Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 7. szám
1913. január 23. szivén fekszik Esztergom városának kultúrális előbbrehaladása: az nem késlekedhetik sokáig, vegye kezébe a kapát s vágja bele a szeme előtt rég pihenő töretlen ugarba! ♦- -♦ A vidék közegészség- ügye. Nincs siralmasabb látvány, mint mikor a faluból városba vezető hepe-hupás utón találkozunk egy-egy döcögő szekérrel, amelyről dunyhák közül egy-egy sápadt, fájdalomtól eltorzított arc mered íelénk. Ez a falusi beteg, akit visznek be a városba, mert a magyar falvak túlnyomó nagy részében nincs sem orvos, sem patika. A falu számtalan baja között bizony nem utolsók közé tartozik a mostoha közegészség- ügy is. Igaz ugyan, hogy a faluról úgy szoktunk beszélni, mint az egészség forrásáról. Van is benne valami. A falusi embernek foglalkozása s életmódja, különösen azóta, mióta a fogyasztási szövetkezetek nagy mértékben javítottak a falusi ember táplálkozási viszonyain, határozottan egészségesebb, mint a városi emberé. De csak általánosságban van ez igy, a részletek bizony nagyon sok elszomorító dolgot mutatnak fel. A városi embernek lépten-nyo- mon prédikálnak a hygieniáról, pok csengő tartalmát keszkenőjükbe. Jól összebogozták, azután Isten nevében megindultak hazafelé. Csöndes volt a falu. A bakter épen a tízórai versét fújta. Szerencsére az ellenkező oldalon, a falu végén. A sötét erdő szélen, a néma rétek gyalogjáróin közelítették meg a biróék házát. Agnes zergeügyeség- gel átugrott a sövényen és nagy szívdobogással, lábujjhegyen lopóz- kodott be lakásukba. Ágnes apja nyugodtan aludt. Míg álmában sem gondolt arra, hogy az ő leánya máshol is lehetne, mint mellette, a magas nyoszolyán. Józsi és Jancsi nesztelenül hazaosontak. Zajtalanul helyükre csempészték a szerszámokat. Nem szóltak egy árva szót sem. Hanem másnap, kora reggel Jancsi ünneplőbe vágta magát, magához vette a kincset és egyenesen a biró portájára tartott. A koránkéin, buskomor elöljáró épen a diófája alatt pipázott. De csakhamar nagyon meglepődött, mikor a legény illedelmesen köszönve, hirtelen eléje termett. — Dicsértessék a Jézus Krisztus ! Egészségire váljon az éccakai nyugodalom kedves biró uramnak ! — Adjon Isten! Hát mi járatban vagy öcsém ? — Ha meg nem bántanám, kérnék valamit. — Hát csak ki vele! — mondta nyugodtan és rágyújtott kialudt pipájára. ESZTERGOM és VIDÉKE. de azzal, hogy a falusi ember hygienikusan éljen, édeskeveset törődnek. Tekintsünk egy falusi ember udvarára. A kút közvetlen ott van a trágyagödör mellett, úgyhogy a falvak népe csak akkor iszik egészséges italt, ha szódavizet hozat magának. Pedig milyen könnyű dolog volna rákényszeríteni a községeket arra, hogy az egészségügy követelményeinek megfelelő helyen és módon építsék meg a kutakat s fedjék be, hogy a bele hulló szemét illegne fertőzze őket. Ez tisztán a nevelés kérdése. Ép igy nevelni kellene a falvak népét arra is, hogy a hazaira ablak kelyett ne apró lyukakat furasson, hanem épitessen becsületes ablakokat. Ismételjük, ez tisztán csak a nevelés kérdése, de vájjon ki nevelje erre a falu népét? A papnak és tanítónak ezer más gondja van, a hygi- eniára az orvosnak kellene nevelni a községek lakóit, de hát nálunk vannak olyan