Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 46. szám
Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 46. szám. Csütörtök, június 12. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRS: KŐRÖSY LÁSZLÓ FELELŐS SZERKESZTŐ : DK GRÓH JÓZSEF DR LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Sétahelyünk veszedelme. Röviden, de annál fájdalmasabban és leplezhetetlen bosszankodással állapítjuk meg, hogy egyetlen közsétahelyünk- nek, a szigetnek legszebbik (a Víziváros felé eső) részét a pusztulás veszedelme fenyegeti. Nem ma jutott ez a hir tudomásunkra. De szándékosan nem akartuk nyomban a tudomásvétel után kritika tárgyává tenni, mert oly erős volt rajta a felháborodásunk, hogy alig tudtuk volna ezt a szerintünk igen fontos közügyet (egyébként jogos) indulat nélkül meg- hányni-vetni a nagy nyilvánosság előtt. Még most, kétheti várakozás után is nehezünkre esik, hogy erősebben végig ne suhintsunk azon a—legszelídebben szólva — hivatalos könnyelműségen, mely a szóbeli veszedelmet fejünkre zúdította, A rideg tényállás a következő. A város építészeti bizottsága a tanács hozzájárulásával elvileg kimondotta a sziget vízivárosi oldalának beépithetését és szabályozását, oly értelemben, hogy mivel a mostani kis dunaparti sétáló út uccának és gyalogjárónak egyaránt keskeny lesz, az építkezési vonal a telkekre beljebb helyezendő. A május 28-án tartott városi közgyűlés meg — bizonyára kellő felvilágosítás hiján ! — ezen elvi döntést egyszerűen határozottá emelte. Mit jelent pedig ez a határozat ? Azt jelenti, hogy miként a sziget niveaujának alacsonysá- gából következik, de amiként a töltés jobb oldalán eddig történt építkezések gyakorlatilag is mutatják, a tervbevett új építkezések esetén lassan az egész vízivárosi szigetoldalt tetemesen fel fogják tölteni. Ennek végső következése pedig az lesz, hogy a ^örijlövező kisdunamenti sétálóutef (mely a terv szerint rendes uccának van szánva) szintén fel kell majd tölteni; amivel természetesen vele fog járni a mostani páratlanul szép gesztenyefasornak kivágása is. Értsük meg jól: azért, hogy a sziget vízivárosi felén 10—12 lakóház épülhesen (mert hisz kerti rendszerrel többnek nem igen lesz ott helye!) föl kell áldoznunk amúgy sem terjedelmes közsétahelyünknek legkönnyebben megközelíthető (negyed !) részét, s hozzá még a legszebb 1 észét, azt a gyönyörű fasort, melyre minden más város büszke volna, amelyet csupán mi nem tudunk megbecsülni ! Hát ebbe a nagy áldozatba egyszerűen bele tudna nyugodni a város gondolkodó lakossága? Hangtalanul el bírná tűrni, hogy néhány szót sem érdemlő magánépitkezés kedvéért az adóalapokra vadászó hivatalos körök megfosszák emberemlékezet óta élvezett sétáló helyétől? Hihetetlen! Ekkora indolenciát, ily nagy közömbösséget nem merünk föltételezni Esztergom intelligens lakóiról ! Ellenkezően bizton várjuk, hogy nemcsak tiltakozni fognak régi jussuknak érzékeny csorbítása ellen, hanem minden módon és minden erővel meg fogják akadályozni a tervezett feltöltést! Az a tény, hogy a városi közgyűlés elfogadta az építészeti „Esztogom és Vidéke“ tárcája, Mikor még... Mikor még gondom tárgya az volt, Olvasni, írni mint lehet, Egy kis sarokba meghúzódva Betűzgetém a verseket, És titkos óhaj kelt szivemben, Mely két orcámra pírt adott: Ha egykor én is írni tudnék 1 Ha egykor én is irhatok . .. Aztán a gyermek