Esztergom és Vidéke, 1911

1911-01-15 / 5.szám

Helyzetünk. Bizony nem valami rózsás. Nincs is rá kilátásunk, hogy egyhamar azzá legyen. A régi Esztergom mintha eltűnt volna. A békés, csöndes városka ugyancsak hangos az uj korszak lármájától. Nincs itt tekintély, kímélet, csak egy van: törtetés előre, előre minden áron. Schopenhauer jut önkéntelen eszünkbe a mai helyzet láttára. Schopenhauer, aki azt irja, hogy az ember a világ legkönyörtelenebb teremtménye, mert — ha nem félne atörvény szigorától, — minden lelkiismeretfurdalás nélkül lebunkózná embertársát csak azért, hogy a'hájával a csizmáját megkenhesse. Bizony-bizony furcsa helyzet környékez bennünket. Annyira furcsa, hogy szinte gondolkozóba esik az ember: itthon vagyunk-e tulajdonképen, vagy pedig eltolódtunk valahová Arizónába, esetleg az újzélandi maorik közé, akiknek meg van az a jó szokásuk, hogy törzsük történetét egymás bőrére szokták tűvel kiböködni. Legfeltűnőbb vonása az uj helyzetnek, hogy gombamódra elszaporodtak az ambiciótultengésben szenvedő helyi nagyságok, kik mindenhez értő providenciális államférfiaknak képzelik magukat és képzelt magasságukból büszkén pislognak lefelé a lakosság kevésbé ambiciózus, szerényebb elemeire. Hogy van-e bennük valódi érték, valódi tartalom, az aztán már más blattra tartozik. Tény az, hogy szusszal, önérzettel birják bőven s igy a látszat mellettük szólván, valamelyes tábort is tudnak gyűjteni maguk körül. Szóval az utóbbi esztendőkben bő termés volt nálunk Esztergomban óriásokból s nemsokára abba a kellemes helyzetbe fogunk jutni, hogy más városoknak is szállíthatunk jutányos árban, árjegyzék szerint hivatott közéleti vezérférfiakat. Ebből persze azt gondolhatná az idegen, hogy Esztergom boldogságban úszik s ideális béke honol a közélet mezején. Hogy is ne ? Ennyi kiválóság csak boldoggá tud tenni egy 20.C00. lakosú kisvárost. Mi esztergomiak azonban tudjuk, hogy nem igy van. Sőt. Keservesen érezzük, hogy biz itten nincs valami nagy boldogság s ha valakinek a kihűlt porait olyan béke lengné körül, mint a milyen a mi közéletünkben honol, akkor az a jámbor halandó nem igen tudná örök álomra hunyni a szemeit. Ebből pedig az a tanulság, hogy nem jó ha nagyon sok óriás lakik egy ilyen kis városban, mert akkor sok frázissal, sok superlativussal van teli a levegő, nagy lárma, nagy az élénkség, sürgés-forgás, a viaskodás, de ennek dacára nem történik semmi, ami előbbre vinné a lakosságot a fejlődés utján és szaporítaná szűkes adagokban kiszabott kenyerünket. Esztergom város lakossága is rá fog jönni arra, hogy kevesebb nagy emberrel felszerelve jobban boldogulhat. Rá fog jönni arra, hogy nekünk inkább van szükségünk dolgozó törpékre, mint lármás óriásokr , rá fog jönni arra, hogy a mostoha viszonyokkal, a súlyos hözterhekkel s a vállára ne„ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. Hogyan lettem én detektív ? Irta: Fröhlich János. Hat esztendővel azelőtt történt, hogy egy budapesti nagy napilap rendőri rovatvezetője meginterjúvolt. Azt kérdezte, hogy melyik esetem volt az, amely detektivi működésem alatt a legeslegérdekesebb volt. — Hogy tetszik ezt érteni ? — kérdeztem az újságírótól. — Azt az esetet szeretném hallani, amely önben az érdeklődést legjobban felcsigázta és olyan nyomozási menetet, mely önben az ambiciózus törekvést a végletekig fokozta. — Ilyen eset praxisom alatt nagyon sok volt s nagy fejtörést okozna kiválasztani azt, amilyet ön kivan. S ha el is mondhatnék önnek egyet, ezt talán sablonosnak találná ön. Azonban van egy esetem, amely bizonyára érdekes lesz. Ha tetszik, elmondom önnek, hogy miképen lettem detektív. Illetve, mi adta azt az elhatározást, hogy a detektivi pályára szánjam magam. Magam csak az elemiből nőttem ki, de azért élénken emlékszem a mi házunk legnagyobb bánatára. Elveszett az Ilonka. Az én három éves kis húgom, aki oly szép volt, mint a Murilló angyala. Soha oly kinos, könnyekbe fult éjszakát. Elhatároztam, hogy megvigasztalom az édes anyámat. S csakugyan húgomat én találtam meg elhagyatva a szülővárosunk sáncárkai közt. Füléből kilopták a gyürüt. Már az eset után elneveztek kis detektivnek. Három nappal Ilonka elvesztése után két kéményseprő ballagott be az udvarunkra. A létrákat lennhagyták s anyámtól elkérték a padláskulcsot. Mint afféle kíváncsi gyerek, felballagtam utánuk, hogy megnézzem, miképen megy végbe a kéménytisztítás. A kéményseprők hangos beszélgetés közben láttak munkához és fültanuja voltam a következő diskurzusnak. — Te, mit csinál az Éva ? — Szolgál, jó helye van. — Hol szolgál ? — Egy pénzügyi titkárnál. — Te, tudod mit hallottam? — Nos? — Azt hallottam, hogy Éva kitartott téged, mikor munka nélkül voltál. — Az nem igaz. — Ugyan, mit tagadod. Van abban szégyelni való ? Hiszen nekem is volt már szeretőm, nem is egy, se kettő. Volt egy szakácsném, aki egyszer harminc forintot is adott kölcsön, mikor facér voltam. Visszaadtam a pénzt neki természetesen. Aztán, ha egypárszor megvacsoráztatott, nem következik abból, hogy kitartott. — Szó sincs róla. — Mit tagadtad hát az előbb, hogy Éva nem segített. Ugyan kinek kell az olyan szerető, aki csak addig hü az emberhez, amig pénze van s mihelyst bajba kerül, a faképnél hagyja. Nincs igazam ? — Persze. Én se tagadom, hogy nem segített volna. Az ősszel egyszer négy forintot kaptam tőle, pedig ő is hely nélkül volt. Gyerekeknek korántsem válik dicsérétére, ha ilyen párbeszédet sikerül ellesniök, nekem azonban csak hasznomra vált. Engem tudniillik érdekelt a diskurzus, mert az apámnak legkedvesebb barátja épen a pénzügyi titkár volt és

