Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 47. szám
Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 47. szám. Vasárnap, június 15. FOLITIHRI és TRRSRDRLMlLfíR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. Szirénhangok. Szegény magyarom, szegény együgyű magyarom te ! Olvasd csak Aesopusnak fabuláját a néhai jó Heltai Gáspár avult magyarságában : „Egy holló egy igen szép darab sajtot ragada egy ablakból és felröpüle véle. Látván azt egy róka, igen kezdé a sajtot kévánni. És a fa alá méné és szólni kezde a hollónak és igen dicsérni, mondván : Oh te holló, nemes madár vagy. Nincsen tenéked másod. Szép tolláid vágynak, fényesek, melyekkel semmi bársony nem ér fel: csak hangod is szép termetedhöz hasonló volna. Hiszem is, hogy szép szavad legyen, de nem hallottam. A holló igen örüle e dicséretnek és elhivé magát, és hogy szép FELELŐS SZERKESZTŐ: FŐMUNKATÁRS: DR GRÓH JÓZSEF DR KÖRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. szavát megjelentené a rókának, felíuvalá a torkát és kinyujtá a nyakát, hogy ugyan öregen szólhatna. És midőn a száját megnyitná, kiesék a sajt a szájából. És ottan elragadó a róka a sajtot és elkezde menni véle. Ottan elszomorkodék a holló, értvén, hogy a róka a jó sajtért tette volna a szép dicséreti órációt. Értelme. Vedd eszedbe magadat : . . . azok, kik igen dicsérnek tégedet, nem szeretnek, és ha lehet, bizony meglátják, ha a sajtot kikaphatják szájadból. Artalmasb állat nincsen a hizelkedőnél.“ Ez a tanulságos mese cseng egyre a fülembe, mikor mostanában lapjaink terjedelmes híradásait és majd extázisba eső örvendezéseit olvasom arról : mennyire változóban van legújabban az osztrák vezető agrár és merkantilista körök hangulata egyaránt a magyarság javára. Onnan, ahonnét eddig csak gyanú, piszkolódás, kicsinylés és szidalom hangzott felénk, most mintegy varázsütésre csodálatos összhangban elbájoló szirénhangok fuvolá- zását halljuk : Jertek, feledjük a múltat, omoljunk egymás kebelére, béküljünk ki, hisz érdekeink közösek, hiszen egymásra vagyunk utalva! Wir sind auf einander angewiesen ! Ti, magyarok nemes nemzet vagytok : mi bámuljuk szívós előretörésteket s elismerjük nagyrahivatottságtokat! Miért kell tehát ellenségekként államink egymással szemben ? Haladjunk egy úton ezentúl ! . . . Ily csábitó békehangok hallatszanak felénk Bécs felől ; s ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. ** + áá, ++ ÉÉ ^4 áá A* valljuk meg : jól esnek korho- láshoz szokott füleinknek. Visz- hang gyanánt büszke önérzet kezdi dagasztani keblünket ; s lelkűnkön olvadó meghatottság vesz erőt. Hiszünk és behunyt szemmel sietünk az édesgető hangok irányában, a kitárt karokba . . . Drámai gyorsasággal érdek- feszitő jelenetek következnek. A magyar agrár korifeusok meghívásra rohannak Bécsbe és közbámulatra hirtelenül védés dacszövetséget kötnek az osztrák agráriusokkal. A budapesti kereskedők és gyárosok nagy tömegben látogatnak fel a császárvárosba, hol a luege- rista polgármester köszönti őket szokatlan melegséggel. A pocakos burgerek valósággal tenyerükön hordják a kedves vendégeket : alig tudnak kifogyni „Esztergom es Vidéke“ tárcája, A tizenharmadik. — Esztergomi humoreszk. — Irta: Dr. Kőrösy László. I. Évezredek óta nem tépett ki a dühös tornádó annyi hatalmas tölgyöt gyökerestül, nem csapott le a vészesen cikázó gyújtó villám töb- ször, nem rendült meg az egész világ rémitőbb mennydörgésektől, nem károgott borzasztóan annyi varjú és nem sivitott bele az utolsó iteletnek látszó rémes éjszakába annyi szörnyű vészmadár, mint a mikor én bátorkodtam születni. Igen. Életrajzom ezt a