Esztergom és Vidéke, 1912
1912 / 58. szám
Esztergom, 1912. XXXIV. évfolyam 58. szám. Vasárnap, július 21. r AZ ESZTERGOMVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: SZERKESZTIK: ESZTERGOM, JÓKAI-UTCA 17. SZ. KEMPELEN FARKAS Megjelenik vasárnap és csütörtökön. és VARSÁNYI IGNÁC ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ....................12 K Negyedévre.........................3 K F élévre ...... 6 K Egyes szám ára . . . 14 f. Kéziratot nem adunk vissza. Nyilttér sora 60 fillér Böngészés. A váciak dunai átrakodóról álmodoznak. Eddig rendben van a dolog, mert álmodozni mindenkinek jogában áll. Csakhogy ők az esztergomi dunai átrakodóról álmodoznak, olyanformán, hogy azt a mi rovásunkra ők kapnák meg. A „Váci Hírlapban“ egy cikk arról számol be, hogy a földm. minisztérium területet „keres“ Budapest fölött a Duna „balpartján“ egy dunai átrakodó céljára s erre három helyet vettek már kombinációba : Párkányt, Nógrádverőcét és Vácot. Az újság szerint ahoz kétség sem férhet, hogy a három között Vác aspirálhat legjogosabban a nagy műre. Arról is ir a jól értesült lap, hogy „folyton kisért“ a Párkánynána —esztergomi villamos vasút megépítése, de sehogy sem tudják a szükséges tőkét összehozni. Most talán az Észt. Tak. Pénztár hóna alá nyúl a terveknek s megvalósul a villamos. De ebben az esetben sem lesz Párkány vasúti gócoont, sőt a nánai állomáson még külön átrakódét kellene építeni. Nógrádverőcén nincs hely a dunai átrakodó részére, — marad tehát Vác! így ir a Váci Hírlap és bár a távolság enyhíti a naivitást, amellyel a tárgyat kezeli s bár a lokálpatriotizmus még túlzásaiban is tiszteletre méltó, mi anélkül, hogy próféták lennénk, meg merjük jósolni, hogy mégis csak Esztergom lesz az a negyedik, ahol a dunai átrakodó megépül és a végső mondat úgy fog módosulni, hogy : ^marad tehát Vác 1 —pi. Éhes ország. Semmi sem bizonyítja jobban a drágaság elviselhetetlen voltát és millió családnak nehéz gondját az általános panaszko- dason felül, minthogy a közpénzből fizetett köztisztviselők minden vonalon az energikus szervezés mellett hangosabb szóval követelik a panemet. Különböznek a régi kornak békétlen szociálistáitól, akik panem et circenses jelszóval járták be Róma utcáit. Ennek a közfunkciókat végző társadalmi rétegnek tisztán csak kenyer kell. És valóban nagy dolog és a lelkeknek nagy elkeseredese kell ahhoz, hogy a múlt hónapban a jegyzők, a múlt napokban a tanítók, hogy a vármegyei tisztviselőkről ne is beszéljünk, valóságos monstre gyűlést tartottak és gyülekezésük minden célja az volt hogy a. maguk és családjuk mostoha sorsán ezzel a, valljuk meg, beszedés tüntetéssel valamit lendítsenek. Kétségkívül bizonyos az, hogy az egesz ország éhes. Talán az ipari munkások anyagi helyzete legtürhetőbb valamennyi foglalkozási ág között. És ha a többi éhes ember arra gondol, hogy az ipari munkások is csak tömegszervezéssel tudták a maguk anyagi helyzetet biztosítani, önkénytelenül adódik a szervezkedes szüksége mindazoknál, ahol éhes szájak kenyeret kérnek, hol a nyomornak és anyagi gondnak oly konokul ragaszkodó otthona van. Az mar bizonyos, az eddigi kenyérért való tüntetés során is, hogy az éhes és békétlen társadalmi osztályok fizetéseik javitasa terén eredményhez fognak jutni. És nagyon helyes is, különösen a néptanítókkal szemben egy régi tartozásnak ha nem is lerovása, hanem legalább törlesztése, ha sorsukon anyagilag lendítenek. A nyomorgó az anyagi gondok közt'sinylődő tisztviselőtől a köz javára irányzott becsületes munkát, a kötelességnek