Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 51. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. június 29. működöm a közoktatás terén ; tehát tapasztalásból szólhatok ; s mint ilyen csak fájó szivvel emlegethetem azt a szomorú tapasztalatot, — legtöbb magyar pedagógus közös tapasztalását ! —hogy fajunkba majdnem lehetetlen belenevelnünk az alaposságot, kötelességérzetet és munkaszeretetet. Hiába itt minden szakismeret; hiába a legerősebb tüdő; hiába a legszigorúbb fegyelem ; hiába a legszelídebb bánásmód : — csak szalmát csépelünk, szere- csent mosunk, téglát szapulunk! A magyar tanuló ifjúság intelligens, könnyen tanul ; de a tudásnak csak a felszínén marad. Fehér hollók azok, kik az alaposságra hajlamot mutatnak. Kötelességét meg legtöbbje csak addig teljesiti, mig a sarkában állanak. Mihelyt nem lát ellenőrt, bújik a tennivaló alól. Munkaszeretetéről pedig jobb nem is beszélni ! Egy kezem ujjain számlálhatnám meg azon volt tanítványaimat, kikel annyira tudtam vinni, hogy a tanulás munkáját életszükségletnek, nem pedig kikerülhetetlen nyűgnek nézték. Menynyit prédikáltam, kérleltem, korholtam tanítói életemben : hogy a felszínes tudás mit sem ér, hogy igyekezni kell a tudományok mélyére hatolni, hogy a kontárok és a féltudósok a zetünk miatt, és ha mindezek ellenére még tovább is ragaszkodna még hozzád, akkor elismerem, hogy derék, becsületes fiú és nem tagadom meg tőle kezedet. En nem akarom, hogy puszta illúziókkal lépj a komoly házaséletbe 1 — Nem bánom, hát beleegyezem a komédiába, mert megvagyok győződve, hogy Alfréd szerelme kiállja a próbát és te magad nyújtod majd át neki a babért — a takarékkönyvecske alakjában ! — Gratulálok naiv hiszékenységedhez, de azt kikötöm, hogy természetesen kell játszanod a nyomor és nélkülözés szerepét. Bevezetésül már holnap soványabb ebédet készíttetek és meghivjúk Alfrédet vendégül — Ugyan mama, — az ételekkel azért nem kell takarékoskodni. — Látod te elkényeztetett gyermek ! Én csak azt látom mama, hogy a házassághoz a szerelmen kívül a hozomány sem felesleges ! Különben legyen minden a te akaratod szerint, én készséggel engedelmeskedem utasításaidnak ! ... II. Azután eljátszották Alfréd előtt a szegénység komédiáját. Az eszes mama kitünően játszotta szerepét. Nagyokat sóhajtozott és ököínyi könnyeket hullatott az elveszett vagyon miatt és ez meg is tette a várt legutálatosabb teremtmények ! Egyik fülön be, másikon ki ! Sokszor ismételt jelszavam volt, hogy — első a kötelesség, azután a szórakozás ! Tanítványaim mind tudták. De hányán követték ? — Alig néhányan ! A legjobb igyekezettel rajta voltam, hogy rávezessem őket a munkaszeretet tiszta gyönyörűségeire. Tömérdekszer fejtegettem előttük, hogy a munka nem Isten csapása, hanem a földi boldogság legbiztosabb és legállandóbb forrása : egészségfenntartó és élethosszabbitó! Nincs kétségem benne, hogy tanításom elhitték. De a munka szeretete mégsem vált vérükké. Pedig azt a szemrehányást sem tehetem magamnak, hogy szavaimnak nem igyekeztem volna példámmal is megfelelni. Frustra ! Oleum et operám perdidi ! Nem dicsekszem vele, hogy csak magam voltam az alaposságnak, kötelességérzetnek és munkaszeretetnek nevelő apostola Magyarországon. Meg vagyok róla győződve, hogy hazai tanitótársaim nagy része is ugyanebben fáradozott, alkalmasint hasonló eredménnyel, azaz eredménytelenséggel. És talán mi vagyunk hibásak érte, hogy a nemzeterősitő és fenntartó erények magvait a magyar ifjúság lelkében nem hatást. Eleinte Alfréd nagyon meg volt lepve, de csakhamar felocsúdott és részvétteljes szavakkal vigasztalta a kétségbe esett nőket, kijelentvén, hogy a pénz még nem minden, és anélkül is van boldogság a világon. Az anya pedig kérlelte, hogy ne hagyja el őket a válságos napjaikban, mert jóakaró tanácsát most nem nélkülözhetik. Alfréd rendkívül szeretetreméltó volt és minden idejét a nőknek szentelte. A mama sóhajtozva panaszolta, hogy már majdnem meg kellett volna válnia régen megszokott drága buto raitól, de az utolsó pillanatban néhány távoli rokona felajánlotta segítségét, és egyelőre elkerülhették a végzetes csapást. Alfréd pedig minden tőle telhető erővel igyekezett a hirtelen elszegényedett hölgyek segítségére lenni. Küldött néhány kiló kávét, egy süveg cukrot és egyéb élelmiszereket, mert észrevette, hogy az étkezésben nagy takarékosságot fejtenek ki. A ravasz Catherine pedig