Esztergom és Vidéke, 1912
1912 / 47. szám
Esztergom, 1912. XXXIV. évfolyam 47. szám. Vasárnap, junius 9. AZ ESZTERGOMVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: SZERKESZTIK: ELŐFIZETÉSI ÁRAK: ESZTERGOM, JÓKAI-UTCA 17. SZ. KEMPELEN FARKAS Egész évre . . ... 12 K Negyedévre . . , . 3 K ——— és Félévre . , . ... 6 K Egyes szám ára . . . 14 f. Megjelenik vasárnap és csütörtökön. VARSÁNYI IGNÁC Kéziratot nem adunk vissza. Nyilttér sora 60 fillér. Ébresztő. (K. F.) Mélyen tisztelt főpapság, megyei és városi vezetőség, — ezer bocsánat, hogy ismét alkalmatlankodunk, hogy tájra meg újra kérjük, sürgetjük, feledésbe menni nem hagyjuk azt a vágyat, amit igen régóta érez lelkében minden esztergomi polgár s aminek nem rég adott lapunk hasábjain határozott alakot egy Esztergomból elköltözött, de szivével ma is idehúzó szülötte a kis Rómának, azt, hogy békítsük meg hercegprímásunkat ! Nem félünk tőle, hogy fejünkre olvassák a: Carthaginem delendam esse... okvetetlenkedésének vádját, mert a hivatását átérző hírlap még azzal nem tett eleget minden kötelességének, ha riportja eleven, pontos és lelkiismeretes ; a sajtónak qyphh nompppbh hivatása is van, amiből kvóta szerint ki‘kell vennie részét a legkisebb vidéki hetilapnak is. Ez pedig áll a közügyek ellenőrzéséből s olvasókörének határain belül minden közjóra irányuló mozgalom támogatásából, ilyenekre szolgáló eszmek felvetéséből s ha szükség merülne fel reá, a lanyhaság, a tétovázás, a nemtörődömség nyugvóhelye előtt az ébresztő óra szerepének vállalásából is. Mélyen tisztelt főpapság, megyei és városi vezetőség, — ezer bocsánat a zajért, alkalmatlankodásért, de az ébresztőórát elhallgattatni nem lehet, legalább a mienket nem, mert annak rúgója — lelkiismeretünk. Esztergom városa ezer sebből vérzik, konzultáló orvosai százszor is kimondták már reá, hogy : menthetetlen és mi még sem adjuk fel kicsinyhitűén a reményt, hogy: igenis, ki fog gyógyulni, erős lesz, szép iesz, daliás lesz, mint volt hajdanán ez a szegény, szenvedő, agyonnyomorított, ez az édes, drága, mindnyájunk kisebb hazája : Esztergom. És itt egészen meMékes, hogy a tősgyökeres, hetedizig való benszülöttekről, vagy a szivükkel ideg/ökerezett „bolygó egyénekről“ van-e szó. Esztergom mindm újunké, akik önzetlenül szeretjük azt. És ez a pont az, ahová érkezni akartunk. Mélyen tisztelt főpapság, megyei és városi vezetőség — segítsenek önök is a gyógyítás munkájában. Igaz, a betegség sokféle, de a legjobban vérző sebet kell legelőször gyógyítani. Ez pedig kétségtelenül az, hogy az ősi primási székhelynek nincs prímása. Segítsenek önök összefogva, hogy visszakapjuk őt, aki mindenütt máshol idegen, csak egyedül itt, csak Esztergomban lehet Esztergom hercegérseke. Mindenki azt mondja, egész világ úgy tudja, ő maga tett hitvallást róla magasztos jeligéjében, a „Pax“-ban, hogy lelke jóságos, megbocsátó, haragot, boszút nem ösmerő. Hivatkozzanak erre és ő vissza fog térni oda, ahonnan — eh, ne bolygassuk, ami elmúlt — ahonnan szomorúan eltávozott. Hisz egykor úgy is visszatérne — akaratlanul is, elődjei mellé örök pihenésre. Ne idegenbe hozzák akkor, szeretetlen földbe. Élje itt közöttünk, lelki gyermekei között tiszta agg korát, amig Isten élni engedi. És ő meg is fogja tenni, ha kérik reá, be fogja bizonyítani, hogy van a Pax-nál egy újabb s még szebb jeligéje, a : Venia peccati ! Mélyen tisztelt főpapság, megyei és városi vezetőség, — ne várjanak tovább, kezdjek meg a mozgalmat most, mihamarabb, rögtön. Ne keressük most, hogy ki volt a hibás. Aki az volt, tegye penitenciaképen, aki nem volt, tegye a nagy, nemes cél érdekében — a város érdekében, a melyben él, — a köz érdekében, amelynek tagja — és tegye meg jó példaadásképen, amire „ESZTERGOM és VIDÉKE“ TÁRCÁJA. Álom. A hold némán ül az ég peremén, Fáradt pillámra halkan száll az álom, Gyönyörövezte, rejtett csodatájon Haladunk lassan ketten, — te meg én. Millió virág fürt szórta illatát, Mig jártuk a hús, bársony puha rétet; Arany hullámok szőtték át a léget, Játszott velünk száz lengő délibáb. Mintha csak ketten lettünk vón a földön S értünk élt volna minden, minden itt S csak nekünk szórná pazar színeit Ezer nyíló virág s lomb erdőn, völgyön. Gyönyörű volt e tündérhon, — de néma; Nem hangzott szerte ujjongó dal itt, Oly csendes volt az erdő, a csalit, — Nem sirt, ha átszállt a szellő se néha. És szóltam én: Lásd, e bűvös világ, E csuda hon az én világom, Hol némán ül a sok madár a fákon Hol szél se zúg és nem susog az ág .. . Mondd: szép e igy ? Jösz e velem tovább is ? Az titat — mondd — megosztod e velem ? Nem pótolná a dalt a szerelem, Mely egymaga tavasz, dal és virág is? . . . S te nem feleltél. — Halkan, csüggeteg Jöttél velem a fényes némaságban, . Láttam : szemedben bú, szomorúság van S pilládon titkon fájó köny remeg . . . Hogy omlott erre minden szerteszét! — Komor, bús sivatagban álltam — Elküldtelek némán, halálra váltan S zokogva búcsút intettem feléd. Korányi Ferenc. A tip*mamzell. Tizenöt éves korában az apja bedugta egy irodába. A szegény kis leányt leültették egy írógép mellé és havi 20 koronáért üzleti leveleket kopogtatott naphosszat. Tizenhét éves korában már mestere volt az írógépnek. Egy ügyvéd elcsalta magához és 60 koronát fizetett neki, mert a folyékony beszédet is papírra kopogta finom kis ujjaival. Mikor 20 éves lett, csodájára jártak az emberek. Egy perc alatt 200 szót irt le a gépen. Ekkor meglátogatta egy világcég főnöke, szerződést kötött vele 20 esztendőre évi 6000 korona emelkedő fizetéssel. És amikor a szerződést a leány elé tették, hogy ő is aláírja, — a kezébe adott tollal nem tudott bánni. Egyszerűen nem tudta leírni a nevét. Mert mialatt mestere lett az írógépnek — a kézírást szépen elfelejtette. <A.z autogramm. Nagy embernek egyszer éreztem magam az életben : amikor egy nyilvános szereplés után,
