Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 51. szám
1913. június 29. ESZTERGOM és VIDÉKE. 3 seti viszonyait nem ismerik, kiadták a jelszót, hogy nem kell szerződni aratásra, csak az utolsó minutumban. Kényszer- helyzetbe keil hozni a gazdát, hadd ijedjen meg, hogy kipereg az érett búza a földre, és egy évi küzdelmes fáradság semmivé lesz. Ha ezt látja a gazda, ugyancsak íog a munkással parolázni és annak minden kívánságát teljesíteni. De nagyon rosszul számított. Nagyon rosszul! Mert a gazda nem lehet kényszerhelyzetben s az utolsó pillanatban nem szaladgálhat aratókért. így aztán idegenből hozott aratókat, s a régi aratók odahaza hoppon maradtak, százan és százan kereset nélkül. Igyekeztek volnte. már elszerződni a régi részkereset mellett, de hiába. Régi gazdájoknak már megvoltak az aratói, és sajnálkozva mondotta, hogy mivel ismételt felszólítására nem akartak vele szóba állani, nem is vehetik rossz néven, ha ő neki — bár nagy sajnálattal tette, — el kellett maradnia régi aratóitól és idegen munkásokkal kellett szerződnie. Ha jövőre vissza akarnak hozzá állani, kész örömmel fogadja őket, csak azt kéii, hogy az aratási szerződés idejében kössék meg. Persze, hogy ezt a kérését a következő évben teljesítették is a munkások. De abban az évben bezzeg keserves időt látták, az aratási részkeresetből kimaradtak. Csak az tudja, mily mértéktelen nyomorúság költözhetett egyes munkás hajlékába, aki a munkásember kereseti viszonyait ismeri és tudja azt, hogy a kenyérre valót egész télre az aratási részkeresetből szerzi meg. Aki nem áll aratáskor munkába, annak csak nyomorúságban van része, — ujjig. De el lehet képzelni, hogy az az idegen ember, aki az aratókat kiszavalta a rendből és mézes-mázos beszédével elhitette, hogy nem kell jó előre leszerződni, hanem meg kell várni a búza beérését, — az az ékesszavu ember abba a határba, — pedig jó pár esztendővel történt az eset, — ugyan nem mer elmenni, any- nyira félti az irháját. De lesnek is rá gyönyörűségesen, mert hiszen szenvedett nyomorúságukat nagy részben ennek az idegen izgatásnak köszönhetik. A mezőgazdasági munkásra nem származik semmi hátrány abból, ha jó előre, akár már télen is elszerződik munkába. Affelől egész bizonyos lehet, hogy munkája bérét, akármilyen termés is lesz, meg fogja kapni. Hiszen az uj munkástörvény a gazdát a munkással szemben vállalkozónak tekinti, akinek el kell szenvednie az Isten látogató kezét, ha sújtja és termést nem ad. Ellenben a munkás, ha akár tizenketted, akár tizenegyed részére szerződött is a kicsépelendő búzának, — nem kockáztat semmit arra az esetre, ha a búzája meghibásodik, vagy semmi, vagy silány termés lesz. Mert azt mondja a munkástörvény, hogy gazdasági balsiker esetén a munkásnak a munkába állás előtt jogában van kérni, hogy a megállapított részkereslet helyett az azon vidéken akkor fizetni szokott napszámbért kapja. Vagyis a szerződésnek a részkereset kiszolgáltatására szóló része kötelezi a gazdát, de elfogadása, természetesen a munka megkezdése előtt, — nem kötelezi a munkást. így tehát nem mondhatja a munkásember, hogy ő eleve aratási szerződést nem köthet, mert hiszen nem tudja mire kösse ? Nagyon is tudja, hogy őt a törvény abban a részben, hogy ingyen ne dolgozzék, megvédi. Bizony ez a törvény a gyöngébb védelme. Mert aztán ki védi meg a gazdát, akinek egy rossz termés esetén adóját és köztartozását éppen úgy meg kell fizetnie, éppen úgy kell fizetnie a földjén lévő kölcsön kamatát, mintha jó termése lenne. Aki igazságos ember, annak el kell ismernie, hogy a gazda, különösen, ha nincs anyagilag jó helyzetben, sokkal súlyosabb, gondteltebb napokat lát, mint a munkás, akinek napszáma munkájáért mindenesetre kijár egy-egy rossz termésű évben is. De ha az ember igazságos, — pedig legyen az minden ember, akár gazda, akár munkás ! — elkeli ismernie, hogy a munkástörvénynek erre a gyöngébb félt védő intézkedésére nagy szüksége volt. És az méltányos és valóban igazságos. A holnap kezdődő aratás gyönyörű munkája a rendbe állő magyarnak és bár hamarább kell mint a dalos pacsirta és későbben nyugszik, mint némely esteli csillag, bár alig van pihenése és megállása, ezt a nehéz férfias erőt kívánó munkát gyönyörűséggel, jókedvvel és vas egészséggel végzi. Legyen ilyen a mostani aratás is! Terítsen Isten gazdag áldást, ennek a sanyargatott országnak lakosságára, akikre valóban ráfér egy bőtermő esztendő annyi nehéz napok után ! Gazda. *■ -**■ ♦♦ Fürdőink mellőzése. Nálunk évről-évre olyasmit kell felfedezni, amit széles-e világ civilizált lakói jobban tudnak, mint mi. Arról van szó ugyanis, hogy nekünk fürdőink is vannak. Ebben még nem volna semmi különös, sőt még abban sem, hogy ezek a fürdők