Esztergom és Vidéke, 1912
1912 / 52. szám
Esztergom, 1912. XXXIV. évfolyam 52. szám. Szombat, junius 29. AZ ESZTERGOM VARMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ESZTERGOM, JÓKAI-UTCA 17. SZ. Megjelenik vasárnap és csütörtökön. SZERKESZTIK: KEMPELEN FARKAS és VARSÁNYI IGNÁC ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ....................12 K Negyedévre.........................3 K F élévre ...... 6 K Egyes szám ára . . . 14 f. Kéziratot nem adunk vissza. Nyilttér sora 60 fillér Böngészés. Érdekes, hogy mily nagy elhatározó tényező az ember természeténél a szokás, a megszokás. Kevés embernek van oly erős akarata, hogy ez alól mindenkor kivonná magát. Fényesen bizonyító példa volt erre a vasárnapi népgyülés. Ugyanis mig a különféle politikai meggyőződésű polgárok, asszonyok, csendőrök és rendőrök pörkölő napsugarak alatt állhatatosan lesték a szónokok politikai megnyilatkozásait, azalatt a leghevesebb ellenzékiek az egyes vendéglőkben kedélyes tréfálkozások közben nyugodtan fogyasztották az árpalét. Azok, akik a választások idején véres szájú agitálok voltak. Ilyenek a szokás rabjai. —ci.-* * * Legyen lúd, ha kövér! Ezt tartja a közmondássá petrífikált néphumor. Ilyenformát gondolt a „Nap“ tudósítója is, a mikor a mi vasárnapi népgyülésünkről úgy referált, hogy azon 4000 ember lelkesedett az ellenzéki elvekért. a teveaes mindössze csak egy nulla erejéig történt. Egy rosszmájú úriember ezt a kis tévedést úgy világította meg, hogy a mikor a tudósító végig tekintett a nagyobbára fiatalkorú lelkesedők tömegén, látott vagy négyszáz embert. Ekkor a szónokok felé pillantott, ahol látott egy nullát. Így aztán a nullát egyszerűen utána tette a lélek- számnak és megkapta a 4000 embert. A rossznyelvü ur csak azon csodálkozott, hogy ily módon miért nem vitte fel a tudósító legalább négymillióig. Mi nem akarunk gúnyolódni s belemegyünk abba is, hogy volt a gyűlésen vagy 500 ember. Hanem hallásunkat nem hazudtolhatjuk meg; ez pedig a lelkes éljenek és még lelkesebb ab- cugokban a szoprán hangot találta dominálónak. De hát Istenem, vizsgák után még csak ne is lelkesüljön az ifjúság? —pi. A villamos összekötő vasút. A takarékpénztár villamos összekötő vasútjának tervei — amint már jelentettük — megérkeztek s ezek alapjan legközelebb kérni fogják a minisztériumtól a közigazgatási bejárás megtartását is. Ez alkalomból, hogy olvasóink teljes tájékozódást nyerjenek ennek a vasútnak rendeltetése, valamint a ■ létesítés módozatai, a berendezés és eg réb lényeges körül- menyek teioi, közöljük az eredeti műszaki leírást, amely minden szempontból részletesen megvilágítja a kérdést. * E vasút célja és jelentősége — csak egy pilllantást vetve a térképre — teljesen meg van magyarázva. E vasút jelentősége Esztergom városára azonban túlhaladja a köznapi értelemben vett vasúti közgazdasági behatást, amellyel vaséit egy-egy város fejlődésére szokott lenni. Esztergom, ez az ősrégi város, kultúrintézményeivel, történelmi múltjával és szinmagyar lakosságával — a mai Magyar- országban nem foglalja el méltó helyét. E város az utolsó évtizedekben éppenséggel nem fejlődött, — sőt inkább hanyatlott, pedig e város földrajzi fekvése olyan kedvező, hogy alig van ehhez hasonló az országban. Egyrészt a Duna, a háttérben 40,000 hold erdő, ellenkező irányban pedig az ország legjobb minőségű termőföldje. Közvetlen közelében a