Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 1. szám
2 ESZI jiRGOM és VIDÉKE. 1913. január 1. Szellemi támogatáson értjük városunk és megyénk hivatott toliforgatóinak közleményeit, melyeket bizalommal, várunk és örömmel fogadunk. Az anyagi támogatáson pedig a közönségnek lapunk előfizetőihez minél nagyobb számmal való csatlakozását gondoljuk. Jól tudjuk, hogy az „Esztergom és Vidéke“ előfizetői a legutóbbi képviselőválasztás idején az akkori szerkesztőség kevésbbé tapintatos eljárása miatt nem csekély mértékben megfogytak. De azt is tudjuk, hogy az akkor jogos elhagyás okai immár teljesen megszűntek; és semmi érthető akadálya többé annak, hogy régi barátaink visszatérjenek hozzánk. Szűnjék meg közöttünk a bizalmatlanság ! Lépjen helyébe a kölcsönös megértés, megbecsülés és jó reménység uralma, hogy bizton fakadhasson nyomában szükebb hazánk: városunk és megyénk előbbrehala- dása és boldogulása. Vaszary bíboros és Esztergom városa. Két cikk. irta 'étkei Prikkel Marián. I. A mai nappal új időszak kezdődik Esztergom város és az A tótok és oroszok közt ritka a gonosztevő, az árestomok többnyire üresek, de tele vannak ezek a magyarok és oláhok közt. Legtöbb zsi- vány fordul elő Biharban, Borsodban, Hevesben, Zalában, Somogy- oan, részint Gömörben is. Valahányszor az emberek veszekedésre fakadnak, a német kiabál és fenyeget; a horvát káromkodik ; a német üstökbe kap; a tótok pofozzák és döfik egymást; a magyarok vérig verekednek; a cigányok íarmolják az orcákat; az oláh agyonüt. A magyar, ha esküszik, az Istent hivja tanúbizonyságul ; a tót és sváb ördögnek ajánlja magát. A magyar nyelv hathatós, ékes, erős hangú; a tót lágy, csendes, folyó. Olyanok a nemzeti charakte- rek is: a magyar tüzes, az indulatokban hamar felgerjesztetik ; a tót hidegebb vérü, nem fakad ki oly sebesen. Az első tehát alkalmasabb szeretőnek, a második házastársnak az első ostromlásra, a második vé- delmezésre. A literaturában legnagyobb lármát tesz a német; a magyar nyomban követi; a tótok igen ritkán je- entik magukat; az oláh, orosz, hor- váth, vend majdnem örökké hallgatnak. Vallásában a magyar megnyugodva hiszen atyái után, de nem hajlandó a babonára; a tót áhitatos, erősen fohászkodik a szentekhez ; a sváb nagyon kegyes, a babonaság otthon van közöttük ; az oláh, orosz a horváttal együtt csupa vastag baesztergomi főegyházmegye életében. Vaszary Kolos biboros saját búcsúzó szavaiként „testi erőinek napról-napra való megfogyatkozásától indítva“ a papa és a király beleegyezésével lemondott az esztergomi érseki székről. Helyét a király és a pápa magas kegyelméből Cser- noch János kalocsai érsek foglalja el. Nem érezzük magunkat feljogosítottaknak arra, hogy a lemondásnak és a kinevezésnek a napilapokban úgyis túlon-túl megtárgyalt kulisszatitkaival foglalkozzunk. Egyaránt visszatart bennünket ettől igazságérzetünk és jó ízlésünk. Véleményünk szerint minden üres szóbeszédnek és felületes vagy rosszakaratú vádaskodásnak el kell né- mulnia a visszavonuló elődnek azon félre nem érthető egyenes kijelentése után, hogy „testi erőinek megfogyatkozásától indítva“ mondott le magas állásáról. Következőleg határozottan elitéljük mindazt az igaztalan támadást, melyekben az utódnak