hatalmas részét rendületlenül szavalják ma is rettentően az én nyugalomba vonult jó rokonaim és engesztelhetetlenül elkeseredett nénéim. De kérem, nem is csoda ! Micsoda végzetes fátum épen a szerencsétlenség közmegvetésnek örvendő hónapjában, áprilisban, a leg- megbélyegzőbb dátum alatt a hát- borzongató tizenharmadikán, hozzá a legvészjóslóbb napon, a keserves pénteken és a legkisértetiesebb órában : pont tizenegykor éjfél előtt voltam vakmerő nem is napvilágot, hanem a veszedelmet először látni, mikor erre a világra mertem betolakodni. Tizenkét sokkal kedvezőbb és választékosabb égi jelek alatt megjelent elődeim, szomorú ábrázatú apám társaságában a szomszéd szobában reszkettek és üvöltöztek Wag- neri rapszódiákban a szörnyű éjszaka ijesztő rémségei miatt. Szegény jó apám komor gondolatok közt virrasztóit, szentölt gyertyákat gyújtogatott — ahogy ezt a családi bibliában olvastam, mikor már iskolába jártam. Még egyebet is eltűrt a szent könyvbe kötött születési naplóm lesújtó szavait megőrző diósgyőri pergament papírra megörökített híradás. Azt irta bele ugyanis „édes“ apám haragos betűkkel: ’— világfölforgató démon lesz belőled ! Eleinte sehogysem bírtam megérteni ezeket a nehéz szárnyalásu szókat, melyeket bibliában megtaláltam. „Édes“ apám azon a végzetes éjszakán ezt irta bele a családi könyvbe: „április tizenharmadikán, pénteken éjjel tizenegy órakor született tizenharmadik fiam. Földindulás volt abban az órában. A menykő belecsapott a templomba és a vihar leszedte a háztetőket. Utolsó fiam születése előtt elcsaptak állásomból, repülőgépem miatt megvizsgálták elmebéli állapotomat és tizenkét gyerekem olyan csatát rendezett, hogy nemcsak az összes bútorok, de valamennyi harcos jelentékeny sérüléseket szenvedett. Jegyezd meg, szerencsétlen csillagzatú tizenharmadik és utolsó fiam, hogy világfölforgató démon lesz belőled“ ! így kezdtem tehát pályafutásomat. Valóságos apaiátok volt útlevelem. És én mégis belemertem menni az életbe és sohase bántott semmiféle világfájdalom, mikor a piskótáimat elette előlem hűtelen dajkám, vagy mikor testvéreim csupa szere- tetből megsózták homokkal vasárnapi vajaskenyeremet. II. Hét esztendős koromban meghaltak szegény szülőim, testvéreim szét- züllöttek a rokonokhoz s minthogy csak tizenkét rokonunk volt összesen, nekem már nem jutott más jótevőm, mint egy sirásó városi közeg, a ki megkönyörülve rajtam, örökbe fogadott. Nagyon korán keztem filozofálni. Nevelőapám majd mindennap kivitt a temetőbe, mert az ásón, kapán és pálinkán kívül meglehetősen kedvelt. Az első koponya undort és rémületet, de a századik már megnyugvást szerzett nekem. A csontok és korhadt koporsódarabok megtanítottak elmélkedni, az összedőlt aranyos sír - föliratok pedig már nem irigyeltették meg velem a drága sienit és gránit emlékeket. Egy napon komor nevelőapám kétszer több pálinkát hozatott velem, azután elvitt egy ócska ruhákkal kereskedő kufárhoz, felöltöztetett és beíratott az iskolába. Nagyon boldog voltam, habár az első tanítóm a deli Tafferner bácsi mindig rajtam próbálta ki az uj nádpálcát, mert ki nem állhatta a nevemet. A tanfelügyelő mindig mosolygott, mikor meglátott. — Jöjjön ki felelni az a tizenharmadik ! Ez volt az én végzetes nevem. Apám nevét csak hivatalosan olvasták reám. Mindenki tizenharmadiknak hitt. Ez a szerencsétlen név kezdte ki életpályámat s mikor a becsületes sirásó egyszer nem küldött pálinkáért, mert maga is sírba került, fölfogadtak tehát az árvaházba és ott is csak így szólítottak : — Vigyázz ám a sapkádra, te tizenharmadik, mert ha még egyszer szederrel rakod teli, nem kapsz ozsonnát.
