Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 22. szám
1913, március 13. ESZTERGOM és VIDÉKE. 3 A ma fiainak szivét hevesebb dobogásba hozza-e, ha azt mondom, hogy a nemzet a maga egészében és a nemzet minden fia azon a napon lépett minden most élvezett jogának birtokába? Felcsillan-e a szemünk, ha azt mondom, hogy e jelentőségteljes naptól számítjuk az új Magyarország éveit, ha kijelentem, hogy ez a nap az ősi jogok visszazerzé- sének s egyúttal a jogok kiterjesztésének napja ? Az a szivet tágító érzés, az a rivalló, észbontó öröm csak gyenge visszhangként is megvan-e bennünk, mely a márciusi ifjak szívét majdnem szétvetette s 10 millió ember arcát festette pirosra ? De ha csak néhány évre, nem, néhány napra szakadna ránk a 48 előtti idők jogtalanságának, az önrendelkezési jog, a gondolat szabad nyilvánítása hiányának, a szolgaság állapotának minden átka, nyomorúsága, ijesztő rémekkel benépesített sötét éjszakája, mely nem egy napig, nem egy évig, hanem 300 hosszú, keserves esztendőn át nehezedett a nemzetre, akkor majd volna fogalmunk a március 15-ének mámoros érzéséiről. M. T. Ü. K.! Történelmi nap volt ez ! Váratlanul, meglepetésszerűen, a boldogság egész árját zúdítva a szivekre hozta meg látszólag ez egy nap mindazt, amiért buzgó imádság epedett százezrek ajakán. Sasszárnyakat öltött az idő, századokat éltünk át egy nap alatt. A megengesztelődött Isten egyszerre kárpótolta a nemzetet minden kiállott szenvedéséért. Egy-két napra nekünk adta mindenhatóságát, hogy teljesedésbe menjen szivünk minden kívánsága. És csodák csodája ! — alighogy gondoltuk, alighogy kimondtuk : kívánságunk tárgya testetöltve állt előttünk. Amit századok megérlelni nem tudtak: érett gyümölcsként hullott ölünkbe ; amit az áldozatok kiontott vérözönével nem tudtunk a haragvó Égtől kieszközölni; a megengesz'elődött Isten most vér nélkül adta meg. Soha sem volt ilv boldog napja a magyarnak ! Oh, mint ölelték reszkető kezzel repedésig feszült szivükre a bilincseiből Fájdalmában csöndes álom Fogta el, Hadd aludjék szegény jámbor Békével. Azt állmodta, hogy az égi Angyalok, Odaszálltak a mennyei Szeráfok. Felköltötték jó kedvesét, Hű párját, Forró csókkal áraszták el Orcáját. Égi babért tettek a hős Fejére, Kinek a mi szent hazánkért Folyt vére. Isten anyja adta reá Áldását, Reá adta mennyei szent Malasztját. Nemzeti szin volt a szent szűz Ruhája, Mert ő honunk védője Patronája. Azt mondta, hogy hazánk újra Felvirul, Hogy a vésznek fellege majd Elvonul. Hogy hazánk még mindig szent, nagy És dicső, Hogy bo'dogabb fog lenni a Jövendő. Hogy az ifjú bajnok lelke Égbe szállt, Nem hiába szevedte ő A halált. felszabadított gondolatot, a legdrágább kincset, mely az embert emberré teszi ! Hogy dörögték el eget-verő harsogással s hívő lélekkel szent esküjüket! És lázas arccal, izgalomtól remegő hangon hogy' olvasták fel követeléseiket: felelős minisztérium, évenkénti országgyűlés Pesten, törvény előtti egyenlőség vallási és polgári tekintetben, közös teherviselés, nemzeti hadsereg, esküdtszék, képviselet egyenlőség alapján, az úrbéri viszonyok megszüntetése, nemzeti bank, unió Erdéllyel ! Hallatlan kívánságok, a legmerészebb képzeletet meghaladó vagyak ! A felolvasott pontokra rázúgott az — éljen ! s ebben az éljenben benne volt egy nemzet hite, ereje, lelke, benne volt az élet-halálharcra való készség férfias elszántsága. De még nem volt rá szükség. Még miénk volt a mindenhatóság. Ami 15 én csak követelmény, 18-án már eleven valóság. A régi, avult rendszer eresztékei, bordái tágultak s egy nemzet átka közt recsegve-ropogva dűlt össze a megsemmisülésre rászolgált nemesi kiváltságok ósdi vára, s a romok alól egy nemzet hozsannája között emelkedett ki soha nem látott szépséggel a réginél hatalmasabb, 10 millió joggal felruházott polgárt magában foglaló ősi, szabad, független, alkotmányos Magyarország. M. T. Ü. K! Érzünk-e már? Lobbot vet-e bennünk a nemzet mámoros lelkesedésének szent heve ? Mi, akik a 48-iki vívmányok egy részének örökösei vagyunk, megértjük-e a megszerzés örömét ? Mi, akik szabadnak születtünk, megértjük-e a szolgasag lenyűgöző igájából szabadult nemzetnek boldogságát ?. . . Képzeljük el, hogy nem bűnünkért, de