Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 47. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. június 15. az ünneplésből, a bankettekből. Sehol semmi disszonáns hang! Egymás után kelnek föl az osztrák ipar és kereskedelem vezéralakjai: Exner tanácsos, Sieghardt lovag, Schoeller lovag, Derschatta s tudja az ég, miféle „atta“ urak és ritka egyöntetűséggel magasztalják a „brave“, a derék magyarokat, kiknek lelkendezve kínálják a békejobbot, megértést, összetartást. A derék magyarok pedig — mert mi telhetnék más tőlük ! — örömkönnyek között szorongatják a megtérő szomszédok odanyujtott kezét. Honnét, miért e váratlan sorsfordulat ? Talán az eddig ellenségünknek mutatkozott osztiákság felismerte végre értékünket, átlátta saját tévedését és őszintén keresi a velünk való békés együttműködést ? Oh dehogy ! Eszeágában sincs ! Sokkal is ravaszabb és számítóbb, sokkal is körmön- íontabb és megrögzöttebb, mintsem ily hirtelen köpönyegfor- ditásra, ilyen csodaszerü hoz- zánkédesedésre képes volna ! Más valami suskus motoszkál a mi drága sógorainknak fúrt- fejében ! Veszedelmesen közeledik az 1917. esztendő: az új kiegyezésnek ideje. Hinc illáé lacrimae ! Innét a béke olajága, innét az egyesülésre csábító szirénhangok, innét az ügyesen rendezett ünneplés és magaszMialatt örömtelen gyermekjátékaimat játszottam, azalatt egy gyermektelen szegény rokonom hirtelen megvagyonosodott és kivett az árvaházból. Szomorú fogságból, szabadultam ki. Annyi apám volt az árvaházban, mikor büntetésről volt szó, hogy meg se birrtam olvasni őket és olyan kevés, mikor szeretniük kellett volna, hogy nem egyszer siratam meg második apámat, a derék sírásót. Ili. Rokonom azelőtt becsületes borbély volt, de mióta ötvenezer forintot nyert, szégyenleni kezdte mesterségét és fölcsapott úrnak. Tizenhárom esztendős lettem, mikor elszédült rokonom megint szappa- nyozni kezdett, mert vagyonát alaposan elverte. Eleinte inasnak akart szerződtetni, de tanáraim tiltakoztak ellene. — Ez a tizenharmadik gyerek, jófejű gyerek! Még lehet valami belőle. Csak taníttassa tovább, mondták tanáraim. Taníttatott volna a dicső férfiú, ha egy végzetes éjszakán a saját borotváját nem használja olyan helyen, a hol csak a halál szokott borotválni a kaszájával. Április tizenharmadikán és pénteken éjjel tizenegy órakor követte el ezt az ostoba öngyilkosságot netalás ! Mi persze ázsiai lassu- ságu eszünkkel és hamarlobbanó temperamentumokkal egyben készpénznek hisszük azt, amit voltaképpen lépnek állítanak elénk, hogy megfogódjunk rajta. Nekirohanó meghatottságunkban észre se vesszük, hogy egyszer csak meg vagyunk fogva, le vagyunk kötve, nem mozdulhatunk. A vége természetesen az ismert tragikus monolog : „Nincs a teremtésben vesztes, csak én !“ Szegény magyarom, szegény együgyü magyarom te ! Lássad át, hogy mint már any- nyiszor, most megint csak ismétlődik rajtad a holló és a róka meséje: fület nyitsz a hízelkedő szóknak, elhiszed a hazug dicséreteket és — kiejted a sajtot szájadból. Jobb volna, ha addig, ameddig nem késő, éjjel-nappal forgatnád elmédben e mese tanulságát: „Azok kik igen dicsérnek tégedet, nem szeretnek, és ha lehet, bizony meglátják, ha a sajtot kikaphatják szájadból. Ártalmasb állat nincsen a hi- zelkedőnél !“ A békülést színlelő simaszájú szomszédnak hozzád való igaz érzéséről sok egyéb közt két nevezetes tanúbizonyságot állítottak ki számodra apáid, melyeket soha se szabadna szemed elől tévesztened. Egyiket, Zrínyinél, a nagy költőnél olvashatod : gyedik apám, mikor épen tizenhárom esztendős voltam. Ekkor önállóvá lettem. Tizenhárom esztendős koromban már magam kerestem a kenyeremet. Negyedik osztályú gimnazista létemre négy vásott normalista fiúcska mellé osztott be a sors. A négy gyerek egész nap verekedett s néhány hétig egyebet sem tehettem, mint hideg borogatásokat rakosgattam betörött koponyákra, behorpasztott orrokra s összekapart ábrázatokra. A sebészet mellett azután mindig én írtam meg a szakácsnő levelét s ezekért mindig jutott néhány titkos pogácsa. Tizenhét esztendős koromig a város legneveletlenebb gyerekeit neveltem, húsz krajcáros zongoraórákat adtam süket magánzóknak, festettem soha nem látott címereke' temetkező vállalatoknak, irtani újévi köszöntő verseket rendkívül leszállított árakon lámpagyujtogatóknak és kéményseprőknek, kopott kabátokért filagóriákat csináltam, rakoncátlan ölebecskét szelídítettem, rigókat tanítottam, szóval minden képzelhető sőt képzelhetetlen mellékfoglalkozást kihasználtam, csakhogy elvégezhessem tanulmányaimat és baljóslatú születésem dacára is derék ember váljék belőlem. „Ki nem esmérheti német barátságát, Leginkább magyarhoz gonosz akaratját?