­zik, amelyeknek hullámos dombjai képezik az u. n. Bozótost. Valamikor káptalani erdő volt, ma azonban üzemtervszerüleg befásitott részén keleti bujasággal tenyészik a csalán és óriási csodaszert! tüskékkel sze­gélyezett fantasztikus tarkaságéi virá­gú szamárbogáncs, mely utóbbinak tüskéi védgátul szolgálnak a szom­széd Kihit-harmat telepesei olyikának, akik még most is ősi szokás szerint nomád életet folytatnak s halászat- j tál és vadászattal foglalkoznak. E 'szenvedélyüknek azonban csak tit­kon állítólag hatósági engedély nél­kül áldozhatnak. Valóban csodálatos egy néptörzs, mely primitiv drót szerkezetű ősi fegyreivel törvényt lábbal tipró és halált megvető bátor­sággal űzik a vadat erdőn-mezőn keresztül és vak szenvedélyükben annyira bele merülnek a vad üldö­zésébe, hogy nem egyszer a bozót között éri őket a felkelő nap. Vadászat u'án e nomád népfaj, melynek vadászattal foglalkozó tag­jait megkülönböztetésül orvvadászok­nak vagy lesipuskásoknak hívnak egymás közölt, ősi szokás szerint a szomszéd szőlőhegyeken fekvő pincékbe álldomásra szállnak, ahol mindenféle vadásznépek hálás szív­vel emlékeznek meg mindazokról, akik ez ősi szokás gyakorlását ha­bár csak indirecte is előmozdítják. Megtörténik néha, hogy egyik — másik hurokra kerül, de az erős faji összetartás, s az ősi tagadás segítségével kimenekülnek a hínár­ból. És ez jól is van igy. Kár volna ha ennek a nemes sportnak, hazánk­ban magva szakadna. Talán az egyet­len élő emlék abból a régi korból, amikor még szerte barangoló eleink nem hódoltak tisztelettel az enyém és tied közötti elméletnek, s a mikor még az volt az ősi virtus superlati- vusa ha a sajátját védő balga idegen önhibájából vagy a mért talán tilta­kozni mert könnyen a nyíl hegyére került. Elkalandozásomból kísérőm hang­ja ébresztett fel, aki a völgyön höm­pölygő, szerteszakadozó ködfellegből kibontakozó, oszlopokon álldogáló min­den oldalról füstölgő indián kuny­hóra hívta föl figyelmemet, amikor is egy velőtrázó nagy zökkenés riasz­tott fel mindnyájunkat s egy igazi szívből fakadó fájdalmas sóhaj hatolt át a levegőn. Eltörödt a tengelyünk, s a kocsis ennek az örömére fohász­kodott oly nagyot. Miután a tehetősége is ki volt zárva annak, hogy utunkat ma to­vább folytassuk, kénytelenek voltunk leszállani s az alkalmatosságot a maga sorsára hagyni. Ez azonban nem ment olyan könnyen mint első pillanatra látszott. Mert mig egy oldalról a feneketlen sártenger képe meredt felénk, addig az úttest mel­lett elterülő műszakilag összehalmo­zott földsáncok mögül a közeli réten vadászó komondorok nem épen barát-

Next

/
Oldalképek
Tartalom