vidékek, ahol napi járóföldre orvost találni nem lehet. Csak a közelmúltban olvastuk, hány körzet van nálunk és a szomszéd megyékben orvos nélkül. A körorvosi állások egyrésze országszerte betöltetlen, mert az orvosok a megélhetési viszonyok mostohasága miatt kénytelenek bemenekülni városba, ahol mégis csak akad egy kis honorárium, akad beteg, aki megfizeti az orvosnak a vele való bajlódásnak tisztességes ellenértékét. — Azt kérném alássan, mondja meg igaz szavára biró uram, hogy nekem adná-e a lányát, ha nem volnék szegény ? — Hát ki mondta, hogy nem adnám ? — kérdezte tempósan a biróeszü apa. — Azután, ha azt kérdezném, hogy vétkeztem-e azzal, ha kincset kerestem és kincset találtam ? — Hol?. Jancsi fiam! — kérdezte megint az apai szivű biró. — Hát az ördögbarlangban. — Szent Isten ! Hát be merészkedtél oda menni? Hiszen az ükapátok, a dédapátok és az öregapátok csontjai is ott vesztek ! — Hála Istennek ! A nagyapám mindig azt hajtogatta, hogy ott van Dobozy Mihály hősünk elásott kincse. Hát én merészkedtem belőle valamit találni. — No, Jancsi fiam, jól van! Szerencsés fickó vagy! De most csak azért csendesebben ! Gyere be a szobába! Bementek. Ágnes takarítás közben gondtalanul dalolt és úgy tettvett, mintha csak most látná újra Jancsit múlt vasárnap óta. A biró megfogta örömtől sugárzó leánya kezét. És meghatottan odaadta a boldog Jancsinak. Szólt pedig azután jóságos apai szeretettel: — Neked adom a lányomat! Derék és szerencsés legény vagy ! Kincset kerestél és kincset találtál! (Vége.) A községi körorvosnak legtöbb helyen nem nagyobb a fizetése, mint egy valamire való parádés kocsisnak. Ráadásul ezért a csekély fizetésért körzetének szegény betegeit ingyen tartozik gyógykezelni. Csoda-e tehát, ha ilyen körülmények között akárhány varmegyére akadunk az országban, amelyikben 8—10 községnek nincs csak egy orvosa. Korántsem irigyeljük a városi kórházakra fordított milliókat, mert tudjuk nagyon jól, hogy a milliók dacára kevés kórházunk van még városokban is. Színháza majd minden városnak van, de a modern kor követelményeinek megfelelő kórház csakis kivételes városoknak képezheti büszkeségét. A falvakban pedig — mond juk ki —- teljesen ismeretlen fogalom. Szabad-e ezt sokáig tűrni? Szabad-e megengednünk, hogy a falusi közegészségügy ezentúl is olyannyira elhanyagolt maradjon ? Vájjon nem nemzeti kötelesség-e a falvak olyannyira értékes emberanyagát jövőre fokozottabb mértékben megóvni a pusztulástól ? Hogy mimódon lehet gyökeresen orvosolni a falvak elhanyagolt közegészségügyét, azon törjék a fejüket azok, akik erre illetékesek. Nekünk mindössze az a kötelességünk, hogy rávilágítsunk a mostani túlon túl mostoha helyzetre. Jöhet olyan idő még, amikor a falvak népe a mostaninál is becsesebb lesz, ki kell tehát ragadnunk a falvakat az elmaradottságból s megadni nekik is mindazt, ami a városi népnek a humanizmus jelszava alatt jutott. Farsangi rovat. Szomorú farsang. — Levél a szerkesztőhöz. — Tisztelt Szerkesztő Ur! Mint a derült égből előcikázó villám, úgy hat rám egy-egy újsághír, mely arról szól, hogy tekintettel a közgazdasági helyzetre, ez idén itt, vagy ott nem fognak farsangolni. Nem fognak bálokat rendezni. Nem akarom elhinni, hogy a közgazdasági helyzet oly súlyos lenne, mely kötelezne, hogy az életnek minden öröméről lemondjunk. Nem akarom ezt elhinni, mert az élet napi jelenségei mást hirdetnek.