Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 1. szám
1913. január 1. ESZTERGOM és VIDÉKE. 3 mennyi jót tett a várossal, alig esett szó hivatalos és nem hivatalos körökben egyaránt. Nos hát mi az igazságon ejtett csorbát kiakarván egyenlíteni, nyomatékosan erősítjük, hogy Vaszary Kolos igenis csendben: a nagyközönség tudta nélkül nagyon sok jót tett Esztergom városának. A következő (jövő vasárnapi) cikkünkben ki lógjuk mutatni s kétségbe nem vonható adatokkal igazolni, hogy a Vaszary nevet városunk közönsége csak áldva emlegetheti. Be fogjuk bi- sonyitani. hogy ez a páratlan szivü főpap két évtizedes pri- mássága alatt annyi jótevő adományban részesítette Esztergom közintézményeit, amennyire kevés példát találunk nagynevű elődei között. A nagy leszámolás elhalasztása. Á háborús veszedelmek mulóban vannak. A nemzetek kuruzslóinak, a diplomatáknak, úgy látszik, sikerülni fog elkenniük Európa altestén, a Balkánon azokat a mérges daganatokat, melyeknek káros anyaga már-már lázba hozta az európai nemzetkolosszus összes szerveit. A békehíreknek bizonyára nemcsak a behívott tartalékosok és a megőszü- lésig szorongatott pénzemberek örülnek, hanem örvend minden humánus gondolkodású ember. Ámde bennünket még itt is sújt a balsors. Kérlelhetetlenül megrontja ezt az örömünket is. Mert bár a háború borzalmas dolog: leégés és dögvész egy füst alatt, mégis van rá eset, hogy elkerülhetetlenül szükséges, mert vannak gordiusi csomók a nemzetek életében, melyeket csak karddal lehet véglegesen megoldani. Olyan ennek a szerepe, mint az operációs késnek, amely nagyon félelmes és nagyon fájdalmas jószág, de elvégre is sokszor csupán evvel lehet a bajt orvosolni. Monarchiánkra nézve a már másodszor elsimított szerb konfliktus egy oly fekélyt jelent, amelyet radikálisan csak karddal lehet leoperálni. Diplomáciai kenésekkel el lehet ugyan tüntetni egyik helyről, de hamarosan kiüt másik helyen. Az annekszió idején is elkenték, ám most megint kiújult; s egypár év múlva ugyanez fog' ismétlődni. Jelenleg tudniillik mindössze az történt, hogy Oroszországban még nem találták elég alkalmasnak a helyzetet a monachiánkkal va'ó nagy leszámolásra. Szerbia is, Bulgária is holtra fáradtak már a török háborúban. Olaszország bolondul komolyan veszi ez idő szerint a szövetségi hűséget, mig Anglia és Franciaország mintha kissé savanyúnak találták volna a szőllőt. Várjunk iobb időre ! — gondolta magában és ajánlotta Szerbiának Oroszország. Hiszen lesz ez még másként is ! Egypár év alatt talpra állanak s erősebbek lesznek, mint valaha, a területileg most nagyon meggyarapodott Szerbia és Bulgária. Az is lehetetlen, hogy Olaszország sokáig kibírja a jó viszonyt Ausztriával. Romániát is könnyű a magyarországi oláhok révén elhide- geniteni a monarchiától. Csak várni kell és erősen készülődni : fegyverkezni, a rubeleket nem sajnálni s a diplomáciával pánszláv agitációt folytatni! . .. Azt még a mi gyöngébb külügyi képviseletünkis felérhetné ésszel, hogy ha a helyzet most nem volt alkalmas Oroszországnak, hát nagyon alkalmas lett volna monarchiánknak. De úgy látszik, Bécsben majd csak akkor fognak az elszalasztott kedvező alkalom tudatára ébredni, amikor éppen legrosszabbkor fog jönni az újabb szerb konfliktus. Pedig az a sok száz millió, amibe a két legutóbbi mozgósítás került, megérdemelné, hogy külügyi vezetőségünk észre térjen és komolyan gondolkozzék. A zsebek forradalma. Harcias hangok hallatszanak mind Budapest, mind a többi nagyobb városaink eddig csendes berkeiből. Ahol eddig tüntető lelkesedéssel szavaztak bizalmakat a Lukács — és minden időbeli kormánynak, ahol a törvénytelenségek s alkotmánysérelmek nem találtak