“ A másikat pedig, mely ezt mintegy kiegészíti, egy kis csat- tanós kuruc versben találod: „Ne higgy magyar a németnek, Akármivel hitegetnek !“ Bizony, bizony nagy kárát fogod vallani, ha a szépnek festett béke kedvéért, az apáidtól keservesen próbált bécsi barátságért és a csiklandós di- csérő-hitegető füstszavakért elveted a fegyvert kezedből ; holott harcra készen állva, nemzeti jogaid elismerését könnyen biztosíthatod magadnak. Hidd el nekem : ha szomszédaid erősnek nem éreznének, nem hízelegnének, nem csábítanának előzetes egyezkedésre ; de mert ismerik gyengéidet is, hiúságodat és könnyenhivése- det, mézes-mázos szavakkal addig édesgetnek magukhoz, mig egyszer el nem ejtenek, gúzsba nem kötnek. Légy azért résen s minden szirénhangra kiáltsd vissza Laokón- nal : Timeo Danaos ! Morc. A kassai gazdagyülés. A magyar gazdaszövetség, ez a hatalmas testület, melyet naggyá Darányi népszerűsége és szervező ereje tett, néhány nap múlva Kassán tartja országos vándorgyűlését. A mi pátriánkban is nagy a készülődés : megyénkből sokan fognak IV. Végre szerencsésen Budapestre kerültem az egyetemre. Uj emberek, uj viszonyok közé Eleinte nagyon gyakran kénytelen voltam visszatérni régi foglalkozásomhoz : a koplaláshoz, a miben már rendkívüli gyakorlatom volt. Néhány hét múlva azonban egy fiskálishoz kerültem, a kinek csakis újpesti származású részint bizonytalan tartózkodásu, részint szabadságuktól megfosztott kliensei voltak. Valamennyi betörő, zsebmetsző, pénzhamisító és egyéb nem egészen tisztességes foglalkozású kliensének csak kilátásokba helyezett honoráriumokért dolgozott, hanem egy másik fiskális neve alatt, mert az ő diplomáját el találták venni tőle. Ez az elzüllött firma kapva-kapott rajtam s az ő becstelen ügyei adtak ideig-óráig nekem is kenyeret, míg principálisom végre maga is kliensei közé nem került. Ekkor az egyetemen pályakérdést tűztek ki; ötven forintért meg kellett volna oldani ezt a nagy kérdést: — Micsoda orvosszere lehetne korunk legnagyobb betegségének, az öngyilkosságnak ? Foglalkozni kezdtem az öngyilkosság kérdésével s hónapos szo- bácskámban egy száll gyertya mellett nem egyszer igen világos eszméim támadtak. Kassára elutazni. Megszoktuk, hogy a Gazdaszövetség tízezer főnyi impozáns tábora szinte orákulumként nyilatkoztassa ki az agrárius felfogást és törekvést. És mivel az osztrák merkantil köröknek egész nyílt az a törekvése, hogy a Balkánon — a változott viszonyok és igények felfokozása következtében — az osztrák kereskedelmi cikkeknek nagyobb beviteli piacokat biztosítsanak és ennek az árát, amit nem is lepleznek, a magyar földmives érdekek feláldozásával, illetőleg nagyobb állatbehozatal megengedésével kívánják elérni, — a magyar gazdatársadalom néma semmiképen ne maradjon. A nehéz viszonyok között élő, drágán termelő és a közterhek legnagyobb részét viselő magyar gazdát teljesen kiszolgáltatni, védelem nélkül hagyni, piacait egy selejtesebb s igy minden esetre olcsóbb áruval kockáztatni, — nem lehet cél se itt, se a Lajthán — túl. Ezt azzal a világossággal, mely Darányi sajátja, azzal a lelkesedéssel, mellyel hazája agrárérdekeit eddig is védte, — a kassai gyűlésen ki fogjuk jelenteni. Itt aztán igazán lehullnak a pártkeretek és egységesen vonul föl a társadalom. .Vzért kell sokunknak jelen lenni, hogy a magyar gazdatársadalom nevében való állás- foglalást tizezerek ajka jelentse ki mindjárt elöljárójában, hogy odaát az érdekelt körök eleve tisztában legyenek a félő], hogy nagyon kemény diót ropogtatnak. Aligha bírják feltörni! Nekünk drága állategészségügyi szervezetünk van s állatNapokon keresztül nem ettem egyebet kenyérnél és sajtnál s ittam reá vezetéki vizet. Hangulatom tehát egészen alkalmas volt a nagy kérdés megoldására. Szorgalmasan forgattam a legnagyobb filozófusukat s a könyvtárakban már megdöbbentek a tisztviselők mikor megjelentem. A verőfényes szép tavaszi napokat dohos salabakterek társaságában, többnyire hajléktalanságuk miatt búvárkodó szegény fiatal emberek közt töltöttem s annyira beleéltem magamat abba a fenséges nagy gondolatba, ha pályaművem sikerül, író lesz belőlem, hogy egymásután eladogattam uraságoktól levetett téli ruháimat. Végre megoldottam a nagy kérdést. Kezdtem a Noé bárkáján, mert alapos akartam lenni. Valamennyi ó-kori, középkori és újkori szenzá- ciósabb öngyilkosság történetét előadtam és fürkésztem az okokat. De még mindig nem bukkantam valami önálló elméletre. Már pedig e nélkül nem akartam pályázni. Április tizenötödikén járt le a pályázat és tizenharmadikán még mindig nem volt saját külön nézetem az öngyilkosság orvosszeréről. Ekkor eszembe jutott születésem. „Évezredek óta nem tépett ki az orkán annyi hatalmas tölgyet gyökerestől, nem csapott le a gyújtó
