Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 59. szám
4 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. július 27. Bogisich azonban tevékeny élete összes korszakaiban következetesen szerény és komoly maradt. Életrajzában valóban nincsen semmi disszonancia. Csupa nemes harmónia munkásságának minden akkordja. Ha nincs is ma jelen városunkban, mégis jelen van az ő szelleme és igy őszinte tisztelettel hajtunk fejet érdemei előtt és örömmel nyújtjuk át az esztergomi előkelő közönség tisztelgésének koszorúját, melynek virágai épen olyan egyszerűek és nemesek, mint az ünnepelt egyháztudős föltámasztott régi magyar egyházi énekei. A nyaralás. Rossz időket élünk ugyan, de azért, aki teheti, mégis csak elmegy a városból. Nem azért, mivel a bonton kívánja igy, hanem mivel az idegeknek föltétlenül jó, ha bizonyos időre kikerülünk a rendes környezetből. Aktuális téma tehát ez most! És megújul a régi nóta, a régi szomorú dal a magyar fürdők és nyaralóhelyek elha- gyatottságáról, tengődéséről, kényelmetlenségéről, drágaságáról, egy-két pro és kontra szezoncikk jelenik meg erről az örökké aktuális kérdésről a napi és hetilapokban és azután — minden marad a régiben. De hát teringette, egyszer már legyen vége ennek a szomorú nótának! egyszer már számoljunk le végleg azzal a kérdéssel, azzal az örökösen hangoztatott szemrehányással, vaddal, hogy a magyar fürdők maguk az okai elhagyatottsá- guknak, a külföld nyaraló és fürdőhelyeivel szemben való mellőzésüknek, mert primitiv berendezésük dacára is méregdrágák, drágák s mégis kényelmetlenek. Nohát, ha volna is valami ebben a vádban, még akkor is előnyt adhatnának a magyarnak — mi magyarok — az idegen, a külföldi fölött. Aki a hazai és külföldi fürdőket és nyaralóhelyeket ismeri, az nyugodt lélekkel, minden elfogultság nélkül megállapíthatja azt, hogy ma már Magyarországon is lehet olyan jól, kényelmesen, olyan olcsón, kellemesen fürdőzni és nyaralni, mint a külföldön. Hiszen szégyen bevallani, hogy egyes fürdőinket aránylag több külföldi keresi föl, mint magyar. Viszont vannak — főképen Ausztriában — fürdők, amelyeken valósággal hemzsegnek a mi szeretett honfitársaink. Az ischli eszplanádon — kivénült, lombjavesztett törpe akácok sorai között a délutáni korzón a a Lipót-városban képzeli magát a véletlenül odatévedt magyar turista, általában a Salzkammergut tavain, fürdőhelyein, a stájer hegyek között — egész Ausztriában — magyar szótól viszhangoznak hegyek, völgyek, falvak és városok. Hej, pedig az a sok, a szá- zakramenő millió, mit az osztrák élelmesség a jámbor magyar fürdőzők zsebéből kiemel, de nagyot lendítene a magyar fürdők sorsán, helyzetén ! A siránkozás helyett azonban végre-valahára cselekedjünk. Keressük föl a gyönyörű Tátrát, melynek csodájára a németek ezrei jönnek hozzánk ilyenkor Berlinből, Poroszországból és kényelem, ellátás, szórakozás dolgában épen nem panaszkodnak. Menjünk a Balaton mellé és Erdély vadregényes bércei közé s ami csodásat, nagyszerűt e természet alkotott, azt itt föltalálhatjuk. Járjuk be az Alduna vidékét, a Kazánszoros és a Vaskapu táját, üdítsük föl magunkat Mehádia, Palics, Herku- lesfürdő s a többi délvidéki fürdő csodatevő forrásaiban és nem fogjuk megbánni azt, hogy itthon maradtunk, hogy a magyar föld páratlan természeti szépségeit láttuk, megismertük s itthon költöttük el a pénzünket. Maradjunk itthon, keressünk gyógyulást, nyugalmat és szórakozást magyar földön, a honi fürdőinkben. B. N. ♦ Társadalmunk. Hazánk legnagyobb veszedelme, hogy a magyar ember összetartás helyett mindig széthúzott s a helyett, hogy a veszedelmet egyesült erővel igyekezett volna elhárítani, egymással gyűlölködött. Pedig a mely vidéken a magyart gyűlölő annyi idegen nemzetiségű nép lakja hazánkat, igen igen nagy szükségünk van az összetartásra. Ha azt nem akarjuk, hogy az idegen nemzetiségűek legyenek hazánkban az urak, kik szívós összetartással a magyar nemzet elnyomására törekesznek, úgy mindent el kell követnünk, hogy szilárdan ellentál ló képességgel megépíthessük bástyáit a magyar nemzet jövőjének. A fejlődés korát éli a magyar nemzet. Forrong benne az őserő s a nemzeti lényég ki- domborodásának munkája még nincs bevégezve, hanem csak a vegyifolyamat átmenő állapotában van. Sehol a világon nincs oly szétdarabolt állapotban a nemzettest, mint nálunk. Sehol a világon annyi előítélet, annyi türelmetlenség nem nyilatkozik meg a társadalomban, mint nálunk. Majdnem úgy tűnik fel lelki szemeink előtt, mintha visszafelé haladnánk. Mintha csak végpusztulásunk felé