Esztergom és Vidéke, 1911

1911-02-05 / 11.szám

A bank-kérdés. Tisztítsuk meg politikai burokjától ezt a tiszta közgazdasági kérdést s mondjunk róla némi elemies közgazdasági véleményt. A közös bank az ausztriai 1824-ben alakított birodalmi bankból vedlett át s alkotmányos életünk hajnalán az osztrák sógorok tudni se akartak róla, hogy ez a bank közös legyen. Ők vigyáztak legjobban a közjogi szövegezésre s kimondották, hogy a magyarnak joga legyen a maga külön bankjához, s legjobb lesz, ha felállítja. Az bizonyos, hogy 1867-ben az önálló magyar bankot megcsinálhattuk volna, ha tudtuk volna. A bank-kérdés tiz-tiz éves rendezése is arra vall, hogy az osztrákok ezzel nyomást akartak, ránk gyakorolni s az önálló rendelkezésbe belehajtani. Minálunk is e tiszta közgazdasági kérdést jól meghempergettük a politika morzsáiba s a legtöbbünk azt hiszi, hogy addig nem lesz boldog a magyar, mig önálL> bankja nem lesz. Pedig jó lesz figyelni, amit a világverseny mutat a gyöngén fundált nemzeti bankokkal. Az olasz és a balkáni pénzügyekre jó lesz rápillantani. A nemzetközi viszonylatban az erő és a bank pincéiben őrzött arany ponderal s hogy egy önálló pénzügyi rendezkedés a uamatlábat megdrágítaná, azt még Justh Gyula se tagadja. Ezzel izemben a paritás szempontjából a közös bank ellen lehet-e panaszunk? Vajha minden közös intézményben állami szuverenitásunk ugy kidomborodnék. A bankó egyik oldala magyar, a másik német. Az osztrák magyar bank pénzere még nagy válságokat is kibirt. Néhány év előtt .z egész világon megdrágult a pénz, a közös bank állta a sarat s a nemzetek sorában ugy mutatkozott, hogy a kamatlába elfogadható. Persze az angol banktól messze állunk, de nekünk nincs Indiánk s öt világrészen gyarmatunk, ahol az angol iparnak adóz az emberiség. Aztán tudott dolog, hogy a közös bank üzletei, pénze nálunk van elhelyezve, bizony sajnos, nem a kvóta arányában. Azt mondják, sohasem lesz önálló ipa-' runk. ha előbb pénzügyileg nem függetlenítjük magunkat. De ez játék a szavakkal. Circulus vitiosus. Amig ezer millió megy ki a nemzeti termelésből az idegenben gyártott ipari cikkekért, mint most, ami kicsi tőkeszegény országunkból; lehet-e addig a nagy szót megmozgatni, hogy függeüenitsük pénzügyeinket? Álta ában függetlenség hatalmi tartalom nélkül — mit sem ér. Es kivált, mikor a pénz beszél. Ez a legnagyobb realitás, mely a frázisokat nem tűri. Végeredményben még ma is a Széchenyi nemzeterősiíu politikájának alapjára kell állni. Meg keli vagyonosodnunk, iparunkat kell fejlesztenünk, hogy ne menjen ezer millió idegen zsebekbe. Hogy ez a „ESZTEGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. A kopolya. Apostag faluban, mintegy kétszáz lépésnyire a Dunától, van egy kis tó. Kopolyának hívják. Az egyik fele mély, a másik oly sekély hogy kenderáztatönak használják. Azaz csak használták, mert biz' ott réges-régen se hire, se hamva á kenderáztatásnak. A jámbor apostagiak, ha arra mennek, keresztet vetnek és ugy mennek tovább. Gyönyörű virágos rét veszi körül a kis áztatót és tavat. De Isten irgalmazzon annak, aki nem ismeri a mélységet és bemerészkedik. Az bizony ott vész. A tó partján annyi a kék katáng, hogy a járókelő akaratlanul is a földre, majd az égre néz, hisz' a virág szine vetekedik az ég azúrjával. Csodálatos, hogy a gyermekek, bár az egész faluban nincs oly sok és szép virág, mint a Kopolya körül, mégis inkább beérik a kamillával, szarkalábbal, vadrezedával, mintsem a tó mellé merészkedjenek. S ha egyiket-másikat mégis odébb csábítja a vakító kékség, a többiek hamar visszahúzzák, ijedten, suttogva marasztalják, mintha még csak az említésre is vészt hozna. — Ne