Esztergom és Vidéke, 1912
1912 / 103. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKÉ. 1912. december 25. gyönyörűséggel gyermekeiknek tiszta örömét, hogy a kis Jézus oly szép angyalfiát küldött számukra ; s midőn azután éjféltájban halljuk, mint szólalnak meg a harangok, és hívják a keresztényeket a betlehemi kisdednek imadásara : nem érezzük-e akkor mindannyian, hogy nincs külömbség, ember és ember között, hanem valameny- nyien egy atyának gyermekei vagyunk, annak a végtelen jó- ságu atyának gyermekei, ki ma egyszülött fiát küldé hozzánk, hogy a szent békességnek, testvériségnek és egyenlőségnek hirdetője legyen közöttünk minden időre ? Békesség, testvériség, egyenlőség! Mily szépen csengő szavak, mily magasztos fogalmakat takaró elnevezések! Az Isten fia maga hozta őket számunkra, hogy uralkodjanak közöttünk s megszüntessenek minden önző érdeket és vétkes küzdelmet a földön. De mi inkább csak az ajkunkon hordozzuk, mintsem igazán átérez- nők őket. Az átkos visszavonásnak szelleme dúl közöttünk szünös-szüntelen, éjten-éjjel,nap nap után ! Hányszor kopogtat a béke társaival ajtainkon, mennyiszer esd, könyörög szivszasan, merően nézi a sok ragyogást s szeméből lassan kialszik a vér- szomj, a bosszúállás. — Hej Juon, dörmögi önmagához, ilyet se láttál még soha. Szelíd, derengős fény kezd kisugározni az előbb még villómokat szóró szemeiből; arcán elmosódik a vad szenvedély szántotta barázda. Most mintha-minthamosolyra válna ajka... Azokon az élvtelen, kirepedezett ajkakon csendes mosoly támad. — Sápadt, színtelen arcára rózsaszín pir száll; szemei izzóan lángolnak. Egyre nézi azt a fehérruhás, szőke fürtű angyalt, kinek csupán a szárnyai hiányoznak. A fehér ruhás leány mosolygós orcával vezet egy fiúcskát kéznél fogva a karácsonyfához. A fiúcska pedig legelébb is a karásonyfa tövében levő piros huszárcsákóhoz tipeg és parányi kacsóival a fejébe nyomja azt. Ezen mosolygott Juon is. Majd lángoló tekintetével körülöleli lágyan, gyengéden a fehér ruhás leánykát és csak nézi, egyre nézi őt, hogy szinte belefájdul a szeme az erős nézésbe. Majd hirtelen leugrik a fatörzsről és eltűnik a sötét fergeteges éjszakában. * A túlsó völgyben hangos a falu népe. Puskás vad oláh martalócok ordítoznak vészjóslóan és egyre isz- szák a pálinkát. A vezérük, egy osztrák tiszt, beszélni kezd hozzájuk. Szavára ugyan senkise hallgat, de szüntelen közbekiabálnak egyesek. — Halál a zsarnok magyarokra, ordítozza a részeg tömeg, s az övükből előrántott késeikkel handa-bandáznak. rehatóan a bebocsátásért ! De mi csak megkeményitjük szivünket s hallatlanra vesszük kérő szózatát ! Farkas módra törünk egymás ellen, nem az emberséges érzés irányítja tetteinket ! Szűnjünk meg legalább a mai szent ünnepen egymásra agyarkodni. Tárjuk ki legalább ma keblünket a békét hozó isteni csecsemő előtt s egyesüljünk valamennyien a testvéri szent szeretetben. Ne legyen ma külömbség úr és szolga, szegény és gazdag között, hanem egy szóval, egy lélekkel zengjük mindannyian az angyalok szózatát : Dicsőség a magasságban Istennek s békesség a földön a jóakaratu embereknek. Dr Réthei Prikkel Marián. Az ország ügye. Az ország ügye rosszul áll... Mint nagyapáink mondották volna: nincs jó renden a szénánk ! Nem a fenyegető háborúra, vagy a háborútol való félelemre gondolunk. Ezzel nem akarunk, nem is szeretnénk foglalkozni, mivel erős a hitünk, hogy Magyarország húsz millió lakosa között együttvéve sem akad ezer — De hol kezdjük a leszámolást ? kérdi az egyik móc. — Hát hol ? Kérdezi az osztrák tiszt is. — Horváth Balázsnál lesz legjobb kezdeni először, ordítja egyik-másik. — Bizony ott jó lesz. Ott sok drágaság van, mert az gazdag ember, véli az egyik bocskoros részeg oláh. — Még hozzá szép lánya is van, O a finom kezű kisasszony, tudom, nem igen fog örülni a váratlan kérőkön, tóditja meg a beszédet egy hör- csögbajszú vézna oláh. Juon arca sápadni kezd. Valami szivszorongás felét érez. Szemei előtt vibrál az előbbi jelenet, azzal a fehér angyalos arccal együtt. Gondolatok cikkáznak át agyán. Meg fogja menteni azt a fehér arcú leányt, ha életébe kerül is. S megindul a csorda nép lármázva, szitkolózva Juon is velük tart egy darabig, de hátramaradozik. Hátra is kiált az a hörcsögbajszú: — Hé Juon, nem jössz? — Nem, nyögi fogvacogva Juon. — Ó te eszelős, szánakozik a hörcsögbajszú es azzal a többi közé vegyül. Juon csak épen erre vár. Mikor aztán észreveszi, hogy senki se ügyel rája, egy észrevétlen pillanatban toronyirányt oldalba vág s lihegve fut, ahogy csak lábai bírják. Most már végleg el van tökélve. hogy mindenáron meg fogja menteni azt a fehér ruhás, angyalarcú leányt, ha mindjárt életébe kerül is. Abban már biztos, hogy rövidebb úton hamarább eléri célját, noha veszélyesebb a járás a szakadékos uttalan utakon. ember, ki a háborút komolyan óhajtaná. Nekünk magyaroknak a legkisebb gondunk is nagyobb annál: kapjanak-e a szerbek az Adrián kikötőt vagy sem ; meg- kövessék-e a cseh Prohászka konzul urat vagy sem. Nekünk sokkal nagyobb bajunk, aggodalmunk van: az országban dúló belső háborúság. Politikai életünk képe a lehető legsivárabb. Apathia, lemondás, nemtörődés a tisztultabb lelkek s az ország lakóinak többsége részéről! Szabadságunk biztosítékainak semmibevétele s a hatalommal való visszaélés az uralmon levők részéről! Nem bölcs előrelátás, nem higgadt megfontoltság s a politikai ellenfél jogainak tisztelet- bentartása vezérli az ország törvényhozó testületét, hanem a fékevesztett akarat, meg a vak szenvedelem. Vezető politikusaink nagy része beteg. A vetus morbus Hun- garicus, ősi magyar kór:atest- vérgyülölet emésztő láza lepte meg őket s követtet el velük napról-napra újabb és újabb törvénytelenségeket. Kezünket nemzetünk ütőerére téve aggodalmasan kérdjük: mi az oka e lázas állapotnak! Nem tagadjuk: rokonszenvünk inkább az ellenzéki politikáé; mindamellett nem habozunk nyíltan és elfogulatlanul hangoztatni abbeli meggyőződéHorváth Balázs kastélyának ablakaiból még mindig erős fényözön árad ki az elhagyott vidékre. Az előbb még fékevesztett szél már szünőfélben van s a hóesés is alább hagy, Majd a sűrű köd is felszakadozik, a felhők szétbomolnak az ég boltozatán és szelíd holdvilág derengős fénye borul a hófödte mezőkre. Messziről lárma hallatszik. A völgy torkolatánál van már a rabló oláh csorda és egy-egy, rekedt orditás egészen tisztán kivehető a hangtalan, néma éjben. A kastély termeiben hangos jókedv csapong és senkinek eszeágá- ban sincs, milyen