vetélkednek, sőt némelyike messze túlszárnyalja a külföld hasonló fürdőit. Csupán abban rejlik a megdöbbentően szomorú „különösség,“ hogy a világ tud erről és tudomást vesz róla, csak mi magyarok nem tudjuk, helyesebben : nem akarjuk tudomásul venni. Miért ? Semmi esetre se azért, mert tán fürdőink nem bírnának ama természetes, elsőrendű gyógyító tulajdonságokkal, mint az idegenek, sem azért, hogy tán nálunk nem volna meg a kényelem, a sok fürdői attrakció, vagy drágábbak lennének külföldi társaiknál ? Nem. Egyszerűen azért, mert mi urak vagyunk, urak tetőtől-talpig. Mi gavallérok vagyunk a talptól a tetőig. Nekünk nem konveniál a magyar fürdő, mert itt idehaza vagyunk. Tőlünk hangos és vidám minden külföldi völgy és berek, erdő és tenger, vendéglő és kávéház. Itt szórjuk ami drága pénzünket, itt költjük el a sok milliót, hogy a külföld lássa, minő gavallér nemzet vagyunk. Pedig pihenni, ózondús levegőt színi, fenyőillatos, pormentes helyen tartózkodni, jó vizet, iszapot, kénesforrást itthon is találni, mindent, mindent, amit csak kíván valaki. Már pedig egy összegben igen tekintélyes summa az, amit honfitársaink nyaratszaka a külföldre cipelnek. Ez a hatalmas összeg valóban jól elkelne idehaza. De hát a mi régi betegségünk mindig kiujul, kifelé kell mutatni gavallérságunkat, idehaza meg a fogunkhoz verjük a garast, ha jótékonyságról, adakozásról, valami nemzeti ügy támogatásáról van szó. Idegenben két marokkal szórjuk a pénzt. Ezt a témát bármeddig is hány- torgatjuk, nem fogjuk észretériteni azokat, kik évről-évre csökönyösen és következetesen kizárólag külföldi fürdőhelyeket keresnek fel. Már pedig egy ország hasztalan bővelkedik minden szépben, jóban, hasznosban, hol saját polgárai nem támogatják mind azt, ami magyar: az az ország csigalassúsággal fog haladni minden téren, ott hasztalan várnak gazdagodást, vagyonosodást, a nép, a nemzet boldogulását és boldogságát. Józan belátásnak kellene itt felülkerekedni bennünk és meghozhatnék a nemzetnek ezt az áldozatot. Chauvin. *■ -*♦- -♦»- 4^ -• Népoktatásunk veszedelme. (B. N.) Magyarországon ez idő szerint 32 ezernél több tanító végzi a hazai népoktatás nehéz és keserves, de nemzeii szempontból végtelenül fontos munkáját. A nemzeti kultúra derék apostolai, a magyar néptanítók eddig mostoha sorsuk dacára is lelkes hazaszeretettel szolgálták a népoktatás ügyét és rendületlenül bíztak egy őket és munkájukat nemcsak megértő, hanem méltányoló jobb jövőben. Most aztán Jankovich Béla kultuszminiszter programmbeszéde nyomán kitűnt, hogy a kultuszminiszter azt a tervet helyezte kilátásba, hogy a jövőben az állami tanítókat a főispánok fogják kinevezni. Érthető dolog, hogy az állami tanítók között az a terv óriási megrökönyödést keltett s egyre-másra érkeznek a levelek, hogy az állami tanítóság állást fog foglalni a népoktatásra egyenesen veszélyes terv ellen. Mert mit jelent voltaképen a kultuszminiszter terve ? Azt, hogy a tanitóságos a mindenkori kormányoktól függő főispánok politikai gyámsága alá akarja hajtani, holott ezen a téren azonban egyenesen és kizárólag a nemzet kulturális érdekei lehetnek irányadók. A tanítókat a főispánok nevezik ki: világos azonban, hogy olyan tanítókat, akik nem hűséges emberei a kormánynak, a főispánok nem fognak kinevezni. A tanítói állás pedig nem lehet kortesszolgálatoknak a jutalma. Az állami tanítóság szembeszáll ezzel a tervvel. Ez a terv szerintünk elsősorban sérti a tanítóság önérzetét, másodsorban azonban veszélyezteti a nemzeti oktatás ügyét. Ezért kell, hogy a hazafias közvélemény feltédenül meggátolja ennek a tervnek megvalósítását. Alegérdekesebb magyar szócsalád. Irta : Dr. Kőrösy László. Az élő szók, az eleven igék majd olyan érdekes társadalmi viszonyok közt élnek, mint mi mindnyájan. Vaunak közöttük ősi eredetű honfoglalók, azután idegenből szakadt mágnások, majd megnemesedett parasztok, sőt külföldi jövevények, kellemetlen parvenük, viszont becsületes munkások és henye naplopók. Akikre a hétköznapi életben legnagyobb szükségünk van, azok a polgárszók. Nem tudnánk ellenni nélkülük. De mihelyest parádézni kezdünk, mégis csak a díszruhás mágnás szókkal, az ünnepies igékkel hozakodunk elő. Legtöbb ősi erő és romlatlanság van természetesen a parasztszótárban. Ezek a keménytenyerű, népies kifejezések különösen akkor kerülnek utunkba, amikor vagy haragszunk vagy — lstenbocsáss '■— káromkodunk. Szalonjainkban mindenféle szó összeverődik. Vannak ott kipusztit- hatatlan sváb lovagjaink, fura barkóval, nevetséges gyíklesővel, vékony madárfejjel és madárijesztő termettel. „Jól kinéznek“ ezek a németségek. Eztazidegen lovagrendet ma már nehezen tudjuk kipusztitani. Valamennyi szapora pereputtya együttvéve
