Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 46. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. június 12. bizottság szabályozási tervét, még nem hozza magával a kivitelnek szükségképiségét. Nem is volna jó, ha magával hozná ! Nem is szabad szerintünk, mert nagyobb a kár, melyet a köz szenvedne vele, mint a haszon, melyet a város húzhat belőle! Megérezték ezt maguk az elfogadó képviselő urak is, mert a határozatraemelés után vegyes érzések vettek rajtuk erőt. Sőt egyesek észbe kapván, nyomban kifejezést adtak abbeli aggodalmuknak, hogy talán még sem lesz helyes a nehány épülendő lakóházért áldozatul vetni a sétahely legszebbik részét. Ezen aggodalom eloszlatását célozták a hivatalos körök egy újságcikkel, melyet „A szigeti szabályozási terv“ címen az Esztergomi Lapok június elseji számában adtak közre. Legalább mi a hivatalos körök önigazolását láttuk e cikkben, mert hisz a város egyik főtisztviselőjének irói nevét olvastuk alatta. Elfogulatlanságunk s érdektelenségünk tiszta érzetében azonban — minden személyeskedő szándék nélkül — kénytelenek vagyunk abbeli véleményünket nyilvánítani, hogy az önigazolás éppen nem sikerült; annyira nem tudja a szabályozási terv hasznosságát kimutatni, hogy mi jobban meg voltunk győződve célszerűtlenségéről, sőt még mindig várva, hogy elérkezik az idő, midőn érte jön gyémánt hintóbán és elviszi őt egy nagy-nagy szobába, ahol ők mindig cukrot fognak enni. Egyszer az ovoda előtt — ahol ő tanított — egy kocsi állt meg. Marcsa kíváncsian várta, hogy ki lehet az a nagyúri vendég, aki ebbe a faluba jöhet. Hátha ő az ! Ki tudja ? Éppen húsz éve, hogy nem látta. Egyszerre feltűnik egy bájos gyerekasszony, utána Pista — a férje — ki fennhéjázva ajánlja karját a feleségének és mindketten belépnek a tanterembe. Marcsa, a bánatos arcú kis óvónő zavarba jön; majd elpirul, majd elsáppad, de szó nem jön az ajkára. — Istenem, oly ismerős ez a férfiarc ! Láttam már valahol, de az mintha mégis szelidebb vonásokkal birt volna ! — gondolja Marcsa. — Csak valahogy meg ne mondja a feleségemnek, hogy ismerjük egymást régen, nagyon régen 1 — töpreng ugyanekkor a férfi és odalép a lányhoz, bemutatkozik, mintha először látnák egymást. — Agárdi István vagyok és ez itt a feleségem, a. . . Nem fejezhette be a mondanivalóját, mert a lány egy fájdalmas sikoltással végigvágódott a földön. A kis apróságokat rémület fogta el, úgyszintén az asszonyt is. Azonban a férfi ... a férfi... Az rideg makárosságáról az elolvasása után, mint előtte. A védő cikk irányitó elvként állítja fel, hogy a szebbért a szépet néha fel kell áldozni. sőt hogyha a szebb hasznosabb is, egyenesen cselekedni szükséges. Igen ám, de ez a magában véve helyes elv az adott esetre ugyancsak nem alkalmazható, mert a legcsekélyebb biztosítást se kapunk róla, hogy a város 1. szebbet, 2. hasznosabbat fog kapni áldozatáért. A cikk Írója meg se kisérti a jövő „szebb“ képét elénk állítani; mindössze azzal vigasztal bennünket, hogy „a járda (magyarán : gyalogjáró !) mellé ismét ültethetünk fasort“ mely pár év alatt árnyékossá lesz, „vagyis az elpusztult szép visszaállítható.“ Ami bizony vajmi sovány vigasztalás, főleg ha meggondoljuk, hogy az új fasor többé nem sétáló, hanem rendes közlekedő utat fog szegélyezni (az előbbit tehát tulajdonképpen elveszítjük!). S azután a cikkíró biztosíthat bennünket róla, hogy a feláldozandó „szép“ fasorért valóban „szebbet“ fogunk kapni ? No de elvégre ide szép, oda szép, mégis csak meg kell hajolnunk a hasznossági szempont előtt, mely a cikkíró szerint annyira világos,hogy „aligha vitatható.“ S ugyan mi az a radt és csak nézte a lányt megme- revült tekintettel sokáig, gondolatok nélkül, mig egyszerre arra ébredt, hogy a felesége erősen ráncigálja ki őt a teremből : — Ébredj István, gyér, mit állsz itt ? — sürgeti az asszony. — Nem, nem mehetek, nem hagyhatom itt ezt a szegény lányt egyedül Kell tennem valamit! — Mondja ridegen, mindegyre izgatot- tabb hangon. Azzal átkarolja a lány habkönnyű testét és átviszi a kis lakásba, ahol a kis cseléd segítségével lefekteti a díványra. Aztán egyedül marad vele. Marcsa ki idő múlva felnyitja bágyadt, szomorú tüzű szemeit. — Pista, — susogja — ugye te vagy az ? Ugye eljöttél, hogy most már mindig csak engem szeress, hogy soha el ne váljunk ? Én Marcsa, én de nem azért jöttem, hogy téged boldogítsalak, mert az nem lehet többé. Feleségem van. Künn vár, ne szólj, hogy ismersz. Neki nem szabad