Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 81. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1916. október 16. esetre javul is évről-évre. A kulturális haladás iránt kellő érzékkel bírók előtt azonban sokkal több kívánnivaló lebeg szem előtt. Magában az, hogy valaki, vagy mindenki olvasni tudjon, nem elég ! Idézek fenti soraimból „ a betű megismertetése, respektive megismerésének tökéletesítése . .' stb. A már meglévő betüisme- rethez egy felette fontos kötelesség' tartozik : a betű, az irás megértésének megtanítása. Ez a fontosabb probléma, mely megoldásra vár. Az a sok félreismert irás, rosszul magyarázott irányelv, tudatlanul értelmezett kultúrté- nyező, helytelenül alkalmazott összehasonlítás, értelmetlenségig botor tanulságleszürés stb. mind mind arról regél, hogy nem tudják a betűt megérteni. Aki nem hiszi, olvassa el a köznép előtt Ady, vagy akár Szabolcs- ka verseit is. (Igaz, hogy e két nevet nem is szabad egy napon említeni, csupán egy markáns vonalat akartam jellemezni.) Mindezek arra biztatnak, hogy ne csak az analfabétáknak tartassák rendkívüli tanítás, hanem az alfabétásoknak is rendeztessek ismeretterjesztő téli tanfolyam. Belátva, hogy szükséges a népnek olvasókészségét, gondolatvilágát helyes mederbe tezászló lebegett az egyik ház ormáról. Lakott a városban egy Forgách gróf. Nem a muszkavezető, mert az már akkor „megtért,“ levezekelte bűneit és éppen a muszkától felpör- zsölt Losonc mandátumával ült Tisza Kálmán mögött, csöndesen, mélázó szomorúsággal, elfeledten . . . Ez a Forgách sohasem ártotta magát a politikába, magába vonult, zárkózott, tudós és jótékony ember volt, csak egyszer engedett meg magának nyilvános demonstrációt: egy október 6 dikán, felbőszülve azon, hogy a diákok megkoszorúzták a honvéd- sirt, ellentüntetésül a kis, ódon palotája ormára kitüzetett egy óriás feketesárga zászlót, melynek gyolcsa csaknem a földet söpörte. Ott lengett a tüntető zászló reggeltől estig a palotán, szinte lesöpörve a járókelők fejéről a kalapot és arcul verve őket, a nélkül, hogy bántódása lett volna. Talán föl sem tűnt nagyon, semmiesetre sem annyira, mint a diákok babérkoszorúja, melynek miatta éppen akkor folyt a kihallgatás a gimnázium komor falai közt. Azaz, mégis keltett föltünést . . . Este, a sötétség köpönyege alatt, a zászlót letépték a mesterlegények, a kiket már akkor iparossegédeknek kezdtek nevezni, jelenleg pedig bizonyára nemzetközi proletároknak neveznének. Ezeket aztán megbüntették az relni, fáradságot nem kiméivé álljon az ügy szolgálatába mindenki, aki erre hivatott. Az az igazi ideális néptanító, aki télen át, esténkint magaköré gyüjtheti faluja felnőttéit, oktathatja, nevelheti azokat akarata szerint. A nép, az „Istenadta nép“ kezes báránnyá válik keze alatt. Tudok én erre egy igen szép és biztató példát. Ilyen ismeretterjesztő téli tanfolyamot tartott pár éve egyik dunántúli tanító. Egy ízben, elfogyván a vágott (nem dohánya) aprofája, őmaga sietett néhány hasábot felmunkálni. Ép alkonyodóban az esti tanításra jöttek a szakállas, bajuszos „diákok“. Meglátták a dolgozó tanítót, kivették kezéből a szerszámot - a többiek utóbb visszamentek szerszámért — s pár negyedóra alatt annyi fát vágott a 