menj oda, mert jön a kenderhaju asszony, elvisz magával : Azt hiszem, kis pajtásaim, szeretitek a regéket. Hadd mondom el a Kopolya regijét, tán ti is oly szívesen hallgatjátok meg, mint amilyen jó szívvel mesélte azt nekem az öreg Erzsók néni. Sok, sok esztendővé' azelőtt, — kezdte Erzsók néni — nagy kendörtermölő falu vót Apostag. A merre csak a szöm nizött, szép sárguló kendörfődeket lehetett látnya. Mos mán azoknak a helyén szőlük és gyümölcsös kertök vannak. A legeslegszöbb kendör mégis csak az én gazd' uram, Kalmár Péter földjin termött. Vót is neki mit a tejbö aprítani. Gyült-gyült a garas a ládafiába. De mi haszna ? Ijja-fijja se' vót szögénynek. Dej'szen ezön se' köllött soká törni a fejit. Magátu' gyütt a mögoldás. Ippeg abban az időtájban tért a másvilágra Bodnár, a falu takácsa, magára hagyva egyetlen cselédjét, Lenkét. Lányául fogadta az én áldott jó gazdám, — Isten nyugoszta'ja szögényt — mert biz' alig egy félesztendő után őtet is magához szólította a Teremtő. Másod ízbe' lött most mán árva a kis Lenke, Szép gyerök vót az Istenadta! Szöszke a haja. búzavirág a szöme. Körülbelül tizenegy éves vót a lelköm, a mikor észre vettöm, hogy napru-napra szomorúbb, sáppadtabb lőtt, oszt' mindig a Kopolyát kerülgette. Hiába intöttem, hogy hát ne mászká'jon arra, mert hisz* aki nem tudja a járását, ne is próbákozzék arra. mer' „kukk", az nem sok, de még annyit se mon'hat és ottvész. Mintha csak borsót hánytam vón' a falra. Mindig ott lehetett ütet látni. Egysző oszt' mégis kérdőre vontam, hogy hát mi bántja a lelkét. Huzakodott, vonakodott, de oszt' mégis csak előadta a baját. Tisztán van még az eszömbe', szóru'-szóra e'mondom. — Erzsók n'ém, — igy szólított a drágám — mán kétsző, egymásután álmomba' megjelent előttem egy kendörhaju asszony, fehér ruhát vise't, mög e' csomó kék katáng vót a kézibe'. Hozzám gyütt, oszt' a szömömet érintötte véle és akkó' ugy éröztem, mintha mögnyi'na a főd. És mi möntünk. A kezemné fogva vezetött. Aztán egy gyönyörű rétet értünk. Csupa égszínkék virág nyílt, a merre csak niztem. Oly fényesség vót ott. Oly fényesség ! Egy palotáhó' értünk. Azt is mintha csupa apró kék csillagokbu' rakták vón össze. Bémöntünk a palotába. Sok-sok kis magamfajta gyerök játszott az udvaron. Közéjük vezetött. oszt' játszottunk együtt. EgysZörre odagyütt hozzám megesleg a kendörhaju asszony; haza akart vón' vezetnyi. Rittam nagyon, nem akarództam elmönni. De azt mondta, csak ugy maradhatok, ha nem kívánkozom többé haza. Azt azartam mondani, hogy hát „igön", mikor azután főiébredtem. És másodszó' is csak ugy történt. És én még most is itt vagyok. Pedig hajh, be szeretnék oda mönni. De azuta nem gyütt e\ Nem is gyün. Ugyé Erzsók néném, ugyé nem ? Ugy sírt a lelköm, hogy maj' mögszakadt a szivem bánatába', — folytatta a „falu bölcse,, bőbeszédűen — mert hisz' nem segíthettem rajt'. Pedig megvót mindöne, amit csak a szöme-szája kívánt. Hiába. Egyre sáppadt. Mán csak az árnyéka vót itt. Egysző mikón kendöráztatás után hazafelé ballagtunk, mögáll a kis Lenke, hallgatódzik, fölsikolt: A „kendörhaju asszony", oszt' szalad vissza. Mi is hátra néztünk, de nem láttunk egyebet, mint egypár szál olyan kék virágot a Kopolya mély felinél, mint a milyen azelőtt nem vót ott soha. De ő mán akkó' ott vót, utána nyúlt, le akarta szakajtani, de mögcsuszott a lába ... és mire mi odaértünk, már nem láttuk sehunn, csak a viz bugyboréko't hangosan, mintha a'is mondogatná: „volt, nincs! Volt, nincs ! A kis árva mán akkor lönt játszott a többi gyerökke'. Másnap aztán tele volt a Kopolya környéke szép kék virággal, melynek szine vetekedik a végtelen égbolt azúrjával. Wittmann Ilus.