érdemet- lenül része volt, — főleg azért, mert ő rá esett a betöltést intéző faktoroknak választása. Nyíltan kijelentjük, hogy előttünk Csernoch János személye — ki a népből küzdötte fel magát ésszel és munkával a legmagasabb polcra, tehát győzelme a demokrácia diadala! -— teljes mértékben rokonszenves, hivatottsága minden kétséget kizáró, leereszkedő nyájassága szebona; a cigány teljességgel alkalmatlan a vallásbeli mártiromsághoz, mert ő neki legkisebb gondja a vallására. A lutheránus megelégszik templomjának tetején 1 kereszttel; a pápistáknak duplás kell; az oroszoknak és rácoknak majd hármas sem elég; a kálvinistáknak egy sem kell. A pápisták karácsony előnapján böltölnek ugyan, de este jóllaknak böjti ételekkel; a tót lutheránusok igazán böjtölnek egész nap, de este kolbászt is esznek káposzta lévben ; az óhitüek böjtölnek, de éheznek is ám erősen. S igy trés cum faciunt idem, non faciunt idem (mikor hárman ugyanazt teszik, — nem ugyanazt művelik). A pápistáknak legfőbb dolga a mise az isteni szolgálatban ; az óhitüeknek a bojt ; a protestánsoknak a prédikáció. Gazdálkodásban szereti a magyar a mezei széles munkát ; a sváb kisebbre szorítja magát, de jobban kimivel és megtakarít mindent ; a tót mind a kettővel tart ; az oláh a fejős marhát szereti legeltetni ; az orosz legalkalmasabb lett volna a paradicsomba, mivel ő csak az irtásokkal szeret bajoskodni, nem lévén ezeknek trágyáztatására szüksége. A magyar azért műveli földjét, hogy el is adhasson ; a tót, hogy kenyere legyen; a sváb mind a kettőért ; az orosz, hogy a zsidónál pálinkát ihassék ; a rác és oláh, csakhogy éhen meg ne haljon.“ (Folyt, és befejezés köv.) retetre méltó, ismert jószívűsége bizalmat ébresztő. Szóval: mi föltétlenül osztozunk azoknak véleményében, akik őt elfogulatlan lélekkel, örömmel, hódolattal és a legjobb reménnyel köszöntik a primási széken. Amidőn azonban ezt meg- győződésszerűenünnepiesen valljuk, ugyanakkor nem hallgathatjuk el igazságérzetünk szavát, mely arra késztet-ösztönöz bennünket, hogy bár keztyüs kézzel, de okvetlenül fölfedjük egy kissé azt a feledés sötét szemfödelével szokatlanul gyorsan le- teritetl kapcsolatot, mely városunkat a visszavonult elődhöz két évtizeden át fűzte, s amelynek megszűntén az intéző körök oly könnyű szívvel és hűvös előkelőséggel tértek napirendre. Nem vádolunk, nem gyanúsítunk senkit, se hivatalokat, se egyéneket; mi csupán rideg tényeket kívánunk megállapítani és a be nem avatott közönséget felvilágosítani. így első sorban meg kell állapítanunk azt a fő-fő tényt, hogy Vaszary biboros és Esztergom városa között nem volt valami benső, szívélyes viszony. Ezt ugyan nem volt alkalmunk kezdettől fogva figyelemmel kisérni, mindamellett a közel múltban fölmerültek előttünk egyes szimp- tómák, melyekből logikai biztossággal következtethettünk rája. Kettőt fölemlítünk közülük. Tavaly szem- és fültanui voltunk egyik városi közgyűlésen a következő érdekes jelenetnek. A főjegyző felolvasta Vaszarynak köszönő levelét, melyet a városnak 20 éves primási jubileumára küldött üdvözletére irt. Mikor a levélnek befejező részéhez ért, melyben a főpásztor áldását adta város haladására és lakóira, egyik szókimondó városatya (nem a nemzetből !) hangosan felkiáltott: „Elég volt már az áldásból; pénzt is szeretnénk már látni !