30—40 ember, hogy jövő télig sem kellett fát vágatnia. Buzdító példa ez az egysze ü néplélekben megnyilatkozó hálás udvariasságra ! Amikor azután igy a talaj el lesz készítve kellően a nemes eszmék, nemes vonások felve vésére és'megtartására, akkor fogja csak egy szép idő kezdetét venni. Most, mikora fejlett nyomda- technika elárasztja termékeivel a legalacsonyabb néprétegeket is, végtelen fontosságú, hogy a lapokból s egyéb nyomtatványokból ismerje fel az olvasó a szép uralkodó ház megsértéséért, már nem tudom rendőri vagy bírósági uton-e ? . . . Ezek az emlékek jutottak az eszembe, mikor ma a szerkesztő fölszólított, hogy október hatodikárol írjak. Leírtam pedig azért, mert ebben a vizcseppnyi kis világban, melyben ez emlékek rajzanak, tükröződik nemzeti jellemünk. Az az igazgató, aki mindent elkövet, hogy a dinasztia érzelmeit meg ne sértse a diákok kegyelete, tulajdonképen maga a kor, a szabadság a kényelem érájának a magyarja, a Mária Terézia magyarja, a diákok pedig, a kik el- csapatást, szenvedést mindent kockáztatnak, hogy a hősök és vértanuk sírján nemzeti érzelmükkel tüntessenek, az elnyomatás magyarjai, tele nemes áldozatkészséggel és ideálizmussal, — mely azonban valami módon mégis összekapcsolódik a korteszajjal és választási dinom-dá- nommal. Fordíts ám egy lapot. Jött aztán egy másik igazgató, aki megengedte, hogy diákjai ünnepeljenek március 15-dikén és október 6-dikán s ime, hamarosan ellobbant a lelkesedés s ha maga az iskola nem rendezne e napon ünnepet, bizony alig lehetne észrevenni, hogy Magyarország áthaladt október 6-dikának dicsőséges, szomorú, fölemelő évfordulóján. És ott leselkedik minden elernyedt és közönbös időben a — lelkűiét anyagát, megkülönböztetve az erkölcsi károkat okozni szánt Írásoktól. Ezt kell elérni! Ismétlem és ezerszer ismétlem, nem elég gyériteni az analfabétákat, hanem betüér- tésre kell nevelni a népet, mert korunk legnagyobb veszedelme abban rejlik, hogy stagnálunk, ijesztően stagnálunk ott, ahonnét rohanva kell menekülnünk, mert fölemészt bennünket ez a — félkultúra. Békefi László. Lapunk első kiadójáról. Irta : dr. Kőrösy László. Midőn Zilahi Samut, századunk első kiadóját temették Budapesten, ugyanakkor jelent meg az a gyászhir, hogy „Medvéi Rezső magánzó, szombaton, október 4-én, nyolcvannégy éves korában elhunyt.“*) Mai nemzedékünk méltán fölvetheti ezt a kérdést: — Ki volt Medvei Rezső ? Félszázad előtt városunk egyik legagilisabb kereskedője: Mellinger Rudolf. Lőrinc-utcai apai házunkban, (melynek helyén ma a Takarékpénztár modern palotája terjeszkedik) bérben lakott nálunk. Két fia és két leánya gyerekkori bizalmas pajtásom volt. Sohasem feledem el azt az impressziót, melyet reám a kis diákra Mellinger Rudolf egy egészen új kereskedelmi cikke gyakorolt. A faggyú és milli- gyertya korszakában ugyanis ő *) Lásd a napi hírek között. fekete-sárga zászló, amely az én viz- csöppemben látható. Pedig koldus az a nemzet, mely csak rossz időben becsüli meg hőseit, vértanúit és nemzeti eszményeit. Olyan, mint a hitben szegény ember, aki csak akkor imádkozik, mikor veszedelem fenyegeti. Az erős hitü nemzetek és emberek együtt lelekzenek szent ideáljaikkal. Most is, úgy tetszik, lassan összezsugorodnak