dorogi, tokodi, eb- szőnyi, annavölgyi, szarkási, szászvári stb. kivaló minőségű szénbányák, továbbá a cement és cukor gyártáshoz kiválóan alkalmas lábatlani, piszkei, kesztölci stb. mészkő bányák, végre az új nagy katonai tabor, melyek alig 4 — 12 kilométerre hx varrnak e várostól. És e város még sem halad előre ! Másutt ily viszonyok között egy város amerikai módon fejlődik — és ez a város stagnál — sőt hanyatlik. E varosnak vannak nevezetes gyógy- forrási, gyönyörű gyógyfürdője, óriási gyümölcs és szőlő kultúrája, építőköve, cement és üvegiparhoz való nyers anyaga, józan és szorgalmas lakossága, tehat egyszóval „ESZTERGOM és VIDÉKÉ“ TÄRCÄJÄ. Valami . . . Előveszem, nézegetem arcképed, Valami itt Selöl úgy fáj, úgy éget, jjfacagásod, Hangod vélem Hallani — «S mig lelkemmel Ho^jád vágyom, Qffövnt Homályos, édes álom, Vls\embe jut valami. ffogyHa most a karjaim kóft kacagva Szomjas ajkam megcsókolnod Szabadna, S rám tudnád s^ép, s^öke fejed Hajtani . . . ffej, deHogy is fájna nékem ?így a szivem közepében a sajgó valami. ifj. Dávid A ndi ás. «Az ablak. Irta: L. Hargitai Ferenc. Kicsi bútorozott, egy ablakos utcai szobában lakott a földszinten. A napsugár csak futólag pillantott be hozzá, amikor fénypalástját végig húzta az ablaküvegen. Ilyenkor elgondolkozott. Miért kell neki igy eldugva élni? Kicsit fájt neki az elhagyatottság, de nem túl sokat törődött vele. Kihúzta íróasztalának fiókját, előszedegette a hosszú fehér papírokat, szeretettel, valami belső melegségtől áthatottan végigsimogatta párszor és írni kezdett. Lázasan szántotta a finom apró sorokat, csak néha-néha állt meg egy pillanatra. Lelkét valami fojtogatta. De leküzdötte ezt a valamit. Mosolygott. Egy halk sóhaj szakadt föl ben- sejéből s mintha megkönnyebült volna. A szomszédos ház lakói naponkint látták, pontosan ugyanabban az időben elmenni hazulról és látták hazajönni ugyanabban az időben mindennap. —Milyen szomorú emberke az uj szoba- UL — hallotta néha háta mögött. Mert voltak olyanok, akit titkon megfigyelték szokásból, talán kíváncsiságból is. — Vájjon mit csinálhat azokon a hosszú éjszakákon ? Az ablakból világosság szűrődik át éjfélekig, azután a láthatatlan kéz kioltja a lángot s a csöndet sötétség veszi körül. Valaki aztán kisütötte róla, hogy valami iró lehet, mert naponkint annyi újság érkezik a címére, hogy szegény embernek elég lenne egy esztendeig is olvasni. Később megszokták a furcsa emberkét, aki nem állt szóba senkivel, csak a szobáját, az újságokat, a lapokat bújta folyton. És nem törődtek vele. Olyan csöndes volt mindig. Látszott rajta, hogy nem törődik az emberekkel. Pedig fiatal volt, alig huszonegy éves. Kerek arcát ritkán derítette fel egy parányi mosoly, az is csak a hozzá szóló iránt érzett udvariasságot jelezte. Mély beesett szemei a fáradtság jelét mutatták. Nem volt ideje kipihenni magát. Éjjel-nappal irt, soha be nem tellő gyönyörűséggel. Csodás lelkesedéssel tudta lapozgatni órák hosszat az újságokat, melyekből az ő írásainak szerető melegsége sugárzott feléje. Azok voltak az ő barátai, melyekért életét tudta volna áldozni s nélkülök talán nem is találta volna oly boldognak és szépnek az életet. Gyöngyharmatot tudott fakasztani az ébredező reggel szivéből, a puha anyaföldből az ő keze alatt illatozó rózsabimbók tárták fel színes keblüket, az ő tolla alatt az alkony édes csókja hűsítette le a napégette mezőt s ringatta bűvös álomba a tarka virágok ezreit.