tudni, hogy ismertelek, hogy szerettelek valaha. El akartalak venni, Isten engem úgy segéljen, de szegény voltam, szegények voltunk mindketten, mit kezdhettünk volna ? Tanultam, de nem bírtam állást kapni. Ekkor megismertem a feleségemet és belecsöppentem a gazdagságba. De esküszöm, hogy még mindig téged szeretlek, de meg kell bocsájta- nod, nem tehettem másként. nagy haszon, mely a beépítésből származik reánk ? — A beépítendő árterületen először is új adóalapok keletkeznek ; másodszor az új házak révén lassanként megszűnik a lakáshiány. így a hivatalos kon- templáció ! Tegyük hozzá: kissé naiv kontempláció, mert ha mérlegelni kezdjük e hasznokat, hamarosan „kigyönyörö- dünk“ belőlük ! Hogy uj adóalapok keletkeznek ? Hát — kérdjük tisztelettel — okvetlenül a város egyetlen sétálóhelyén, vagyis a köznek nyilvánvaló rovására kell ezeknek keletkezniük? Vagy szükség van Esztergomban el- odázhatlanul új lakóházak építésére, vagy nem. Ha szükség van, akkor úgyis fel fognak épülni mihamarabb más helyeken is (nagyon ajánhatnók teszem a t. építészeti bizottság figyelmébe a Kisdunasort, melyre ugyancsak rá férne a kiépítés !); nem kell, hogy a közsétahe- lyet foglaljuk le számukra ! Ha pedig nincs okvetlenül szükség, akkor milyen jogalapon szabadítja rá a város vezetősége a magán passzióból építkezőket éppen a közegészséget szolgáló szigetre ? Az a kecsegtetés pedig, hogy az új házak révén lassanként meg fog szűnni a lakáshiány, oly nagyfokú opti— Minek jöttél akkor hát ide ? Mond Pista, minek ? Minek fedted fel a múltak fátyolét, mely a régi, édes, lüktető, boldog gyermekkori álmokat borította le ? — zokogta a lány. — Nem tudtam, hogy itt vagy ebben a faluban, azt hittem, hogy az élet forgataga téged is kiragadott a szülőföld karjaiból. Szüléimhez jöttem a feleségemmel és kis liam- mal. Azt gondoltam, mig falun leszünk, hadd járjon óvodába és így találkoztunk. — El tudtál felejteni ? Képes voltál erre ? — így kellett tennem ! — Jaj Pista ne beszélj igy. Hogy bírtad ezt tenni, itt hagyni engem egyedül, árván, elhagyatva mindenkitől ? — mondja keserűn. — Ezt kellett tennem ! — ismétli a tanácsos — mert másként éhen haltam volna Felállt hogy elbúcsúzzék. — Isten áldjon Marcsa. Bocsáss meg és feledj el — mondja látható szomorúsággal és eltávozott. Később hallani lehetett a kocsi robogását. Marcsa pedig tovább is ott maradt hervadva, lassan lassan feledve az ő világát, az eszményképét, régi játszótársát és csak egy szép emlékre gondolt vissza olykor . . . Kévés a Irén. mizmusra vall, amelyre lehetetlen mosoly nélkül gondolnunk. Nem is hisszük, hogy a hivatalos körök komolyan mernék ezt a reményt táplálni! Hol az a naiv lélek, kit meg tudnának róla győzni, hogy azzal a 10 —12, vagy legjobb esetben 15 kisméretű magánházzal (nagyobb bérházakról szó sincsen, nem is lesz!), melyeket a vízivárosi szigetrészen építhetnek, megszüntetik Esztergomban a lakásmizériát? Ez csupán levegőben lógó, képtelen, abszurd idea! De tegyük föl, hogy lehetséges volna. Még ez esetben is jól meg kellene gondolnunk : feláldozzuk-e érte sze- rényméretü sétahelyünknek jóformán legértékesebb részét! Mikor egyébként is annyi kiépítésre váró telek van a város belső területén ! Az építészeti bizottságnak elfogadott — de testet aligha öltő! — szabályozási tervét semmivel se jellemezhetjük jobban, mint Petőfinek következő soraival : „Szép remény ink hajnalcsillágánál A jövendő tündérkert gyanánt áll ; Csak midőn a tömkelegbe lépünk — Venni észre gyászos tévedésünk.“ A szigeti szabályozási terv is nem más, mint a csalóka képzelettől szépnek álmodott „gyászos tévedés“ ! Annyira gyászos tévedés, hogy már kivitelének céltalan próbája előtt is bátran kívánhatunk neki csendes részvéttel örök nyugodalmat ! Ha a városi vezető körök mindamellett, a kézzelfogható kivihetetlenség dacára is komoly kísérletet tennének a tervnek megvalósítására, különösen pedig az emlegetett gyönyörű gesztenyefasornak kivágására, mi e bekövetkezhető barbárság ellen a legnagyobb felháborodással eleve tiltakozunk; s már most felszólítjuk a város intelligens lakosságát, hogy velünk együtt emelje föl jogos vétóját a köznek oktalan megrövidítése ellen ! Ki biztosit bennünket róla, hogy amint ma kimondja az építő bizottság a közsétahely egyik felének beépithetését, ugyanúgy nem fogja-e holnap kimondani a másik feléét is? S maholnap arra ébredünk, hogy alig van sétálóhelyünk ! A „principüs obsta“ ősi tapasztalati elv alapján talán