a nemzeti ünnepek. Az iskola már nemcsak megengedte az ünneplést, hanem maga vette a kezébe, ám a nemzet nagyobb figyelmet szentel egy kortesutnak, melyben frázisok utaznak, mint egy sírnak, melyben mártírok fekszenek. Nem tilos többé a virág és a babér, tehát nincs, a ki koszorút kössön a vértanuknak, vagy minden évben kevesebb rózsatő és baberfa termel a vértanuknak virágot és lombot. Nem mondom, hogy a nemzet megfeledkezett vértanúiról. Hiszen most is turjuk Arad földjét, keresvén a vértanuk csontjait, de hol van az az elektromfolyam, mely a sziveken átcikázik, mikor róluk van emlékezés, hol van az a ciprus girland, mely a nemzetet szinte családi gyász érzésével kötötte össze, mikor ama nagy, nemes, szerencsétlen, igaz, hős honfitársaira gondolt, a kik október 6 ikán múltjáért és jövőjéért honosította meg Esztergomban a petróleumot. Milyen nagyszerű vívmány volt ez akkor! Akárcsak később a gáz vagy az újabb időben a villanyos világítás. Udvarunkon raktárt építtetett a hordok befogadására. Mellinger látta el akkor a kereskedőket, sőt a várost is petróleummal.. Mert ő volt a nagyszállító és a városi első petro- leumvilágítás engedményese. Később papirkereskedést nyitott. A régi Sziklai és Szerencsés kollegákkal olyan szerencsésen konkurrált, hogy a Szé- chenyi-téren ő volt a diákok kedvence és a nagyközönség favoritja. Megnyerő modora és felesége előzékenysége valóban felvirágoztatta üzletét. Mellinger Rudolf azonban ismét új ötleten törte a fejét. Midőn harmincöt év előtt a akkori aranyifjúság összetartásából új szellemű, nagyobb színvonalú és hetenkint már kétszer megjelenő „Esztergom és Vidéke“ született, Mellinger Rudolf lett az újszülött dajkája. Az ő uj nyomdájában jelent meg az új korszak nagyreményű gyermeke. És Mellinger Rudolf volt az első kiadó városunkban, aki nemcsak a szerkesztőt honorálta elég tisztességesen, hanem a belső munkatársakat is. Sohasem riadt vissza semmiféle anyagi áldozattól, ha merész kockázattal időszakonkint emléklapokat adott ki rendes áron. Midőn az írók és művészek társasága Jókai Mór aegisze alatt hatalmas kirándulást renbitón szenvedtek ? Hol a lelki közösség, mely a kort összeköti az aradi vértanukkal ? Ott van bizonyára azokban az években, melyekben az elnyomatás korának nagy, durva iskolaigazgatója, karddal az egyik, lánccal a másik kezében, megtiltotta még azt is, hogy gondolatban zarándokoljon valaki kivégeztetésük helyére. Ott van, a hol a nagy diák, az elnyomott nemzet titkos utakon, lappangva, veszedelemmel dacolva viszi virágját és babérját a vértanuk és hősök hantjaira. Csontjaikat keressük, de ha az a tizenhárom lélek, mely október hatodikán a hősök elkékült ajka közül kiröppent, itt bolyong most köztünk, lel-e egyetlen gondolatot, melyért a földet otthagyta s melyet a gúny meg nem mart volna, egyetlen ideált, közéletben, irodalomban, művészetben, családi és hazafias érzésben, melyben hitt, a nélkül, hogy helyébe groteszk, otromba, idegen, romlott eszmények ne tolakodnának ? És ha március 15 diki vagy október 6-diki érzelmeinket ismét kigunyolja és arcul veri egy komor, nagy, fenyegetően lengő feketesárga zászló, hol a mesterlegény, a ki segítene letépni ? Ő már másfelé jár zászlót szaggatni.