elitélő szóra — sőt többnyire csendes, helyenként egyenesen hangos helyeslésre! — most a békétlenkedés vészjósló moraja zúg, egyre sűrűbben hangzik a kormány iránti elégedetlenség és bizalmatlanság, sőt immár forradalmi hangok hallatszanak a kormány intézkedéseinek törvényessége ellen is 1 . . . Honnétezaj,miért eváltozás ? Tán az uralmon levő rendszernek mindenkori támogatói végre kezdenek jobb belátásra térni? Talán érezni és mérlegelni kezdik a nemzet közszabadságán ejtett sérelmeket? Oh dehogy 1 Csak annyi történt, hogy az új adótörvények ismert Lukács-szellemű végrehajtása küszöbön áll, ergo az emberek kénytelen-kelletlen kezdenek vele megismerkedni, így azután a rendületlen hűségű kormánytámogatók is lassan tudatára ébrednek, hogy az ellenzék letörésével vállalt sok-sok milliót belőlük is ki akarják préselni. Káprázó szemekkel kezdik látni, hogy az a kéz, mely az ellenzéket letörte, s a parlamentből kipavlikolta, most a polgárság zsebébe mélyed s onnan akarja kiemelni a keservesen megszerzett garasokat. Most eszmélnek a városok, a kereskedők, az iparosok — és látják nagy rémülettel, hogy a gazdagsági pangás mellett még a kormány is jelentkezik, mint a nyomor vámszedője, hogy kiszívja anyagi erőink utolsó forrását. A mig csupán a hazafiúi érzéseket szorongatta-bántóttá a kormány, addig a városok kereskedő és iparos népe nyugodt, szinte érzéketlen maradt. Amikor azonban most a zsebében kezd kotorászni, egyszerre felébred, ijesztően nekiháborodik; s a hűséges mamelukokból vérben forgó szemű ellenzékiek lesznek. A morál: Amig ideális nemzeti javaink ellen folyik a harc, legföljebb egy-két hatásos beszéddel tiltakozunk a támadások ellen ; azután hideg nyugalommal szemléljük a pusztítás munkáját. Mihelyt azonban zsebünkhöz ér az ellenség keze, azonnal talpra ugrunk s elszánt hazafisággal igyekszünk visszaverni a támadót; még forradalomba is készek volnánk menni vele szemben; de persze már késő,, mert övé az erő és hatalom, mienk a jól kiérdemelt bús belenyugvás . . . A falu jegyzője. Irta : Lévay Sándor. (Folyt, és vége.) Aggodalommal látom mint ölt na- nagyobb és nagyobb mérveket a falu jegyzője elleni ellenszenv a társadalom rétegében. A nép nem akar benne mást látni, mint a felsőbb akarat kérlelhetetlen végrehajtóját, a vármegye s az államhatalom pedig egy alkalmas médiumot, mely bár kifogástalan működésével a közönség igényeit minden oldalon kielégíteni iparkodik, sok lehetetlen rendeletéinek végrehajtásával azt a kis bizalmat is kiölheti a falusi népből, melyet még ez ősi intézmény csirája benne hagyott. És ennek az ellenszenvnek nézetem szerint az egyedüli megszűnte- tője az volna, ha sikerülne ledönteni azokat a kínai falakat, amelyek még napjainkban jegyzőség és jegy- zőségek között emelkednek, talán sehol sem oly kirívó az ellentét a az állás és állás között, mint a falu jegyzőjénél, pedig, ha valahol úgy itt kellene állni annak: hogy egyenlő munkát végző embereknek legyen egyenlő fizetése s amig meg nem lesz szüntetve a jegyzői pályán az, hogy egyik vármegyéből a másikba, sőt egyik járásból a másikba átmenni nem lehet, s amig jegyzői állások betöltésénél nem a munka, nem az érdem, s nem a szolgálati idő, hanem az emberi gyöngeségből származó szimpátiák lesznek az irányadó tényezők, addig a jegyzői karban mindinkább fokozódó elégület- lenséget megszüntetni nem lehet. A mai viszonyok között élő falu jegyzője többé nem az a kulturlény, amelytől irányítást és vezetést várni lehet, hanem egy munkától roskadozó egyén, aki lelkében a lét nagy kérdéseit hordja s aki megnyugvást nem talál sehol. A mindennapi élet harca kiölte az intézményből mind azt, ami szép, ami kulturális. Mert a