jogunk védelmeért, erényünkért az erő, a hatalom, az irigy zsarnokság legdrágább kincsünktől, szabadságunktól megfoszt, bilincsekbe ver és sziklába vájt sötét börtönbe vet, hol csak tapogatózva mérhetjük végig szűk vakondok-otthonunk ; képzeljük el, hogy ebben a börtönben, — hol minden óra egy napnak, a nap egy esztendőnek, az esztendő egy örökkévalóságnak látszik, — 10—15 évet kell eltöltenünk ; nem tudjuk, hányszor volt tavasz virulása, ősznek hervadása, azt sem tudjuk, hány éves korunkban őszültünk meg, minden reményünk elsorvadt, s petyhüdt ajkunkon, mely eleinte az imádság varázsával akarta négy falat szétvetni — de hiába, — nap-nap után az átok szavai fakadnak a zsarnok ellen, ki a halálnál is rosszabb sorsra juttatott, a szülő ellen, ki életünket adta, végre önmagunk ellen is; képzeljük el, hogy a szabadulásnak még a lehetőségéről is lemondtunk : s most hirtelen, mint varázsvessző érintésere felpattan börtönünk ajtaja, sugárzó fény vesz körül, lehull a bilincsünk, látjuk az Isten szép egét, teli tüdővel szívjuk magunkba az éltető levegőt; egész mivoltában megértjük a változás jelentőségét: szabadok vagyunk s szabadságunk birtokában magunk irányíthatjuk sorsunkat, jövőnket, valóra válik a sok szép, színes álom, melyet lázas képzeletünk a szenvedés napjain elénk varázsolt — feszül a keblünk, foly a könnyünk s tagolatlan, érthetetlen szavakkal köszöntjük a szent szabadságot ; ez az eszmélődés, ez az ébredés, ez az érzés, ez kábító öröm a március 15-ének a gondolatszabadság visszaszerzésén, a nemzet fel szabadulásán, ősi jogaiba való visszatérésén, az alkotmány szélesebb, emberibb alapokra való fektetésén érzett öröme, boldogsága. M. T. Ü. K. A szabadságeszmék diadalának jelentőségét, értékét azonban nem szabad csupán a március idusának káprázatos, napsugaras világításában szemlélnünk. Nekünk ezt a napot nem szabad fényes nemzeti múltúnk történetéből kiszakítanunk. Nem szabad elfelednünk, hogy a márc. 15-én virulásba szökkent szabadság-fának virágát háromszázados honfiúi, áldozatos lelkesedésnek forró napja érlelte, száz és százezer szabadsághősnek forró, piros vére színezte. Fájó emlékezés fogja el szivünket. Mohácsra, nemzeti nagy létünk nagy temetőjére gondolunk. Nemzeti nagyságunkkal oda lett eltemetve a magyar szabadság is. Nem az volt a legnagyobb csapás, melyet a világot ostromló töröknek napkeletet leverő hatalma zúdított ránk. A török a nemzetnek csak a testét akarta, a kaján szomszéd ennél drágábbat, a lelkünket, a lelkünk szentségét : a szabadságunkat, alkotmányunkat. Ke- serűbbb sors nehezedett-e valaha nemzetre ? ! Mikor az önfiainak viszálykodása, dúló pártoskodása folytán elgyengült haza élethalálharcot harcolt létért a török ellen, ugyanekkor kellett legádázabb küzdelmeinket vívnunk szabadságunkért saját királyaink ellen. A szabadság fiainak szabadságát támadták meg ! Ha hitvány szolganép lettünk volna valaha, ha igához, járomhoz már hozzátörődött volna a vállunk, ha a szabadság édes kenyerét csak most ízleltük volna meg, ha mind eddig rabkoszt lett volna ételünk; még akkor is, élet-halál árán is ragaszkodnánk hozzá. De hát nem igy voit! Szabadok voltunk mint a levegő madara, mint az őserdők vadja. Az a maroknyi nép, mely ázsiai hazájának térségeiről erre a hegyekkel koszorúzott földre beszállóit, szabadnak született s szabadságszeretete oly nagy volt, mint a végtelen rónának korlátlan téréi. De ha már igy volna megírva a sors könyvébén, hogy szabadságai elveszítse : olcsón nem adja, inkább elpusztul, de szolga nem lesz Ezzel megnyílik a szabadságharcok szinte végnelküli sora. Feliünnek Bocskai, Bethlen, Rákóczy György, Thököly, II. Rákóczy Ferenc zászlói : pro libertate, a szabadságért! Száz csatának gyilkos tüzében diadallal hordozták zászlóikat Erdélytől a nyugati határig. Mennyi öröm, mennyi lelkesedés — aztán mennyi könny és mennyi siralom! „Fényes dicsőség a harc reggelén; ínség, halál, gyalázat alkonyán !