lelkiismeretes teljesitesét nem várhatjuk. Arra nem is szabad gondolnunk, hogy amikor ilyen tömege jelentkezik a békétlenségnek es a sorsával való elégedetlenségnek, hogy akkor tisztán rideg fiskális szempontokból megtagadjuk a kérelemnek méltányos teljesítését. De hiszen az ország közterheinek viselői is éhesek. A földművelés évtizedek óta hazánkban nem fruktualó foglalkozás. Ennek jele a hozzáértés hiányán kívül leginkább abban mutatkozott, hogy történelmi nevű családok ősi birtokai gazdát cseréltek ; a kisgazda pedig csak azért tudott úgy a hogy megélni, mert a faluba „ESZTERGOM és VIDÉKE“ TÄRCÄJÄ, Idegenben. Irta : L. Hargitai Foenc. Jármay Kálmán a Cook-iroda előtt pillantotta meg Tölgyessynét, amint épen jegyét akarta megváltani a Lidóra. Jármay Kálmán, a fiatal mérnök pár pillanatig tétlenül állt egyhelyben. Nem tudta, vájjon megszólitsa-e azt a nőt, akit már hat éve nem látott. Majd arra a gondolatra jutott, hogy előbb-utóbb úgyis kell találkozniok. — Eh, aztán miért ne be-szélhetnék vele?! A múltról hallgatni fogok. Margit sem fogja előhozni és nem fog belemarkolni apró kezeivel a múlt édes álmaiba . . . Ilyen gondolatok futottak át hirtelen agyán, mialatt óvatosan háta mögé került Tölgyessyné- nek. Meg akarta ijeszteni. — Csókolom kezeit, nagyságos asszom om, mondta nagy hanggal Jármay, különösen hangsúlyozva az utóbbi szavakat.-- Ah, maga is itt van Kálmán ! — fordult vissza a fiatal asszony, anélkül, hogy hangja valami hirtelen meglepetést árult volna el. És folytatta : — Azt gondolta ugy-e, hogy meg fog engem ijeszteni? Pedig láttam már régen, hogy maga is türelmetlenül várja a Cook-iroda megnyitását. Már-már azon gondolkodtam, hogy ne menjek-e én magához és ne szólitsam-e meg? Azért jó mégis, hogy találkoztunk. Olyan idegen vagyok úgyis itt. A férjemet a vállalat sürgős ügyei tegnapelőtt szólították haza és engem itt hagyott, azóta magam vagyok egészen. De fogja, itt a pénzem és váltsa meg az én jegyemet is. Együtt fogunk menni nemde? Maga lesz az én kalauzom ! — A fiatal asszony hosszan nézett az elsiető Jármay Kálmán után, ki a jegyeket ment megváltani. — Milyen szép most is! — sóhajtott fel halkan és elgondolkozott. Egyszerre eszébe jutott minden. Azok a hosszú séták az ő nagy kertjükben, azok az édes mindennapi találkozások. Ott a nagy hársfák alatt, azon az esőverte kőpadon, amikor leültek pihenni, amikor elfáradtak a virágszedésben, a kergető- zésben, igen ott, amikor először forrt össze ajkuk az első édes csókban, amikor örök hűséget esküdtek egymásnak ... és még sem lehetett az ő felesége, mert ő fiatal volt, tanulnia kellett, hiszen akkor került ki az iskola padjaiból. O pedig elfogadta Tölgyessyt, mert gazdag volt s az ő vagyona mentette meg az édesapját . . . — Megvannak a jegyek ! — jött vissza nagy lelkendezve Jármay Kálmán. Épen akkor simult a vaporettó a parthoz, hogy felvegye a Lidóra igyekvőket. Beszállták. Tölgyessyné és Jármay Kálmán szótlanul üldögéltek egymás mellett. Mintha nem tudtak volna miről beszélni. A fiatalember szólalt meg előbb : — Ma én leszek a kalauza ; ha megengedi?! — Nagyon örülök Kálmán, hogy találkoztam magával, — szólt a nő, bár valami súgta a szivében, hogy igy kettesben, épen Jármay Kálmánnal, az ő gyermekkori ideáljával, könnyen át találnák lépni azt a határt, melyet a hat évi nemlátás sem tudott kimosni az élet útjaiból. Jármay is épúgy gondolkodott, hogy köny- nyen ledőlhet az a védbástya, melyet a házasság szentsége erősített mindig s amelyet az asszonyka csillogó szemei máris oly erősen bontogattak.
