Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 27. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. április 6. vagy Careynél; — a másik csoport szóba sem áll olyan emberrel, kinek nem Stendhal a bibliája. Művészeti dologban pedigcsak az olaszok irányadók — Hogyan ? Ön nem ismeri Salamucci nézetét e kérdésről ? Hisz akkor nem beszélhetünk e tárgyról! . . . És szánakozó mosollyal szakítja meg a társalgást a szerencsétlen „ázsiai“ magyarral, ki nem ismeri Salamucci nézetét a tárgyról. Lehet külömben, hogy egy Salamucci nevű iró nem is volt soha; de az emlegetése érvnek elég arra, hogy a kabátos indiánt elnémítsa. És ha valaki bátorkodnék megjegyezni, hogy az az agyonbámult Angolország a rideg szívtelenségnek s az igazi nagytőkés rablólovagoknak hazája, hol milliók pusztulnak el egyesek miatt, miként az ókori Egyiptomban; hogy az egész angol nemzet maga egy nagy világpióca, mely a saját világrészén ki vük még a másik négyet is szipolyozza, ameddig lehet; s ha valaki bátorkodnék a „nyugati magyar“ külföldi idézetével szemben Petőfinek III. Richárd kritikájából az angol nemzetre vonatkozó ocsáramellett ifjúi hetykességgel ilyennek akart feltűnni, aminthogy kezdetben így is magasztalták, avagy ócsárolták őt barátai és ellenségei. Bőséges adatokkal szolgál End- rődi gyűjteménye arra nézve is : milyen Ítéleteket tett Petőfiről a ko rabeli, meglehetősen felületes kritika. Megállapítható ezekből, hogy igazi alapos és tárgyilagos bírálat az egy Eötvösén kivüf(1847.) nem jelent meg róla életében. Ócsárolták kellő mego- kolás nélkül és magasztalták föltétien hódolattal. A kisebb számban lévő ellenséges kritikusainak, amilyenek Nádas- kay, Császár, Zerfi Greguss stb., általános Ítélete az, hogy Petőfi „tehetséges, de neveletlen s aljas Ízlésű vad fickó.“ Két nagy hibáját emelik ki különösen : egyik, hogy túlságosan sokat foglalkozik magával ; másik, hogy az egyszerűségre és népiességre való nagy igyekezetében gyakran válik prózaivá, póriassá. Mint tudva van, ma helyesen mind a kettő erény számba megy előttünk! Önkénytelenül elmosolyodunk, ha olvassuk, mily könnyelmű felületességgel vetnek oda ezek a „kritikusok“ egy-egy ítéletet Petőfi verseiről. Császár Ferenc például a Megy a juhászt — „a sületlenségek non plus ultrájá“- nak találja ; s ugyanő erősen elitéli a János vitéz mesebeli geographiáját, mely „a tudatlan népet félrevezeti.“ Zerfi nem leli meg P. költeményeiben a „benső kerekdedséget.“ Greguss kihozza, hogy alföldi leírásai „gyönge oldala“ költészetének. Stb. Jóval nagyobb számmal vannak az elismerő bírálatok és magasztalások. A vezető szót ezekben termélást idézni, erre mérgesen kiált fel : — Petőfi ? Parasztlegényeknek való ! Olvassa ön Macau- layt és Walt Whitmant! A francia dicsériádák ellenében se merd, szegény ázsiai magyar, azt hozni fel, hogy ott voltak az igazi Panama-ügyek, a nemzet egész képviseletének pénzen megvásárolhatósága, mert akkor bizonyosan ezt a lenéző megjegyzést kapod : — Ilyen nagy nemzet csak nagy bűnöket követhet el! Ott nem lehet ötforintos sikkasztásokkal bíbelődni! Az csak ily kis nemzetnél lehetséges, ÍR mint mi vagyunk, hol a hatos is öreg bankó ! Talán kétkedve rázod fejed jámbor olvasóm ; talán tamás- kodól benne, hogy ily nemzet- gyalázó, s idegen-istent-imádó magyarok igazán lennének közöttünk ? Nos akkor még nem olvastad : mi mindent össze nem ir rólunk a