Esztergom és Vidéke, 1911

1911-07-16 / 55.szám

Esztergom, 1911. XXXll. évfolyam 55. szám. Vasárnap, július 16. ESZTERGOM ésVIDÉKE AZ ESZTERGOMVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ESZTERGOM, JÓKAI-UTCA 17. Megjelenik vasárnap és csütörtökön Laptulajd. és felelős szerkesztő Varsányi Ignác ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . . 12 K Negyed évre . . . 3 K Fél évre .... 6 K Egyes szám ára .14 f, Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fill. Magyarosítsuk meg családnevünket. Kétségbevonhatatlan igazság, hogy a névmagyarosítás hazafias tény, hazafias kötelesség. A névmagyarosítás már szokásban volt Mátyás király idejében is, amikor sok kolozsvári szász nemzetiségű magyar magyarosította meg nevét, hogy a királyhoz és a magyar nemzethez való hűségüket és ragaszkodásukat bizonyítsák. Sokat prédikálnak mostanság nemzeti államról s amikor nemzeti társadalmat akarunk teremteni s a külsőségekben is előljárni, akkor lépten-nyomon találkozunk olyanokkal, akik ezt kicsinyes dolognak tartják, vagy pláne gúnyt űznek belőle. Nem csak balítélet, hanem ostobaság, sőt hazafiatlanság a névmagyarosításért őket lekicsinyelni, az uj magyar nevek tulajdonosait nevetség tárgyává tenni. Sok szegény, szerencsétlen polgártársunk, idegen államba, sőt idegen világrészbe kénytelen vándorolni, hogy megélhetését biztosítsa. Nem vitt oda mást magával, csak a bánatot, a keserűség érzetét, melyet az édes haza földjétől való elszakadás okozott és becsületes, jó, magyar nevét. A szorgalom, a kitartó munkásság és takarékos élet lassankint megtermi gyümölcsét. A kivándorolt magyar jólétbe kerül, lassankint beheged a seb, melyet a hazájától való elszakadás ütött a szivén, elhomályosul annak, a hazájában töltött kevésszámú örömteljes napnak emléke is, fülében már nem cseng annak a falusi kis templom tornyának kedves harangszava s lassankint elfelejti hazáját s elfelejti magyar voltál Azaz, hogy ez utóbbit nem felejtheti el, mert magyar neve emlékezteti reá. Ez a magyar név szerepe és ereje! Amikor SchedI Ferenc azt kérdezte Kazinczy Ferenctől, hogy mint magyar iró megtartsa-e továbbra is a SchedI nevet, vagy Toldi névvel cserélje fel, — Kazinczy azt felelte : „Igaz, hogy SchedI névvel is lehet jó magyar iró, de én már csak azt mondom : a név hangzásából is szeretem megismerni, hogy ki, micsoda nemzet fia". Kazinczynak szót fogadott SchedI és nevét Toldira változtatta, mely névhez később a nemzeti műveltség legbuzgóbb bajnokának dicsősége fűződik. Vájjon nem vagyunk-e büszkék arra, hogy Petőfi (Petrovics) Sándor és Munkácsy (Lieb) Mihály magyar névvel hirdették a magyar dicsőséget ? A politikai-, irodalmi- és művészi világ jelesei között ugyancsak sok idegen hangzású név fordult elő régente, — sajnos még most is, a legújabb korban. Kerényi Frigyes (Petőfi barátja és jeles irónk) Christmann volt. Reményi Edét Hoffmannak hivták. Hunfalvinak Hunsdorf, Helfy Ignácnak Heller, Irányi Dánielnek Halbschuh, Fraknói Vilmosnak Franki, Somhegyi Ferencnek Schrökk, Vámbéri Árminnak Weinberger, Váradi Antalnak Véber, Marcali Henriknek Morgenstern, Pálmai Ilkának Petrás, Rákosi Jenőnek és Viktornak (Sipulusz) Kremsier, Korányi Frigyesnek Kornfeld, Gárdonyi Gézának Ziegler, Újházi Edének Neuhauser, Abafi Lajosnak Aigner, Helvei Laurának Schweizer, Fai Szerénának Jajteles, Parlagi Vilmának Brachfeld, Gelléri Mórnak Goldstein, Feszti Árpádnak Rechnenbonk, Szederkényi Nándornak Schönvagel, Szana