- Például Budapesten az orosz császári ballet valami tiz estén négyszeresen felemelt helyárak mellett vendégszerepeit és olyan érdeklődés volt, hogy napokkal előtt kellett jegyekről gondoskodni annak, aki a borsos néznivalót látni akarta. Szinházak, kabarék állandóan zsúfolva vannak és ha Auffenberg lovag ur volna még most is a hadügyminiszter, félnünk kellene, hogy a sok mulató embert meglátja (a bakkarat asztalokat nem is véve számba) menten az ármádiának kivasalandó uj uj mill jócskákra gondol. Hogy nehéz viszonyok között élünk, ki tagadná azt? De hogy minden farsangi mulatságtól el kellene tekinteni, azt tagadom. 1849-ben sokkal szomorúbb farsangja volt a magyarnak. Amikor a nemzet teste valóban ezer sebtől vérzett. Azért nem akadt olyan kishitű magyar, aki ez ifjúságot Terpsichórétól elakarta volna tiltani, Akkor is botorság lett volna, most még inkább az. A mostani köz- gazdasági helyzet egyáltalában nem igazolja az ilyen savanyu elhatározást. Más okban kell keresnünk a farsangi kedv teljes megszűnését. Es talán helyes nyomon vagyunk, amikor azt hisszük, hogy a farsangi mulatságok beszüntetését a társadalom fényűzése teremtette meg. Az az oktalan és nevetni való versengés, melyet a bálbamenők öltözékben és ékszerekben kifejtettek. Manapság már nem táncolni mennek az emberek a bálba, hanem a ruhájukat mutogatni és egymás epéjét fakasztani. Ez az oka, hogy a mi báljaink nem a pajzán kedv, a vigadás, az otthon hagyott gondok tanyái, hanem a szigorú és előkelő, kevésszavu kimértségé, fádság, blazirtság, elsavanyo- dott és titokban sóhajtozó embereké, kiknek a fényűzés itt kiterjesztett mérete gondot okoz. Hej ! a mi apáink nem igy mulatoztak. Akkor még elég- volt a perkál viganó s az egész báli költség nem rúgott annyira, a mennyibe ma a kozmetikus szerek kerülnek. Úgy vélem, jó nyomon tartok, amikor azt hiszem, hogy ha ezeket a nem bálozunk jelige alatt megjelenő újsághíreket azok szellemi szülöttjének tartom, akik már megroskadoztak a fényűzés versenyében és a mint a letört lovat törlik minden versenyről — ő is letörve, kétségbeesve kiáltja a nem bálozunk jelszavát. De ezeknek mi viszont azt kiáltjuk a fülükbe: Budapesten van egy „Hólapda“ nevű társaság. Tagja csupa jónevű ember. Ez a társaság „vissza az egyszerűhöz“ elvet irta zászlajára és csak látni kellene, hogy e varázsos elv következetes végrehajtása mellett milyen mesés mulatságokat rendez. A toalettek talán otthon készülnek, muszlin és kreppde- sin helyett battiszt és perkál, ezekért nem fáj senki feje; azért a jó kedv immár száműzött gráciája mosolyog be az egyszerűség e reneszánszába. Ne azt hirdessük tehát, hogy nem bálozunk, nincs jogunk az ifjúság örömeit elorozni és elfagyasztani, hanem hirdessük azt, hogy egyszerű ruhában, de apáink jókedvével megyünk farsangolni ebben a nehezebb esztendőben is. És az egyszerűségnek ezt a Hólapdáját a mi városunk ban is a társaság előkelőségének kell elkezdeni, mert csak igy csinálhatunk az egyszerűségnek divatot. Vajha némi foganatja lenne szerkesztő ur régi hívének, a kis bcíkfisnak.
