Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 51. szám

4 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. június 29. külön kis ország hazánkban. Tudo­mányos nevük germanizmus. „Nagyon jól veszik ki magukat“, főkép az egészséges magyar nép között. Csak­hogy a nép nem érti őket. Annál job­ban tetszelegnek azonban velük a polgári társaságokban, sőt a mai munkástársadalomban is. Vannak azután franciásságok, gallicismusok, csakhogy ezek ritkák nálunk. Ezek a finom és nyájas párizsi urak nagyon is kirínak társa­ságainkban. Mennél tovább táplálkoz­nak a mi magyar konyhánkon, annál inkább megcsömörlünk tőlük, mert affektációvá sülyednek. Voltak valamikor a mi régi jó táblabiráink korszakában szívós és pompás famíliák. Csakhogy ezek a deákságok a szabadságharc előtt jóval levetették a római tógát és gubát cseréltek. Hanem azért valamennyi jött-ment szócsalááunk közül nemcsak óriási elágazásával, de ősi eredetével, tör­téneti múltjával, zivataros krónikáival, elsőrendű uralkodó tehetségével és kifogyhatatlan gazdagságával legin­kább kiválik és igy a legérdekesebb magyar szócsalád a szóbeszéd-família. Ott voltak az őseik már Puszta­szernél. És ez a hatalmas telivér magyar dinasztia ezer esztendőn ke­resztül fényesen szerepel nemcsak a szabadég alatt tartott országgyűlése­ken, ahol minden mellékhajtása a született törvényhozót adta, hanem a palotákban és kunyhókban egyaránt, ahonnan nagyon hasznos befolyása több kisebb rangú szócsaládot szo­rongatott ki. A leghíresebb magyar szócsalád ősapja a szóbeszéd. Ősanyja — a leg­megbízhatóbb aranybullák szerint — a szókimondás. Ezektől származott azután az első igazmondó, a jóste­hetségű jövendőmondó, az első dajka, a mesemondó és az első vénleány, a mendemonda. Az első nemzedék természetesen bibliai szaporodással gyarapította nem­csak tekintélyes családjukat, hanem annak rendkívüli befolyását az egész magyarságra. Az első ellenmondó Kainvérű pártütő volt. De az első énekmondó már a hegedősek és igricek korát is megelőzte. Ezektől eredt oldalágon az ékes­mondás és a kifogyhatatlan szóbő- ségű mondton-mondás, aki minden valószerűség szerint már a honfog­lalás korában az anyós szerepét ját­szotta. A becsületes família különös fattyúhajtása volt a visszamondó faj­tája, mely országszerte elvesztette minden becsületét, de kegyelemke­nyéren, mint gazmagyar, még ma is közöttünk lázárkodik. Kedves, mert mindenkinek ked­vébe járt, rendi különbség nélkül, a közmondás, de a magyar nép még ma is legszívesebben dédelgeti, sőt gyarapiija valamennyi rokona között. Érdekes, hogy az első magyar hírmondó már valóság szerint Po­zsonyban százharmincöt esztendő előtt ki is nyomtatta és adta az első magyar hírlapot. Telefonhírmondónk is osztozott a rokonságon. Mióta sajiónk virágzásnak indult, azóta a szóbeszéd már több száz ol­dalágra szakadt. Néhány ódonkastélyú, hétszilva- fás sarjadék olyan ritkán fordul meg közöttünk, hogy már alig emlékszünk a becsületes és szeplőtlen tisztaságú nevére. így az aggnő-beszéd helyett ma az üresbeszédet ismerjük. A hosszú­beszéd annyira szokatlan, hogy nem is merjük bemutatni az izgató szavak helyett. A régi zamatos csömörbeszéd he­lyett ma a falusi becsmérlő szavak névjegyét fogadjuk el. Az elevenszó helyett is inkább az élőszó forgalmas. A kezdőbeszéd címere mar annyira elkopott, hogy helyébe került a bevezetés. A mardosóbeszéd trónját