Esztergom és Vidéke, 1912
1912 / 103. szám
W Mutatványszám! Esztergom, 1912. XXXIV. évfolyam. 103. szám. Szerda, december 25. POUTIKfíl és TRR5RDRLM1LRR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : 4 SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM * TELEFON 21., $ HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ 4 KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI . ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. t FELELŐS SZERKESZTŐ: DR GRÓH JÓZSEF LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS FŐMUNKATÁRS: DR KŐRÖSY LÁSZLÓ CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K NEGYEDÉVRE 3 K FÉL ÉVRE . 6 K EGY HÓRA . 1 K 4 EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. T NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. * HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT ♦ KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Karácsony ünnepén. Vannak időpontok emberi életünkben, amikor lelkünk lerázza magáról a földi lét hitvány bilincseit s felemelkedik egy tisztább, magasabb légkörbe, melyben elmereng az élet nagy kérdésein s átengedi- magát a fönséges, isteni dolgok szemléletének. Ilyen időpont a Megváltó születésének emlékünnepe, a SZop ivíUTiOSCi»^ Vájjon a kereszténységnek e magasztos szent napja kinek szivét-lelkét hagyná érintetlenül ? Jól esik hinnünk, hogy csak igen kevesen vannak, kik eme szent napon nem idéznék vissza emlékezetükbe azon gyermekkori tiszta örömeket, melyeket egykor ez ünnepen oly lelkendezve, teljes-egész valójukkal élvezének. Hiába, bármintmondjuk, bárhogy igyekszünk is magunkkal elhitetni, hogy az ily régi ideálok nincsenek ránk többé hatással : ez csak hiú önámitás ! Ha számot vetünk lelkiismeretünkkel, egytől-egyig meg kell magunknak vallanunk, hogy igazában most is örömmel várjuk a karácsonyi békeünnepet ; most is megragadnak s fogva tartanak bennünket e magasztos naphoz fűződő ártatlan gyermeki örömök és fenséges Ve. iác. gondol úok* .Vöt. , ratlanul érezzük, hogy világéletünkben nagyon-nagyon szükségünk van ily lélekemelő ünnepre, mely a létért való küzdelmeinkben el-elfeledett emberi mivoltunkat jobban eszünkbe juttatja s elmélkedni késztet érzésünk, gondolkodásunk s tetteink célján, végén . . . Itt a szép karácsony, itt a békesség napja ! Elnémul az ágyudörej : megszűnik a kardok csattogása, alábbhagy a szóharc, megáll a pártok vad tusája, elpihen a nagy természet, ember és állat magába száll : az isteni békesség szende fénye beragyogja az egész földkerekséget. Miért e csend ? Miért e béke ? Ne kérdje senki, hisz minden ember tudja, gyermek, ifjú férfi s agg egyaránt : eljött az isteni szeretetnek záloga, meg- i/ziüVcV a világ Megváltója, leszállóit a földre a békesség fejedelme, Jézus Krisztus ! Az angyalok örömet zengenek a betlehemi istálló fölött. A pásztorok az emberiség nevében hódolnak az isteni gyermeknek. Az állatok meghunyászkodva lehelik körül az ég küldöttét. Öröm és boldogság kél hegyen, völgyön, falun és városban, viskóban s palotában ; a király leereszkedik a szolgához, a gazdag keblére öleli a szegényt, az erős karjára veszi az ügyefogyottat: minden, de minden egyesül a szent szere- tetben, szétáradó isteni békében s a Magassagbelinek dicsőítésében : Dicsőség a magasságban Istennek s békesség a földön a jóakaratú embereknek ! . . . Ily szép, ily megragadóan fönséges képet, varázsol lelkünk elé Krisztus születésének emlékünnepe, ? várva várt kedves