Huszadik Század c. folyóiratban Jászi Oszkár, Scotus Viatornak magyar alte- regója ; nem olvastad, mit zen- gedez a magyar földről és népről a „nyugatos“ költők prirn- hegedőse : Ady Endre; nem olvastad, milyennek rajzolja a magyar falut és lakóit a Nyuszetesen a Pesti Divatlap vitte a legnagyobb túlzásig! Legáltalánosabb tetszést a János vitéz aratott a kritikusok között; ezt majd minden dicsérték. A Cipruslombok is elég sok dicséretet váltott ki, bár értékéről már akkor is akadtak eltérő vélemények. Pulszky Ferencé az elsőség érdeme, hogy rámutatott a Petőfi népiességében rejlő nemes költőiségre és tiszta gyengédségre. A legmaradandóbb megállapítást pedig Eötvös tette róla, mikor a Pesti Hírlapban érdemei legfőbbikének azt emelte ki, hogy „ kitünőleg magyar, legkisebb műve a nemzetiség bélyegét hordja magán, — s ez az ok, miért nemcsak, mint sok költőinknél, szavai, de az érzés is minden magyar által megértetik, melyet dalaiban kifejez.“ Amit egyébként is könnyen érthetőnek fogunk találni, azt Endrődi könyve több tényleges adattal igazolja, hogy tudniillik Petőfit költőtársai nagyrészt hozsánnával fogadták. Érdekes azonban, hogy eleinte ezek is a bordalköltőt és a borivó cimborát magasztalták benne leginkább. Így teszem Herényi „pogány Ana- kreon“-nak nevezi hozzá irt versében. Tompa Bártfai levelében „vízgyűlölő jóbarát“-nak szólítja. Sujánszky magasztaló szavai szerint „bortul ázik minden éneke.“ Lisznyai dicsőítő versében ezt a bizalmaskodó búzdi- tást intézi a „borivó népbarát és hazafiéhoz : „Érdekében áll a honnak hogy igyál!“ Utóbb természetesen a költők előtt is lefoszlik Petőfiről a félrevezető álarc ; igaz valóságában ismerik meg tehetségét és sorra hódolnak nagysága előtt. A Kazinczy- féle klasszikus költői irány elismerését | gat belletrislája : Móricz Zsig- mond! Szemelvényeket óhajtasz ki- és elszólásaikból, gya- lázkodásaikból ? Bőven szolgálhatok velük ! Adynak és híveinek — teszem — szűk, alacsony ez a szerencsétlen Magyarország, „ez a nagy sivatag,“ „ez a halálszagu, bús magyar róna,“ „ez az elvadult táj,“ „ez a magyar ugar,“ „ez a téli Magyarország.“ Párist: a „szép ámulások szent városát“ sírva hagyja el, mert a „magyar temető,“ az elátkozott hely neki: hazája, mert „adaltalantáj,a naptalan kelet várja koldus zsivajával.“ Móricz Zs. rajzolása szerint meg a magyar falu olyan hely, hol tanultabb, önérzetes, szellemi életet is élő embernek lehetetlen megmaradnia ; hol paraszt és úr — egyaránt hitvány : az előbbi izgága, duhaj, kapzsi, ravasz ; az utóbbi (jegyző, tanító, pap) durva, erőszakos, íajtalankodó. Ilyen őszintéskedéseket olvashatunk nap-nap után nyugati magyarjaink tollából országunkra, fajunkra, népünkre. S a szivünk fenekéig el kellene keserednünk, ha állapotaink vajóban ilyenek lennének. Szó sincs róla! Vannak itt hibák és hiányok szép számmal ! De Szemere Pál, a romantikusok koszorúját pedig maga az uralkodó Vörösmarty hozta meg neki. Ha már a költők is hódolattal és elismeréssel fogadták Petőfit, csak természetes, hogy a nagy közönség még kevésbbé fukarkodott a megje lentén való lelkes örömnyilvánitások- ban s ünneplésekben. Egész sor bizonyító adata van reá Endrődi művének : mily szetetettel teljes fogadásokban és magasztalásokban volt része az ifjú óriásnak mindenfelé. Amerre megfordult, ünnepies fogadás, fáklyás zene, bankett és táncmulatság kísérte jelenlétét. Különösen