“ S a kevésbbé sikerült élcre majdnem nevetésig fokozódó derű ejtette hatalmába a tekintetes közgyűlés tagjainak nagyobb részét. A másik eset közelebb van hozzánk. Alig par hete történt. Amint Vaszary lemondása hivatalos megerősítést nyert, a város érdemes tanácsa hosszabb feliratban búcsúzott el tőle a lakosság nevében. A feliratot a helyi lapokban közzé is tették. Elovastuk. Ki tagadhatná, hogy szépen, ékes stílusban volt megírva. Mint szokták mondani: a nemes tanács „megadta a módját“. De szóvirág ide, szóvirág oda, — mi egy kissé hűvösnek találtuk! Újra elolvastuk, — még hűvösebbnek tetszett előttünk. Nem vagyunk maliciózusak, de meg kell vallanunk, hogy a második elolvasáskor önkénytelenül eszünkbe jutott Horvát Boldizsárnak, az egykori szellemességéről hires igazságügyminiszternek következő epigrammja („Áthelyezett főispánhoz“): Úgy szeretőnk ; szivünk mélyéből jő a köszöntés : Tartson a jó Isten 1 — súgja remegve imánk. Értened ezt úgy kell : hogy tartson az Isten, ahol vagy; Mert máskép — félünk, még ide visszakerülsz. Uyféle tenort olvastunk mi ki a tanács búcsúzó iratából. S ami kétségünk még fennmaradt az irat igaz értelmét illetőleg, csakhamar eloszlatta az a kommentár, amely a bucsu- irattal egy időben hosszabb vezércikk alakjában jelent r, eg egyik laptársunkban. Ez minden kétséget eloszlatott bennünk afelöl, hogy az analógiánk való ban találó volt. Rosszmájú emberek (amilyenek Esztergomb' 1 is akadnak, bár kisebb számmal!) akkoron kapcsolatot kerestek a hivatalos búcsúzó irat, meg a kommentár — vezércikk szerzősége között; de mi nem hittünk nekik, nem is akartunk a szerző után kutatni, mert a személyeskedés teljesen távol áll tőlünk ! Elég az hozzá: nyílt titok, hogy egyrészt Vaszary biboros és Esztergom városa között nem volt valami benső, szívélyes viszony, másrészt a város vezetősége tagadhatatlanul hűvösen búcsúzott el tőle. Hogy igazság szerint-e, az már más kérdés! Elismerjük: a látszat bizonyos mértékben azok mellett szólott, akik Vaszaryban nem látták a város igazi, őszinte barátját. Elismerjük, hogy a volt prímás százezres alapítványokat nem tett székvárosa javára. Elismerjük, hogy székhelyétől való állandó távolléte bizonyos anyagi és erkölcsi kárára volt a városnak, ha nem is oly mértékben, mint a könnyelmű itéletüek hirdetni szokták. Elismerjük, hogy a város fejlődésének egyes égető kérdéseit jóval könnyebben meg lehetett volna oldani, ha az egyházfejedelem egy-egy jó szót szól vala érdekükben a kormány tagjainál, amint aligha tette ! Stb.^ stb. Ám ha viszont fölvetjük a kérdést: kötelezően várhatta-e mindezt a város Vaszarytól; s történt-e valóban jogsérelem rajta, hogy ilyetén reményei nem teljesedtek?, — legjobb meggyőződésünk szerint nem merünk igennel válaszolni. Kétségtelenül szép és emlékezetre méltó dolog lett volna, ha Vaszary ezeket is megteszi székvárosának ; de neheztelni, vagy’ egyenesen a jóindulat hiányát tenni fel róla az elmaradásukért, minden bizonnyal helytelen és méltánytalan eljárásra vall. Mikor a lemondás és visszavonulás ténye köztudomásra jutott, a legtöbb ember csak azt hangoztatta: mit nem tett Vaszary Esztergomnak. Arról, hogy