karácsony. Öröm és boldogság tölti be ma szegénynek s gazdagnak szivét egyaránt. Lelkünk alig tud betelni a családi boldogságnak ama megkapó képével, melyet a karácsony tár tekintetünk elé. Mikor este látjuk, mint gyulnak fel a karácsonyfának színes gyertyái, s a boldog szülők egymás kebelére borulva mint szemlélik túláradó „Esztsrgom és Vidéke“ tárcája. igaz könnyek. fjem az a gyöngy az igaz gyöngy, Mif a porban szednek ; be kell előbb szállni érte Sirkináló mélységére Viharos vizeknek. Hem gyémánt az, nem igazi, Mit tivegből gyártnak ; Keresni kell mélyen-mélyen Pokolsötét éjjelében Öldöklő bányáknak. flem az a könny az igaz gyöngy — Jdiggyétek el nékem — Mit szokásból hullajfanak, Mikor megjő a szabott nap, Utón és útfélen. Nem az a könny az igaz gyöngy, Amely hiúságból, Mint kirakat csillogása, Jdogy az egész világ lássa, Pereg a pillákról. Igaz könnyét a fájdalom Akaratlan szüli, S e szülött a nap világát Bámuló nép sokaságát Beftegve kerüli. Mint a madár, fél a zajtól, Bántja őt a lárma, S fájdalmának szent sebeit, Miket csupán könnye enyhít, Nem viszi vásárra. jdogyha titkon könnyezőre Véletlenül leltek, Szent fájdalmát ha látjátok, Burva kézzel ne bántsátok Azt a szegény lelket, Mert a könny, mit szeme önte, Az a gyémánt, az a bánat igaz gyöngye. Balog István. Piros rózsák — fehér havon. (Történet a szabadságharcból.) A szűk völgykatlanon bömbölve száguld át a dühös szélorkán. Az égen ólomszürke felhők villámgyorsan iramlanak tova, miközben sűrű pelyhekben hull alá a szűz, tiszta hó. A végtelen szemkápráztató hómezőn fehérbe öltözött törpefenyők álldogálnak ritkásan. Mélységes néma csend honol a néptelen elhagyott vidéken; csupán olykor a messzeségből éhes farkasok hátborzogató üvöltését hozza el idáig az eszeveszetten rohanó szélvihar. A völgy jobb oldalán, egy lankás dombon, ósdi, viharvert erődforma kastély áll egymagában. Gazdája bátran érezheti magát benne, mert biztos lehet felőle, hogy erős, sok vihart látott falai megóvják az idő szeszélyeitől. Szent karácsony előestéje van. A vidékre lassacskán sötét, fojtó köd ereszkedik, minek folytán alább hágy kissé a szél is az ő kísérteties bömbölésével. A hómező az esti szürkületben még csillogóbbá válik s úgy tetszik, mintha az egész vidék egyetlenegy óriási drágakő lenne. A kastély ablakaiból világosság fénye kezd kiszűrődni a fehér hótengerre. Belülről vig kacagás, hangos beszéd, csörömpölés hallik. A végtelennek tetsző hómezőn egyszerre valami apró, kis pontocska sötétlik ki a fehér mezőből. Aztán mindig, ahogy a kastély felé közeledik, nagyobbá lesz és végül kitűnik, hogy a sötét pont egy báránybőr sapkáju, bekecses oláh fiú. Megáll nesztelenül a ház előtt s mivel magas az ablakpárkány, egy kiálló fatörzsre kapaszkodik s úgy bámul be a fényes termekbe. A fiú arca egyre jobban eltorzul, szemei villámokat szórnak s halkan sziszegi fogai közt: — Kutya magyar úr! Megállj, nemsokára veled is számolni fogunk. Ütni fog a végórád te gazdag úr, aki a szegény oláhon duslakodsz. És kezeit ökölbe szorítva, nagyot üt a levegőbe, mintha valakit lesújtani akarna. A házból melanchólikus ének hallik. A fiú szemeit kidüllesztve bámul be az ablakon. Benn a szobában most gyújtják meg a karácsonyba gymr- tyácskáit. A rajta levő sok aranyos dió és alma szemkápráztatóan csillog villog. Az olák fiú keble erősen zihál. 0 ennyi csillogós szépet sose látott s úgy tűnik fel neki, mintha az öreg pópa meséi válnának valóra. Hosz-