ifjúvá lett, < Es olvasott mohón sokat, A vers volt most is lelkem álma, De szánta azt, ki irogat. Sajnálta kedves versiróit, Akiknek szíve megtelik, De kincsük mind a nagyvilágé, Mi sem marad meg őnekik . . . És mégis — én magam sem értem — Öröm ha ér vagy gyötrelem : Minden szakát az életemnek Én is dalokra tördelem .. . Tömör Árkád. Múlt. Mikor még tavasz volt, mikor még virágoztak a fák és üde, balzsamos illatuktól terhes volt a levegő, akkor boldog volt a két gyermek. Együtt játszottak, együtt lubickoltak az útszéli patakban, együtt kergették a pillangókat. És naponta százszor is megkérdezték egymástól: — Szeretsz engem Marcsa ? — Hát hogyne szeretnélek ! — Mert akkor, ha nagy leszek és sok pénzem lesz, te leszel a feleségem, és veszek egy nagy-nagy kacsalábon forgó várat, és akkor egész nap cukrot fogunk enni, nem adunk belőle senkinek, még a Laki Jancsinak sem ! Ugyám ! — Jaj de jó lesz aranyos Pistu- kám 1 Csak már nagyok volnánk ! — Es az aranyfürtű, angyalarcú leányka örömmel, boldogan ütögette ossza parányi kezeit, majd gondolt egyet, nyakába ugrott a fiúnak és megcsókolta. Friss, kisleányos, cup- panó csókot nyomott az arcára. Ekkor elszégyelte magát. Csak öt éves volt és már tudott pirulni, már meg tudta érteni, hogy mit szabad és mit nem. így ment ez naphosszat, soha meg nem unva. Ugyanazokat elismételve egymásnak, amiket már sokszor, nagyon sokszor megmondták. — • * Elsárgultak a levelek, lehullottak; kopár lett a vidék. Ősz lett. A fiút elvitték az intézetbe, a kis lány pedig ott maradt tovább is a falun. Sokáig sirt záporkönnyeket, hogy az ő kis pajtását nem látja most sokáig, talán nem is fogja szeretni többé és nem veszi el feleségül. Az elutazás előtt még egyszer találkoztak. Marcsa kiment a kerítéshez, mely az ő kertjüket elválasztotta Pistáétól. A fiú már várta őt. Marcsa, mikor meglátta, elkezdett zokogni is a vállára borult. Pista is elérzékenyült. nagyon bánatos lett. Mégis vigasztalni akarta kis barátnőjét. — Ne sírj Marcsa ! Hisz’ karácsonyra haza jövök és akkor látjuk egymást Az egész idő csak négy hónap. No ne sírj, hiszen tudod mi lesz, ha mindketten nagyok leszünk! Marcsa elővett a zsebéből egy gyufaskatulyát és átadta Pistának. — Nesze itt van, ezt neked adom, hogy el ne feledj, ha elutazol és még azért is, mert e miatt ami ebben van, elszakítottam a ruhámat. Emlékszel, hogy kikaptam az anyámtól akkor? No ne, tedd .már el! Vagy nem örülsz neki ? — mondja türelmetlenül, midőn látja, hogy a fiú nem mozdul. Pista nagy immel-ámmal elvette a dobozt és meg sem nézve eltette. A kis lánynak ez szemébe tűnt, de mégsem szólt semmit, csak nagyon szomorú lett. .. — No most már megyek, mert már későre jár az idő ! — mondja Marosának hirtelen és már a kerítésen is túl van. — Meg sem csókolsz ? El sem búcsúzol tőlem ? Hirtelen kezet nyújt a lánynak és az alacsony kerítésen keresztül látni, amint eltűnik a sárguló lombok között. Marcsa még ott maradt és néhány pillanatig vágyakozó nézéssel kiséri á fiú mozdulatait. Ez pedig, mikor látta, hogy egyedül van, megnézi a dobozt és csalódottan dobja el. Egy cserebogár volt benne. . . * Nagyon, nagyon sok idő múltéi, hogy gyerekek voltak. Azóta Pistából komoly, nagy férfiú lett dölyfös természettel. Marcsa még mindig ott hervadozik abban a kis faluban, ahol ő megígérte, hogy feleségül veszi, — szegényen, elhagyatva, és