Tamásnak Silbermann volt a családi neve. Ezek mind dicsőséget hoztak a magyar nemzetre és magyar nevük után büszkén hirdetjük magyar voltukat. „ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. jól érezte magát e gondtalan világban. Idegenül ődöngött ide-oda, a kacagó tüzes szemű asszonyok és elhízott férfiak közt. Végre maga is belátta, hogy igy nem juthat célhoz. — Meg kell ismerkednem velük, — külömben elpusztulok. És megismerkedett. Könnyen ment. Az egész város csak róla beszélt hetek óta, a huszonötéves aggastyánról, aki ezüst-fehér fejével és szomorú arcával ugy külömbözött mindenkitől. Az asszonyok rögtön beleszerettek, a férfiak testvérüknek fogadták. — Hogy hívnak testvér ? — kérdezték a férfiak. A fehérhajú ifju elgondolkozott, aztán röviden felelte: —- Nevezzetek Jóbnak, a szenvedések emberének. Az asszonyokra ez a név is nagy hatással volt. Fölragyogott tekintetük és suttogva mondták egymásnak : — Milyen érdekes ember! És ettől a pillanattbl kezdve a szerelem városában valósággal ünnepelték a fehérhajú ifjút. A múltjában valami rendkívüli dolgot sejtettek és ez a titokzatos komorság, amellyel a szenvedések embere elhárította magától a kíváncsi kérdezősködéseket, csak növelték érdekességét az emberek szemében. Pedig a fehérhajú ifju e tartózkodásával semmit sem akart elérni, csak őszintén, becsületesen meg akart gyógyulni, mert félt a lelkén ejtett sebek feltépésétő!. Hanem a városban, a csupa boldog embe-| rek hazájában ezt nem értették meg. És tovább faggatták, gyötörték őt lelketlen kérdéseikkel, amiktől a fehérhajú ifju még betegebb lett. Azonban az idők multán valami különös változás ment végbe az egész városon. A kacagó tüzes szemű asszonyok és elhízott férfiak annyira érdekesnek-találták a mélázó álmatag fehérhajú ifjút, hogy észrevétlenül utánozni kezdték. A férfiak igyekeztek lefogyni, hogy legalább karcsúságban közelítsék meg őt, az asszonyok pedig elszoktak a kacagástól és ehelyett ha napfényes délelőttökön kimentek a korzóra, álmatagon néztek az égre és belesóhajtottak az illatos tavaszi levegőbe. A fehérhajú ifju pedig egy napon arra ébredt, hogy igen jól érzi magát a szerelem városában. Ha a szalonokba lép, csupa sóhajtozó asszony fogadja, akik csöndes hangon beszélnek, vagy magukba mélyedve hallgatnak. A férfiak is megkomolyodtak, szavukból a gondolkodók lemondó bölcsesége árad. Oh, ezek a rokonlelkek, akik megértik az ő nagy szenvedéseit. És ez az érzés boldoggá tette a fehérhajú ifjút. Bizonyos szeretet költözött a szivébe azok iránt, akik elkísérték őt saját gondolatvilágába és az a tudat, hogy nagy fájdalmával nem áll egyedül a világon, félig már meggyógyította. Egy mélabús alkonyaton aztán szalonjában egy szép asszonynak mondta: — Én Jób vagyok, a szenvedések embere. Az asszony szemében könnyek csillantak meg erre és megfogta a fehérhajú ifju kezét. Ettől kezdve a fehérhajú ifju szerelmes lett az asszonyba és észrevétlenül meggyógyult. A szerelem városa. A városban nagyon megbámulták a fehérhajú ifjút. Délben a fő-utca korzóján látták először, amint komoran gondolatokba merülve rótta az utca aszphaltját. A fehérhajú ifju mellett kacagó tüzes szemű asszonyok suhantak el, virágos tavaszi ruhájuk bódító illatfelhővel árasztotta el az egész utcát s a mosolygásuk fénye vetekedett a vakitó tavaszi napsugárral. A várost a szerelem városának hittak és a fehérhajú ifju idegenül járt-kelt e kábitó asszonyi forgatagban. A déli korzón összesúgtak