mindig kárörvendve pislogott a mamájára, valahányszor az öreg asszony kényszerítve volt Alfréd figyelmességéért köszönetét kifejezni. Az életvidám leányka türelemmel viselte a szegénység nélkülözéseit és alig volt képes nevetését elfojtani, valahányszor édesanyja so- pánkodásait végighallgatta . .. bírtuk gyümölcsre hozni ? Szó se lehet róla ! Mi a legjobbat akartuk s a költő szavai szerint „életünket tettük rá“; jogos vád tehát bennünket nem illethet. Ha vádolni lehet valakit az eredménytelenségért, akkor vádolhatjuk az egész magyar társadalmat, amely bűnös nemtörődömséget mutat mind ez ideig a nemzetnevelés nagy feladatai iránt. Vádolnunk kell különösen a magyar szülőket, kik képtelenek felemelkedni arra a szellemi magaslatra, hogy legszentebb erkölcsi kötelességük volna az iskola nevelő munkáját élőszóval és példával elősegíteni. Vádolnunk kell azokat a magyar szülőket, kik szána- lomraméltó majomszeretetből gyermekeiknek kötelesség mulasztásait és munkakerülését elnézik, mentegetik, sőt akárhányszor elősegítik ; akik a nevelőket saját gyermekeik előtt kicsinyük, vádolják, gyanúsítják, ahelyett, hogy otthon keresnék az erkölcsi és tanulmányi fogyatkozások forrásait. Vádoljuk azon szűklátókörű magyar szülőket, kik a tudásban és neveltségben önnönmagukat állítják példaképül gyermekeik elé, kik saját gyatraságuknál külömb ideált nem ismernek, kik felfújt ürességükben csak félvállról tudnak mosolyogni, III. Egy napon megkérte Alfréd Catherine kezét. Az anya csodalattal nézett rá és megkérdezte, hogy komolyan átgondolta e szándékát, egyben megismételte a szomorú kálvária történetét. De Alfréd szilárd maradt és kijelentette, hogy ő a leányt szenvedélyesen szereti és a világ minden kincséért sem mondana le kezéről. A mama könnyekig megindult, annyira, hogy majdnem befutott a szomszéd szobába a takarékpénztári könyvecskéért . . . Mielőtt a fiatal pár nászúira indult, a jólelkü mama sajátkezüleg egy szerény összeget adott át az uj férjnek, amelyet állítólag vagyonából sikerült megmenteni. Alfréd vonakodva fogadta az ajándékot és folyton csak nagy szerelméről beszélt, úgyhogy az öregasszony többször hevesen a keblere ölelte . . . De mikor a nászutról visszatértek, a fiatal asszony a mamája szobájába rohant, térdre borult előtte és zokogva kérlelte : — Kérlek, kedves mama, add át Alfrédnek a hozományomat mert égető szüksége van a pénzre... Nem mi játszottuk jól a komédiát, hanem ő, mert én mindenbe beleavattam, abbeli félelmemben, hogy hozomány nélkül talán mégis faképnél hagyna . . . ha valaki előttük a tisztultabb jövőről beszél, s ha a jelennel elégedetlenül azt hangoztatja, hogy — „legyen minden magyar utód külömb ember, mint apja volt!“ Amig a magyar társadalom a tanítás és nevelés nagy munkájának méltó értékeléséig s megbecsüléséig föl nem emelkedik, legkevésbbé sem remélhető köz- oktatásügyünk és evvel együtt nemzeti kulúránk belső, tartalmi emelkedése. Alapos tudásu. kötelességteljesítő és munkaszerető polgárokat nagyobb számban majd csak akkor nevelhetünk, ha a magyar szülők teljes átértéssel s odaadással támogatják emberidomitó — és hozzá tehetjük : hazafinevelő — feladatunkat. Egyelőre nagyobb eredményt nem várhatunk. De ha majd el fog jönni az a Péter- Pál napja, amelyen az alaposan kiművelt magyar ifjak az iskolából kötelességérzettől és munkaszeretettől lelkesítve fognak kilépni az életbe, akkor bizonyosan nemcsak — mint most — a tanulok, szülők és tanítok csoportja, hanem az egész magyar nemzet méltó örömmel fogja zengeni a Te- deumot. Dr. Réthei Prikkel Márián. Péier-Pál napja. ii. A kezdet. Aranykalászt lenget a nyári szellő és az aranykalász Péter- Pál napjára már jóformán megérett a learatásra. A homokon a gyorsan érő rozsba már beállottak a vidám aratók, s ahol a nyári égi háború helyenként kárt nem okozott, — általában reménykedő munka folyik, hogy az Isten áldása megjutalmazza a munka verítékét, fáradalmát. Minden jel azt mutatja, hogy csendes békés és megelégedett aratás lesz. Es csak ott, ahol egy-két hangos szavú konkolyhintő kiabál és zavarbontást szit, — ott kell a hatóságnak rendet csinálni és az adott szó, a szerződés szentségének érvényt szerezni. Általában azonban a magyar munkás okult néhány évek keserű tapasztalásából, amelyet részint maga átélt, részint másoknál látott. Néhány év előtt olyan emberek, akik a gazdasági munkás helyzetét, megélését, kere-