egy görög-római eredetű jöve­vény a szatíra bitorolja. A panaszbeszéd szintolyan hallat­lan, mint a patvarbeszéd. Pedig elég sokszor forgathatnék ma is. A példa­beszéd már csak az iskolakönyvekben használatos, de a rekesztőbeszéd már csakugyan olyan vadonat hangzású, mintha ötvenkrajcáros szó volna. Pedig öregapáink erősen alkalmazták a mai befejező beszéd betolakodása előtt. A szerbeszéd mintha csak a kriptából járna közénk kisérteni. A mai nemzedék a történet szót fogatta el helyette. Szertelenség. A szinesbeszéd az igazi elokvencia, mintha szintén régóta eltemetődött volna, pedig még most is él az ősi, korhadó szilvafák árnyékában, de nem akar az öreg Toldi Miklós sor­sára jutni, azért nem mozdul ki töb­bet felénk, a bábeli torony munká­saihoz. A szófia a hiábavalóság találó régi jó kifejezése. Hányszor kellene és lehetne ezt naponkint emlegetnünk valahányszor hiábavaló locsogással találkozunk. A beszédes család nagyon kedvelt és népszerű minden magyar mester­gerenda alatt már ezer esztendő óta. Sok mindenféle szülöttje van. így kedvez a jó elbeszéld, körmönfont a rábeszélő, ravasz a kibeszéld, okos a megbeszélő, nyelves a visszabeszélő. Ilyen, amolyan valamennyi. Az igazi magyar nem szeret sokat beszélni, inkább sokat mondani. Ami­kor szó, ékesszólás is lehet belőle és a legtöbb szabadságharc vére a szólás szabadság megsértése miatt folyt ha­zánkban. Érdekes, hogy az első ügyvédet szószólónak hívták valamikor. Az egyenesbeszéd mindig erény­számba ment szókimondó őseinknél, akik harcolni és szónokolni egyfor­mán tudtak. A szembemondás becsületes iva­dékainak ősi birtokát ma a besitgás bitorolja. Ezt a korcsszülöttet nem ismeri a leghíresebb magyar szó­család eredetkönyve. De annál job­ban ismerjük mi, a kik ugyan soha­se látjuk, de azért gyakran érezzük a szélhámos uracs uralkodását. Száz szónak is egy a vége — tartja a közmondás és igy nemso­kára véget kell vetnem a szónak, hogy más is szóhoz jusson. Még csak egy-két árva szót mondok. Ugyebár a szavahihető iró sza­vára többet adunk, mint az eskü­jére ? Mert a kimondott szó mindig jelentőséges és a zokszó ellenesetben mindig fájdalmas. A ki kellemesen tart szóval min­ket, arról azt mondjuk hogy ügye­sen vagy érdekesen cseveg. A ki azonban minden áron reánk erősza­kolja beszédét, az már fecseg. A ki olyasmit is elmond, a mi izetlen, vagy tilos, az locsog. De a csacska még mindig türhetőbb, mint a hires magyar szócsalád torzszülöttje a ko­tyogó vagy a boszorkányok nyelvén a karattyoló. íme a legérdekesebb és leghívebb magyar szócsalád törvényes és tör­vénytelen származékainak néhány kiválóbb képviselője. Valóban érde­mes volna a javát visszaidézni, a korcsát visszaüzni, mert a mi városi magyar szóbeszédünkön nem igen látszik meg az ezeresztendős eredeti­ség. — ii ii ' TOLLHEGGYEL. *1 II Megyünk fürdőre ? Jelenet, mely megismétlődik minden évben, ilyenkor Személyek a zsarnok Férj és az igénytelen Asszony. Otthon. Férj: (A nagy melegben kabát és gallér nélkül ül a hintaszékben és olvas.) Feleség: (Most érkezett haza a városból. Hóditó új nyári toilettjében libeg a szobába. Kifújja magát.) Borzasztó ! Rettenetes ez a meleg. Szinte már elviselhetetlen. Férj : (Bizalmatlanul, lopva a fe­lesége arcát kémleli.) Feleség : Nem érted ? Férj : Mit édesem ? Feleség: Ezt az elviselhetetlen forróságot. Férj: Nem. Sőt fázom! (Fel­veszi kabátját, mig az arca