a tanuló ifjúság és a nők lelkesedtek érte egész a rajongásig. Eperjesi, kúnszentmiklósi. győri és kolozsvári útjait valóságos diadalmenetekké tette a közlelkesedés. Hogy egy-egy vidéki látogatása mily nagy fokú elragadtatást szült, legyen itt bizonysága azon újságbeli tudósítás, melyet Szilágyi Sá idor írt kolozsvári fogadtatásáról : „Igen, ő itt volt, nálunk volt, körünkben volt két napig 1 Óh e két nap két évvel ér fel 1 Mert látni őt szin- ről-szinre, ki lelkünk előtt képzeletünk ideálvilágában már ösmerős; mert beszélni vele, látni őt, kinek szava velőnket rázta meg : emlékünk tábláiba véste magat, — mondjátok meg, nem boldogság, nem kéj, nem öröm-e ? Petőfi itt volt 1 E három szó hangzik most is lelkemben, s tán fél Kolozsvár lelkében.“ Verseit már 1844-től kezdik szavalni és megzenésíteni. Kimutathatóan először szavalt költeménye: a Szeget szeggel (a győri „főtanoda“ szépirodalmi ünnepén); első (Egressy Bénitől) megzenésített dala pedig az: azért nem minden salak, piszok és hitványság, ami Magyarországon található; amint a nyugaton se minden arany, ami csillogni látszik ! Jártunk mi is eleget a külföldön; nyitott szemmel vizsgáltuk az állapotokat; s bizony a nagy erények mellett észrevettük a kirívó hibákat, sőt bűnöket is. Visszajövet mindig azzal a végső tanulsággal léptünk hazánk földére, hogy — ha hátrább vagyunk is valamivel nyugati szomszédainknál, ám egy- ben-másban elérjük, sőt felül is muljuk őket. Éppen nincs ok tehát pironkodnunk, • mert nem vagyunk Europa utolsó nemzete ! Mit, utolso ? Istenadta tulajdonainknál fogva minden .bizonnyal a derekabbak közé számíthatjuk és számítjuk is magunkat! Az pedig minden kétségen fölül áll előttünk, hogy az Európa közepétől keletre eső egész nagy területen a magyarság a legértékesebb népfaj. Nemzeti jo tulajdonságai olyanok, amilyenekkel sem a közvetlenül környező, sem a távolabb lakó nemzetek egy csomóban se dicsekedhetnek ; hibái meg nagyrészt jószívűségéből és kényelemszeretetéből erednek. Ezrivel terem a fán a meggy. Az újságok egyre többet fogialkozi.ak vele : személyi híreket közölnek róla ; előre hirdetik megjelenendő verseit; arcképét és megzenésített dalait adják mellékletül. Amily mértékben nő népszerűsége, oly mértekben nőnek a lapokban epitheton ornansai is. Így kezdetben (1844.) csak „tehetséges fiatal lyricus,“ majd hamarosan „közkedveltségű költő“ — „tűzlelkű fiatal költő“ — „legmagyarabb költő, a puszták pacsirtája.“ — „geniális költő“ — „egyetlen geniális népköltőnk“ — „a magyar költészetnek tündöklő üstökös csillaga.“ Népszerűsége a márciusi napokban érte el tetőpontját. Ettől kezdve mind jobban halovanyul rajongói szemében a „költő“ képe s helyébe lép a „népvezéré,“ „forradalmáré,“ meg a „katonáé.“ Ugyanígy válik a „borivó cimborá"-ból „nép apostolá“- vá, „a népszabadság bajnokáévá. Érdekes ehhez kiegészitéskép hozzáadnom még azt is, hogy a szabadságharc után Gyulai P. es köre — nem egészen igazsággal 1 — Arany János dicsőségét igyekezett emelni Petőfié rovására; a kiegyezés után pedig eleg botorul az elsőt jobban a 67-esek, a másodikat pedig a a8-asok akarták maguknak kisajátítani. Az előadottakból látnivaló, hogy Endrődi Sándor könyve azon ritkább magyar művek közé tartozik, amelyeket bárki nagy lelki gyönyörűséggel és haszonnal forgathat. Ezért avval a mottóval ajánlhatom mindenkinek: „Tolle, lege“: vedd és olvassad 1