f mintha emlékeztem volna arra, hogy cselédjüket Évának hívják. Meg is kérdeztem az anyámat, aki bizonyította, hogy tényleg az a neve. Faggatott, hogy miért kérdem ezt, mire megjegyeztem, hogy a kéményseprők épen róla beszélgettek. Az anyám rám intett, hogy a mások beszélgetését nem illik hallgatni. (Hej! Pedig mennyi beszélgetést kihallgattam már azóta. T. i. detektivi műkor désem alatt.) Márciusban, egy vasárnapi délelőtt ez az Éva eljött hozzánk és kérte az anyámat, hogy délután látogasson el a titkárnéhoz. A cseléd édes anyámmal beszélgetett s én ezalatt a kis nővéremmel kinn játszottam az udvaron. Amint a cselédleány a kapu felé igyekezett, felénk tekintett és akkor láttam, hogy egy pillanatig megáll, mintha megütköznék valamin, aztán sietve oson ki a kapun. Délután az anyámmal együtt elmentünk a titkárék lakására. Hat óra tájban pedig, mikor az apám is eljött oda, a titkárné elküldte Évát hozzánk a kis Ilonkáért, hogy hozza el. Azt akarta ugyanis, hogy az egész család együtt legyen. Különben is MEGÉRKEZTEK a LEGJOBB MINŐSÉGŰ és LEGDIVATOSABB salon-, ebédlő- és hálószoba-, valamint futószőnyegek QQ KRAJCÁRTÓL FELJEBB, JÓT- OTETIIVirrD I A |/">0 DIVATÁRUHÁZÁBAN KOSSUTH LAJOS-UTCA Á£MO ÁLLÁS MELLETT KAPHATÓK W I CIlMELll LMUvÖ TELEFON 120.