“ ínség és gyalázat a legyőzött sorsa, a győző joga a bosszú ! És bosszút vett, amilyent nemtelen, gyűlölködő lelke vehetett. Akasztófa, vérpad, golyó, számkivetés tett lehetetlenné minden szabadság mozgalmat. Elfeledhetjük-e Wesselényit és társait ? Kitörüihetik-e még a legboldogabb idők is valaha lelkűnkből az eperjesi vérnapok emlékét ? Elmehetünk-e csak egyszer is a Vérmező mellett, hogy rá ne gondoljunk Martinovicsra és a másik ötre? El fogjuk e feledni azokat, kik a börtönökben őrültek és haltak meg és azokat az ezreket és ezreket, kik a bosszú gyilkos fegyverei elől elbujdostak, hogy idegen földön azzal a fajó végső gondolattal váljanak meg az élettől, hogy meghalt a magyarok szabadsága, hazája ? — óh de közel jártunk hozzá! Rossz még emlékezni is rá ! Alkotmányunk ronggyá tépve, nemzeti érzéseink pusztulóban, nyelvünk joga megbénítva ! Idegenek lettünk itthon ! S ott állt a világ guny- jára és saját gyalázatunkra idegen ruhába bújtatottan, idegen erkölcsökkel és szokásokkal szivében, idegen nyelvvel ajkán a nemzeti küzdelmekbe belefáradt, nemzeti ideáljainak megvalósithatásáról lemondott magyar. Végelgyengülésben, kórágyon múlik ki a harcok népe. Legjobbjaink elvesztették a hitüket. Költőinknél a remény hangja elapadt. Kölcsey már koporsóban látja a nemzetet. — De ki mondja, hogy a föld alatt nincs élet, ki mondja, hogy az elveszett mag elhalt, elrothadt, sohakinemhajt? Ki mondja, hogy a téli szemfedő alól nincs feltámadás? Oh, csak érje a tavasz langyos lehelete, érintse a nap tüzescsókja, hogy búvik majd elő az élet ! Tárogatók harsantak, lánglelkek tüzes szavai perzseltek. Költők és államférfiak hitet, reményt, életet hirdettek. „Él magyar, áll Buda még!“ s e haza „el nem veszhet, mig az ezüst Dunának nagy tükörén egy honfi szem pihen, magyar lakik a parton s a hazának csak egy romlatlan gyermeke leszen.“ Nekünk még hivatásunk van a földön, nekünk meghalni még nem szabad ! —dörögték a nemzet fülébe. „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért s a keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért. Az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt.“ S mint ahogyan az utolsó ítélet harsonájának hallatára éledni kezdenek a halottak, úgy keltek, ébredtek s eszméltek fel a nemzet fiai az életre. Ész, erő, akarat munkálko Itak — és a nemzet megindult a lassú fejlődés útján. Aztán jött 1848. Trónok dűltek össze, országok szabadultak fel, a szabadságeszmék létrehozták nálunk a vérnélküli forradalmat s március 15.-ike meghozta a mi szabadságunkat is. Hogy örültünk, mámorban úszott a lelkünk ! — de ez a mámor belefulladt az ágyuk dörgésébe, fegyverek zajába, árvák jaj- jába, haldoklók hörgésébe. A fellázadt nemzetiségek és a császári seregek kilenc oldalról támadták meg a hazát. Elhangzott a vészkiáltás, s mindenki sietett védeni a törvényt, az igazságot és a szabadságot. „Az ősök hőskorát még egyszer felidézte az unokák ha almas lelkesedése. A paraszt elhagyta ekéjét, a családapa tűzhelyét, az iskolák kiürültek, a pap levetette a reverendát s fegyvert fogott a sorokban, hol 15 éves ifjú mellé aggastyán, pór mellé elkényeztetett mágnás sorakozott s ázott esőben, fázott dermesztő hidegben, gázolt sárban, szenvedett és nélkülözött. Nem volt német, tót, magyar, csak egy hazának közös gyermekei voltak, kik a közös jóért, szabadságért, egyenlőségért, hazáért küzdöttek.“ S aki igy nem szolgálhatta hazáját, mint szegény filléreit, mint gazdag vagyonát adta oda, harangokból ágyuk lettek, az egyházak mázsánként adták kincseiket. Az asszonyok megváltak szeretteiktől s mentek sáncot ásni, erődítéseket emelni, ápoltak sebesülteket, sőt karddal kezükben egysorban harcoltak a férfiakkal. S mit mondjak honvédeink vitézségéről? Elmondjam-e, hogy győztek a Tisza mellékén, Branyiszkón, Piskén ? Em- litsem-e a hatvani, tápióbicskei, isa- szegbi, nagysarlói és komáromi diadalokat? Félistenek voltak ők. Párolgó vérükkel végigöntözték a hazát; meghaltak, hogy éljen a magyar szabadság. Soha nem múló kegyeletünk és áldó imádságunk lengje körül poraikat 1 De folytassam-e a történelem folyamát ? Általánosan ismert dolog. A 48—49-iki szabadságharc is az előzők sorsára jutott. Jött az orosz, két császárság ellen nem vehettük fel a küzdelmet. Világosnál lehanyatlott a magyar szabadságharc csillaga. Majd beköszöntött az abszolutizmus, végre a 67-iki kiegyezés. M. T. Ü. K. Történelmi szép múltúnk keretébe igy illeszkedik bele a március idusa. Vér előtte, vér utána.