veszedelmes rém lappang a ház körül. Egyszerre az ablakot megzörgeti valaki. Először gyengén, majd erősebben. Az ablaknál Juon áll lihegve, fogvacogva. Sápadt arcáról véres ve- rejtek gyöngyözik, keble hangosan zihál. Valaki felnyitja ablakot. Juon ajka még jobban vonaglik. A kinyitott ablakrésen meleg, illatos levegő tódul Juon arcába. Egy csengő leányhang szólal meg lágyan, enyelgően: — Ki az? Juon feje szédülni kezd. Megismerte a nagyságos kisasszony hangját, me'y olyan csengő bongó, olyan szép hang, mint az ő kis templomuk csilinyelő harangjáé. Mohón szívta magába azt a bűvös hangot, mely egészen megrészegítette. — Én vagyok kisasszonyka. Én, a Juon. — Mi jót hoztál kedves Juon, szól enyelegve a fehér arcú lány és sünket, hogy a jelen áldatlan helyzet előidézésében habár főképpen az uralkodó párt vétkes, tagadhatatlanul része volt az ellenzéknek is. Az obstrukciót kétségkívül tiszta hazafias céllal kezdették, de meggondolatlan taktikával és megbocsáthatatlan túlzásokkal folytatták. Mikor a helyzet már- már győztessé tette őket, parve- nüi elbizakodottsággal akartak idő előtt diktálni s a nagyidai cigányok módjára elpuffogatván puskaporukat, egymás között összemarakodtak. Egyik árnyalat a másikát vádolva, észre sem vették, mikor biztosnak vélt hadállásaikból a nervus rerum gerendái um-mal bőven ellátott lekicsinyelt, szemfüles ellenség kiszorította őket. És amikor már ki voltak szorítva, elég vakul még mindig azt hitték : ők szabhatják a feltételeket. Elutasították a tisztességes békét s tovább akarták vívni szélmalomharcukat . . . Ám ha ellenzéki álláspontunk mellett is rámutatunk az ellenzék hibáira és nyíltan elismerjük, hogy része volt a mai sivár helyzet előidézésében: — még inkább hibáztatnunk kell a kormánypártot azért, hogy vak eszközül adta oda magát egy önistenitő fanatikus ember hatalmi túlkapásainak. Az uralomra jutott többségnek nem lett volna szabad elfeledkeznie eredeti bűnéről s ép ezért nem lett egészen kidugja szőke fejecskéjét az ablakrésen. — Jaj kisasszonykám baj van. jönnek a gyilkosok, kik meg akarják magukat ölni. — Ne bolondozz Juon, kacag a kislány, most, karácsony éjszakáján nincsenek rossz emberek. — De vannak, nyögi Juon. Vannak. Jönnek sokan. Mind részeg. Hallja? Hogy ordítoznak, hogy káromkodnak! Hamar, kisasszony, mentsék meg magukat, ameddig még nem késő. — Beteg vagy Juon és te csak úgy képzeled a bajt. — Nem kisasszony. Bár inkább beteg volnék, sóhajt Juon. De már közel jönnek. Vigyázzanak magukra, mert ha bátraknak mutatkoznak, a gyáva nép meg fog futamodni. És azzal Juon még egyszer rápillantva a holdvilág arcú lányra, futni kezd. Jaj de mi baja lehet Juonnak, hogy épen a rablók felé fut ? .Tán azok a ragyogó szemek vették el eszét Juonnak s nem veszi észre, hogy azok felé rohan ész nélkül, akiknek ő az árulója . . • Juon mint egy holdkóros szalad, hogy csak úgy porzik a frissen esett hó. A szembejövő olahok először megrettennek tőle, de mikor hozzájuk ér, megismerik őt. — Nini a Juon, kiáltja meglepődve a hörcsög bajszú. S azzal hármán is megfogjak az eszelős fiút és viszik magukkal. Mikor a tömeg a kastély elé ér, a házból puskaropogás fogadja az oláhokat, Azok a nem várt fogadtatás miatt meghátrálnak kissé.