közelednénk. Szabadság, egyenlőség és testvériség, a magyar nemzetnek eme hóditó jelszavai, ma már a múltak emlékei közé tartoznak. Az ősnemes csak félvállról beszél a nemessel, az meg csak kisujját nyújtja az újonnan nemesitett polgárnak. Emez pedig kiemelkedni érzi magát a polgári osztályból és kegyelmet gyakorol az értelmi osztály iránt, ha szóba áll vele. A latei- ner felesége lenézi a kereskedő nejét, ez meg az iparost, a ki viszont talál magánál még alacsonyabban álló népréteget, mellyel tekintélyét éreztesse. Az emberi gyarlóságnak eme létrája máskép alakúi, amint vallási, nemzetiségi avagy vagyoni állapot képezik a hágcsó fokozatait. Ezekből a nyilvánvaló ferdeségekből származik minden nyomorúságunk, minden társadalmi félreértésünk és minden veszedelmünk. A mig nem lesz egyöntetű, összetartó, erőteljes nemzeti irányú magyar társadalom, a mig az osztályok egymással alig- alig és csak szükségből érintkeznek ; addig nem fog eloszlani ama sivárság, mely most a társadalmi cselekvést megbénítja és a józan gondolkozásu és törekvő emberben a haladás Írást való vágyat elöli. Ha manapság a karrierhez elégséges a pénzen szerzett címer, akkor nem csodálkozhatunk az igazi tehetség, az ambíció és önérzet háttérbe szorulásán. A szellemi tehetségekkel megáldott tudós, kit a nemzeti géniusz nagy dolgok véghezvitelére predesztinált, kénytelen félre állni, az üres, léha, de uralkodni vágyó emberek elől. Mert a tehetség, a szellemi erő nem áll ki a piacra, hogy portékáját árulja, inkább félrevonul és elzárja kincseit; mig a büszke, kevély, felfuvalkodott, gőgös ember saját énjének tömjénezve, uton-utfélen hirdeti említésre sem méltó cselekedeteit. Lenézi, megveti embertársait, hogy saját alacsony személyét azok fölé helyezze. Az igazi nagyság pedig kitér az ilyenek elől, nehogy a jelen önző, sivár világban a léhaság által megaláztassék. Ez az oka, hogy a jelen társadalom nem összetartó, nem erőteljes, nem nemzeti irányú. Pedig de okulhatnánk a hazánkban lakó s bennünket gyűlölő idegen népfajok összetartásából. Tekintsük csak a horvátok, az oláhok, a szerbek és a tótok szívós összetartását. Szívós kitartással mily aknamunkát végeznek alattunk, hogy az általuk megásott sírba sajat széthúzásunk folytán bennünket eltemessenek. De nem szabad kétségbe esnünk. Az üstben levő vegyi folyamat már közel van azon időhöz, midőn a salakot magából kidobja. Talán nem sokára eljő az idő, midőn az egyöntetű, az együttérző, az össze- taitó magyar társadalom fogja átvenni a nemzeti missziót, a midőn az idegen nemzetiségű népek is elismerve a magyar nemzet uralmát, testvéri békességben óhajtanak velünk élni. Csak ne keressük azokat a hajszálakat, melyek most elválasztanak bennünket, hanem ezek helyett lássuk meg azon érdekeket, a melyek megkövetelik, hogy úgy az örömben mint a bánatban összetartok legyünk. Akkor lesz magyar nemzeti társadalom ! Pataki Béla. Esztergom szépítése. Nagy volt az én örömem, mikor néhány nap előtt e lapban arról olvastam, hogy a tehetetlenségben megboldogult „Setahelyszépitő társaság“ feltámadt s működését megkezdette. Őszintén szólva ez az örömem nem annyira a feltámadásnak szólott, — de a működés megkezdésén sem derült föl az én rég besavanyodott kedvem, mint inkább annak ahogyan ez a működés megkezdődött. Az helyes, igy kellett volna kezdeni már régen, vagy 20 esztendő előtt, amikor, ugyancsak e lap hasábjain nem egyszer hangzott el kiáltó szavam, de fájdalom, mindannyiszor siket fülekre talált! Sebaj, csakhogy itt tartunk már! Tehát, ha jól értettem, azt a kis hirecskét, a város mindazon részei, amelyek befásitásra és igy sétahely létesítésének céljára alkalmasak, a „Sétahelyszépitő társaság“ által be- fásittatni s parkiroztatni fognak. És pedig oly módon — s ez az, aminek fölöttébb örvendek — hogy egyes részek befasitása és szépítésének felügyeletét olyan urak vállalták magukra, akiknek erre kedvük van s volt alkalmuk az életben már szebbet is látni a — kioszknál és Kovácspataknál. Emlékezetem szerint a Kisduna- partját Bleszl takarékpénztári igazgató ur, a hidföljáró befásitását Gróh ügyved ur, a Szt. János kutnál tervezett játszótér berendezésének felügyeletét Zwillinger ügyvéd ur vállalta el. Az a bizonyos lappéldány, melyben e hirecske volt, elveszett a házamnál s igy nem emlékezem, kik vállalták a Szt. Tamáshegy befásitását s a Szt. Jánoskuttól — gondolom — a Cigánykutig egy összekötő sétaút létesítését. De arra emlékezem, hqgy a cikkecske olvasásakor az önként vállalkozott urak mindegyikét alkalmasnak tartottam nemcsak arra, hogy