szegénység nemcsak az arcon szánt barázdát, hanem a leiken is. És tudva azt, hogy becsületes munkával, szorgalommal, tanulással tudással és tehetséggel szép nevet, független pozíciót vivhatsz ki magadnak bárhol, csak a jegyzői pályán nem, mert itt az egyedüli iránytű a körülményekkel való biztos, de olcsó megalkuvás. Pedig az egyéni érdekek szerint formálódó nemzeti követessek között a harmóniát lé'rehozni, minden érdeket a saját érdeme szerint szolgálni egy egységes jó köz- ig&zgQ-täst teremteni, ebből all egy főszolgabíró hivatása, feladata s ha sikerül, diadala. Az ilyenek a munkát megbecsülni s a becsületes munkát értékelni tudják. A közélet munkásainak nemesebb jutalma nem lehet, mint az, ha arra hivatottak nyíltan elismerik, hogy kifejtett működésükkel a közjót eredményesen szolgálják. Ezt azonban azon pályán, amelyre a törvény betűi csak büntető szakaszokat mérnek, ahol a fegyelmi jogkör nem törvényileg biztosított jog, hanem emberi szeszélyektől szabályozható pallos, amely pálya csak a kötelességek egész özönét zudija a községi elöljáróság gyűjtő neve alá bocsájtott községi jegyzőre, aki jogokkal és hatáskörének megfelelvén, szervezett állással nem bir, de a községben minden bajért elsősorban felelős, s akinek ezért a testet s lelket idő előtt megölő munkáért még tisztességes megélhetést sem biztosítanak — elérni nem lehet. Itt csak a kötelesség feltétlen teljesítését — s mást nem ismernek. És ez igy lesz mindaddig, mig a a falusi jegyzők egyetemének vezérei nem a falusi jegyzők lesznek. A mostani vezetőiről a jegyzői karnak mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy falusi jegyzők. Elha- gyatottságunkról, elnyomatásunkról s kétségbeejtő anyagi és közjogi helyzetünkről nekik halvány sejtelmük, fogalmuk sincs, mert a „képviseleti kiadások“ csak a bankettekhez nyitják meg az utat. És épen ez az oka annak, hogy a községi jegyzők közjogi és anyagi helyzetéről magának a kormányhatalomnak sincs tiszta képe, s talán maga az Elnökség van azon, hogy ne is legyen, azon téves reményben, hogy ringatódzva, hogy minél később lesznek szanálva a bajok, annál tovább sikerül nekik a nélkülözhetetlenség mezébe lépdelve játszani kisded játékaikat. Pedig csalódnak. Mert ha eddig nem találták elérkezettnek az idők teljességet a távozásra, a belügymin. 174H56. — IV. 6.[1912. számú körrendeleté kell, hogy elsöpörje ezt a magával tehetetlen s karunk hallgatag türelmével vissza élő mummia hadat, mert ha igaz az, hogy minden intézmény önmagában hordja fejlődésének, érvényesítésének csiráját, akkor a jegyzői intézmény mostani elnyomatásának egyenesen ők az okai. Mert vagy tudott a vezetőség a rendeletről, annak kibocsájtása előtt vagy nem. Ha igen, akkor kötelességük lett volna minden tőlük telhető módon és eszközzel kibocsájtá- sát megakadályozni, vagy ha nem tudták, akkor vonják le a konzekvenciát s legyen bennük annyi erkölcsi önérzet s adják át a helyet olyanoknak, akik tudják, látják, érzik, hogy mi fáj, mi bánt. Egy oly vezetőség, amelynek még annyi erkölcsi tekintélye sincs a felsőbbség előtt, hogy ennyit kivívni ne bírjon, az nem méltó arra a helyre, melyet — habár csak névieg is, de — betölt. Ami vezetőink úgy állnak a bástyán, mint a csonka madarak, melyek verőfényes légben úszó társaikat nézik, s természetesen minél kevésbé sas valamely madár, annál kisebb röptű s annál kevésbé építi sziklára fészkét. És ha ez a fizetésrendezés,. mely már csirájában szerzett jogok elkobzását sejteti — s igy magán viseli a mostani kormányrendszer stigmáját, ■— sem képes a falu jegyzőjét az évtizedes letargiájából felrázni, ha még most sem látja elérkezettnek az időt leszámolni úgy lent, mint. fent,