az emberek: — Vájjon ki ez az idegen ifju ? Oly különös. Az arca fiatal s a feje ezüstfehér. Egy huszonöt éves aggastyán. És a fehérhajú ifju mintha semmit sem venne észre abból a lázas, kíváncsi izgalomból, melyet a megjelenése okozott, komoran folytatja sétaját. A fehérhajú ifju pedig egy szegény, szerencsétlen ember volt. A nagy szenvedések embere, aki egy végtelen éjszaka után arra virradt, hogy fekete hajfürtjei hófehér szint váltottak. És ekkor nagy szenvedéseivel megfutamodott. A világ másik végébe ment, a szerelem városába, hogy felejtsen, hogy meggyógyuljon. A szerelem városa különös hely volt. Ott mindenki vidáman, boldogan élt, az asszonyok szerettek, a férfiak elhíztak. A fehérhajú ifju nem jól érezte magát e gondtalan világban. Idegenül ődöngött ide-oda, a kacagó tüzes szemű asszonyok és elhízott férfiak közt. Végre maga is belátta, hogy igy nem juthat célhoz. — Meg kell ismerkednem velük, — külömben elpusztulok. És megismerkedett. Könnyen ment. Az egész város csak róla beszélt hetek óta, a huszonötéves aggastyánról, aki ezüst-fehér fejével és szomorú arcával ugy külömbözött mindenkitől. Az asszonyok rögtön beleszerettek, a férfiak testvérüknek fogadták. — Hogy hívnak testvér ? — kérdezték a férfiak. A fehérhajú ifju elgondolkozott, aztán röviden felelte: —- Nevezzetek Jóbnak, a szenvedések emberének. Az asszonyokra ez a név is nagy hatással volt. Fölragyogott tekintetük és suttogva mondták egymásnak : — Milyen érdekes ember! És ettől a pillanattbl kezdve a szerelem városában valósággal ünnepelték a fehérhajú ifjút. A múltjában valami rendkívüli dolgot sejtettek és ez a titokzatos komorság, amellyel a szenvedések embere elhárította magától a kíváncsi kérdezősködéseket, csak növelték érdekességét az emberek szemében. Pedig a fehérhajú ifju e tartózkodásával semmit sem akart elérni, csak őszintén, becsületesen meg akart gyógyulni, mert félt a lelkén ejtett sebek feltépésétő!. Hanem a városban, a csupa boldog embe-| rek hazájában ezt nem értették meg. És tovább faggatták, gyötörték őt lelketlen kérdéseikkel, amiktől a fehérhajú ifju még betegebb lett. Azonban az idők multán valami különös változás ment végbe az egész városon. A kacagó tüzes szemű asszonyok és elhízott férfiak annyira érdekesnek-találták a mélázó álmatag fehérhajú ifjút, hogy észrevétlenül utánozni kezdték. A férfiak igyekeztek lefogyni, hogy legalább karcsúságban közelítsék meg őt, az asszonyok pedig elszoktak a kacagástól és ehelyett ha napfényes délelőttökön kimentek a korzóra, álmatagon néztek az égre és belesóhajtottak az illatos tavaszi levegőbe. A fehérhajú ifju pedig egy napon arra ébredt, hogy igen jól érzi magát a szerelem városában. Ha a szalonokba lép, csupa sóhajtozó asszony fogadja, akik csöndes hangon beszélnek, vagy magukba mélyedve hallgatnak. A férfiak is megkomolyodtak, szavukból a gondolkodók lemondó bölcsesége árad. Oh, ezek a rokonlelkek, akik megértik az ő nagy szenvedéseit. És ez az érzés boldoggá tette a fehérhajú ifjút. Bizonyos szeretet költözött a szivébe azok iránt, akik elkísérték őt saját gondolatvilágába és az a tudat, hogy nagy fájdalmával nem áll egyedül a világon, félig már meggyógyította. Egy mélabús alkonyaton aztán szalonjában egy szép asszonynak mondta: — Én Jób vagyok, a szenvedések embere. Az asszony szemében könnyek csillantak meg erre és megfogta a fehérhajú ifju kezét. Ettől kezdve a fehérhajú ifju szerelmes lett az asszonyba és észrevétlenül meggyógyult.