gyön­gyözik az izzadtságtól.) Feleség: (Idegesen ajkába harap. Szünet.) Miért vagy ideges ? Férj : Ideges ? Dehogy. Nagyszerű kedvem van. (Fütyül egy operett keringőt.) Feleség: Ez már mégis csak sok ! A feleséged az izzad, szenved a hőségtől, beteggé teszi a forró­ság, s te még csak nem is vagy ideges. Neked nagyszerű kedved va! Erről rád ismerek 1 Férj : (Csökönyösen hallgat, új­ságba merül.) Feleség: Igen ! Hát beszéljünk nyíltan. Fürdőre akarok menni ! Férj: Látod. Mindjárt ezen kezd­hetted volna. Kereken kimondod hogy mi kell s én kereken rámond­hatom, hogy nem. Feleség: Várj! Ne mondj mind­járt nemet. Nézd fiam, én már gon­dolkoztam ezen. Belátom, hogy a te helyzeteden is könyiteni kell, vi­szont te is beláthatod, hogy nya­ralni csak kell menni . . . mert itt csak nem maradhatunk .. . azonkívül, ha itt maradunk, az újabb ruhakiadás, mig ha elmegyünk, én megelégszem azzal is ami van, úgysem ismerik ... azonkívül a te egészséged is, a ma­gaméról nem is beszélek, ... az or­vos is azt mondta, hogy feltétlenül csak fürdőre ! Különben rád vonat­kozólag . . . bizalmasan megmondotta, téged nem akart megijeszteni . .. Férj: (Meglepetten, ijedten.) Asz- szony ! Igaz ? Rám ? Nekem ? Mit mondott az orvos ? Melyik fürdőbe ? Tengerre vagy hegyre ? Beszélj, be­szélj ... Hova menjünk ? Feleség: (Kéjjel, vontatva.) Nekem az is mindegy ha itthon maradunk, ha egyáltalában sehová nem me­gyünk . .. Minek is . .. Vagy elme­gyünk a mamáékhoz, falura .. . Férj: (Felugrik.) Nem és nem! Megyünk fürdőre, azt’ punktum. Holnap pakolunk .. . Gyorsan ... Feleség : Hát a te kedvedért nem bánom... De majd csak egy hét múlva. Tudod a varrónőm szombatra ígérte a két uj ruhá . . . Férj: Micsodát? Feleség : Két uj nyári ruhát. Hát csak nem gondolod, hogy fürdőre mehetünk anélkül 1 yaquet. Egyről-másról. — Papa, igaz, hogy 1. Lipót ko­rában még kinpadra feszítették az embereket ? — Igaz, — a zongorát csak ké­sőbb találták fel. — Láttad tegnap a napfölkeltét ? — Micsoda kérdés! Én mindig lefekszem napkelte előtt. — A mit a férfi hall, az egyik fülén bemegy, a másikon kijön. — Amit pedig az asszony hall, az bemegy mind a két fülén és a szájacskáján jön ki. Az idő olyan, mint egy kofa asz- szony : ez is szeles, fagyos, viharos, de kiderül, ha a vevőt becsaphatja (néhány garassal). Kalauz: Kérem, ne tessék kidugni a fejét az ablakon ! Utas: Mi köze hozzá ? Kalauz : Véletlenül meg talál sér­teni a fejével egy vasúti hidat . . . Feleség: Ha este hazajössz a kocsmából, már rendesen hajnal van. Férj : Ha pedig te reggel fölkelsz kedves feleségem, akkor már delet harangoznak ! — Tudod-e, hogy az én borbé­lyom szívesebben megborotvál két keresztényt, mint egy zsidót? — Mit ? Olyan nagy antiszemita ? — Dehogy! De két borotválásért több jár neki, mint egyért! — Nos, uram, hogyan ízlik a házas élet? Voltak-e mar Önök kö­zött viták ? Viták ? Mi jut eszébe ? Az én kis feleségem nem tűri meg a vitát! Húzták a cigányok a csárdást világos reggelig. Úgy hét óra tájban abbanhagyták, amikor szétoszlott a lakodalmas népség. A morék is ha­zafelé vették az útjukat s otthon pi­henés közben méla diskurzus, be­szélgetés kezdődött az öregek és fia­talok között. Hogy, hogy nem, a többek kö­zött a születési évekre került a sor s a barnaképü muzsikusok komoly ábrázattal számitgatták, hogy hány évesek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom