Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 44. szám

2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. jú nius 5. Alig valami, ami a műveltség haladásával lépést tartó virágkul­tusz emelése érdekében nálunk eddig tervszerűen történt. A fő­városban ugyan van már egye­sület, mely a „virágos Buda­pest“ jelszóval igyekszik elter­jeszteni az ablakok és erkélyek élővirággal való díszítését; amely e szép célt még jutalmak ki­tűzésével is törekszik minél szélesebb körben népszerűvé tenni; ámde az eddig elért eredmény korántsem áll egye­nes arányban a reáforditott fá­radsággal. Budapest gyárfüstette komor bérpalotáinak ablakjai még nagyrészt csupaszon néz­nek a virágot kereső szemlé­lőkre ; s csak itt-ott válik ki egy-egy ház piros muskátlidi- szével. De a fővárosban mégis csak történt és történik valami a vi­rágkultusz érdekében. Sőt biz­ton lehet reményleni, hogy rö­vid pár év alatt nemcsak a magánházak jorésze, hanem a középületek is diszleni fognak élővirágokkal. Ám vidéki váro­saink virágkultuszáról jobb nem is beszélni! Különösen taná­csos hallgatni Esztergomról, hol a legszeinesebb kereséssel is alig lelhetni virágos ablakokat és erkélyeket. Kíváncsiságból Szökött katona a Vértesekben. II. József az 1787. év elején sze­mélyesen találkozott Katalin cárnő­vel Krímben és ekkor szövetséget kötvén vele, segítségre kötelezte ma­gát a török ellen. Bár ne tette volna ! A következő évben 200 ezernyi se­reggel indu t a török ellen. A főve­zér Lascy tábornok volt. Ez a nagy erővel semmire sem ment, csak tét­lenkedett, s midőn a pestis tizedelte seregét, folyton Bécsbe irogált kato­náért, pedig az ott lévőkel sem tett semmit. Az 1789. év tavaszán a 45. számú szekerész-hadosztály vonult át Sz-ön. Nehány napi pihenőt tar­tottak. Kemény tisztjeik voltak a fe­kete harisnyásoknak, a legkeményebb közöttük bizonyos Pohl főhadnagy. Nem is volt ritkaság, ha egyik-má­sik fekete harisnyás búcsú nélkül távozott. Bizonyosan Róbert is sokallota már a szenvedést, amelyhez még egy másik szenvedés is járult, az, t. i., hogy beleszeretett az egyik sz-i gaz­dának szépséges leányába, Ágnesba. S valljuk meg: Ágneska viszont Ró­bertba. A legény cseh volt, a leány tót, hát nagyon megértették egymást. Különben is a szerelem nyelve nem­zetköz' nyelv. Hogy mit érzett a szép szál legény, mikor a pihenő után tovább kellett masírozni, azt én nem tudom ! Csak annyit tudok, hogy a 45. Vecturans Divisió Bicske körül lehetett, mikor Róbertünk ott hagyta a hadi szekeret, lovat, Pohl főhadnagyot és nagy titokban vissza­tért Sz-re. Nem jött a faluba, hanem az akkor még létező, úgynevezett bejártam a város fő uccáit s lehangoltan állapítottam meg, hogy a szépségükről és ked­vességükről messze földön hires esztergomi nők nem nagy ked­velői az élővirágoknak, mert hisz nagynehezen találtam 5—6 virágos erkélyre és 15—20 vi­rágos ablakra. Ugyebár alig egypár oázis a szürke, egy­hangú pusztaságban ? Pedig milyen könnyen, mi­lyen olcsón lehetne ezen vál­toztatni ! Tisztelettel kérdem Eszter­gom asszonyaitól: mibe kerülne, ha uccai ablakjaik elé néhány ízléses virágpolcot készíttetnének s legalább egy-két cserép mus­kátlit tennének rája ? Nemde alig pár koronába ? Mért nem szerzik meg tehát ezt az olcsó esztétikai élvezetet önmaguk­nak s a házuk előtt járó-kelő finomabblelkü virágkedvelők­nek? Nem gondolják szeretetre­méltó hölgyeink, hogy követke­zetlenek önmagukhoz, mikor holmi száraz makartcsokrokért és a kalapjukra való művirá­gokért husz-harininc, sőt több koronát könnyű szívvel kiadnak, a szót sem érdemlő árbakerülő élővirágokat pedig sajnálják ablakaikba, erkélyükre megsze­rezni? És vájjon nehezükre „Csatornafölötti'' erdőben lappangott. Ágneska eleinte nagyon megijedt, midőn őt egy éjjel a ház körül ólál­kodni látta, de azután annál jobban örült. Mert ugyan melyik fehérnép szíve nem ugrál örömében, ha látja, hogy különösen az előtte is nagyon kedves férfi bolondul utána ? 1 Találkoztak is többször az erdő­ben. Ágneska azonban nem csupán, hogy a becsületre sokat adott, de okosabb is volt a szökött katonánál. Egyik éjjel is ennivalót vivén neki, megmondta őszintén : — Róbert, ez nem maradhat igy ! Ha valaki megtudja dolgunkat, oda a becsületem ; apám meg is fojt ! Holnáp apám elvetett gúnyáiból ho­zok egyet-mást, vedd magadra, azu­tán menj a hegyeken túl fekvő va­lamelyik faluba, ott még a madár sem jár, s ha elmúlnak a háborús idők, jer értem, megvárlak ! — Igazad van, Ágneska ! De nem mégysz férjhez ? Igazán meg­vársz ? — Meg, Róbert, légy nyugodt! Tudnak a leányok is hűségesen sze­retni ! Úgy is történt. A következő éj­jel Ágnes ruhát s ennivalót az útra vitt Róbertnek és hamarosan elbú­csúzott tőle. Róbertünk magára vette, a katonaruha fölé, a bő paraszti gúnyát, de az áruló fekete haris­nyákat levetette s ott hagyta a fa tövében. Pedig nem jól tette. Nagy szerencséjére csak az ősszel találták meg a harisnyákat a fát szedegető asszonyok s be is vitték a Nótárius úrhoz, aki a következő levél kísére­tében küldte be azokat a főbírónak: Anno 1789. Die 11. Septembris esnék ezeknek ápolása s öntö­zése ? Ki szeresse, ki gondozza a virágokat, ha nem a gyen- gédszivü leányok, asszonyok? Istenem, mennyivel szíveseb­ben keresnék fel az idegenek is városunkat, ha lépten-nyo- mon láthatnánk asszonyaink varázskeze-müveit: a szebbnél- szebb virágos ablakokat s er­kélyeket ! Sajátszerü valami, hogy mig népköltészetünkben való­sággal keleti dús pompája van a különféle virágokról vett ha- sonlati képeknek, addig a reá­lis életben — legalább a mű­veltebb osztályok életében — mintha gyengülne a virágok kedvelése . . . Hát ez nincs helyén-rend- jén! Ezen változtatni kell ! Asszonyaink rajtatok a sor, hogy Esztergomban újjáteremt­sétek a virágok kultuszát! Priscus. ♦» ♦» »• -»»-»»-»» »» ♦» -♦ Törvényhatóságok az alkohol ellen. Nálunk sajnos, félelmetes módon dühöng a modern kor legnagyobb nyavalája: az alko­holizmus. Vajmi kevés törek­vést láthattunk ennek a meg­Foltin Pál és Otskay Ádám Feleségeik az Úgy nevezetű Csatorna fölött lévő Sz-i Erdőben Száraz fát Szede­getvén, ezen elvetett fekete haris­nyára reá akadtak. Amellyet mi, mint fekete harisnyás s Desentér Ka­tonának viselni Szokott Mundérját Parantsolatunk Szerént Tettes fő Béró Urunknak bé mutattjuk. Keresték is Róbertét, de nem ta­lálták. Hát hová lett? Akkor éjjel átment a hegyeken, az egyik hegy­mögötti falucskában, ahol még je­lenben sem, akkori időben kiváltké­pen nem járt a madár sem, szol gálatba állott. Józan ember, iparkodó volt, azért nőtt a becsülete, gyara­podott á pénzecskéje. Esztendők múl­tán már zsellér-sorban volt. Aján­lottak neki leányt eleget feleségül, — de Róbert csak Ágnesára gon­dolt. — A hűséges Ágnessal pedig az történt, hogy édesapja meghalván — anyja már régen nem volt, — sze­rető testvérei kinullázták a vagyon­ból, valami kevéskét kapott, elment szolgálni a bíróhoz, s várta Róbertét. Róbert pedig meg is jött. Ott találta Ágnest az udvaron. — Ágneska, itt vagyok, eljöttem érted! S mintha ez egészen természe: tes dolog volna, felelt az Ágnes : — Isten hozott Róbert! Vártalak ! Róbert elvitte Ágnest a hegyek mögé, de utódaik már régen itt vannak. Hogy pedig boldogul éltek, ezt megérti mindenki, aki sokáig várt a párjára. csappantására; elenyészőleg cse­kély volt a buzgóság e téren, noha szomorú statisztikák ta­núskodnak arról, hogy mily be­láthatatlan károk előidézője a szesz, mennyi rettenetes kór­ság, undorító betegség megte­remtője. Mennyire ássa alá az egészséges emberi szervezetet: mily romboló munkát végez abban; hogy tompítja az agyat; mint mételyezi a lelket; minő veszedelmes szenvedélyek, za- bolázatlan, vad indulatok fa­kadnak a nyomán; mily bár­gyúvá, tehetetlenné, akaratgyen­gévé, félénkké és gyávává, ön­magával és a világgal megha- sonlottá teszi a legjobb ember­anyagot. És igy tovább-lehetne a végtelenségig felsorolni az al­koholokozta rákfenéket. Valóságos mannaként kell tehát vennünk mindazon törek­véseket, melyek csak némileg is hozzájárulnak az alkoholiz­mus nagyarányú és rohamos terjedésének megakadályozásá­hoz. Feltétlen elismerés és vég­telen hála illeti tehát egyes vármegyék törvényhatóságát, melyek rendeletileg kimondják hogy a vármegyéjük területén vasár- és nagyobb ünnepna­pokon. a korcsmákat és pálin­kamérőket csukva kell tartani. Ilyen rendelet megbecsülhetet­len, mert azt a célt akarják vele elérni, hogy ezeken a na­pokon a népet távol tartsák az italmérőktől, éppen azokon a napokon, mikor pihenője van a munkáselemnek, az alsóbb nép­osztálynak, hol ijesztő mérték­ben grasszál az alkoholfogyasz­tás szenvedélye. Igen helyes a pihenésnek szánt napokat ki­zárólag pihenő napokká tenni és ezt a mi sajátságos orszá­gunkban úgy lehet elérni, ha elzárják a nép előf az italmé­rőket. Az államhatalom, melynek érdekei forognak kockán, nem hoz ily törvényeket vagy ren­deleteket. Az illetékes tényezők vajmi keveset törődnek azzal, hogy az értékes, használható, tetterős és munkaképes ember­anyag pusztul, veszendőbe megy, teljesen elvész a nemzet szá­mára. Az egyes törvényhatósá­goknak jut itt az a magasztos feladat, hogy idejekorán ment­sék meg a még megmenthető polgárokat és főleg a jövő ge­nerációja mentes legyen min­den alkoholokozta mételyektől. Mindenkép áldásos minden olyan rendelet és intézkedés, (bármily szigorú is legyen az), mely az alkoholizmus ellen irányul és megvan ama nagy értéke, hogy a népet szelíd­ségre, vallásosságra szoktatja, megtartja valódi érzésében, nem vonja el a komoly és család- fenntartó munkától. Ha nincs

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom