Esztergom és Vidéke, 1911

1911-05-28 / 41.szám

Esztergom, 1911. XXXIII. évfolyam 41, szám. Vasárnap, májtib AZ ESZTERGOMVARMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ESZTERGOM, JÓKAI-UTCA 17. Megjelenik vasárnap és csütörtökön Laptulajd. és felelős szerkesztő Varsányi Ignác ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . . 12 K Negyed évre . . . 3 K Fél évre .... 6 K Egyes szám ára . 14 f, Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fill. Báró Bánffy Dezső f Őszinte megilletődéssel kell regisztrálnunk az igazán szabadelvű és haladó szellemű magyar politika minden hive számára a fájdalmas hirt: báró Bánffy Dezső nincs többé. A huszadik század Magyarországa egyetlen demokratikus politikust vett át örökségképen a századvégi magyar közéletből: báró Bánffy Dezsőt. Az idők csúnya változását mutatja, hogy az a generáció, amelyből ősz fejével ez a kiváló ember való volt, az a generáció, amely az egyházpolitikai válságok idején ment át a vérkeresztségen, szerteolvadt, nincs sehol, megalkuvásaival elporladt és nem állt e kor férfiainak csapatából a régi szabadelvüség tiszta piedesztálján előttünk más, csak Bánffy Dezső. Az erdélyi emberek robbanó erejével és energiájával állított be a magyar élet színpadára. Szolnokdoboka vármegyéből jött és nem hozott onnan magával mást, mint tisztességet és a rendet teremtő erős kezet, azt a természetes, magyarázható és megbecsülendő erőszakosságot, amelybe pánikos életű társadalmak kergetik bele a politikusaikat. Ez ültette be a képviselőház elnöki székébe, amikor legválságosabb pillanatait élte a szabadelvű Magyarország, ez adta kezébe az ország kormányát akkor, amikor az egyházpolitikai törvényeket kellett végigsodorni utolsó hullámaival, a konzervatív Magyarország ellenállásán. Ezeknek az esztendőknek igazi demokratasága formálta meg Bánffy Dezsőt és ezt az erős, meggyőződéses politikáját kérlelhetetlen akarattal igyekezett előbbre sodorni, minden eshetőségen keresztül. Az az uj Magyarország, amely most kezd kibontokozni a fórumon szereplő politikusok között, csak egyedül vele, az ő kultur-demokrataságában kaphatta meg a mult politikai életére az összekötő kapcsot. Egy évtized óta már ez az egyetlen-egy ember képviselte a magyar parlamentben a haladás vágyát, azt a szinte fanatizmus számba menő, makacs ragaszkodást a demokrata hagyományokhoz, amely lassan pusztult, elhalt a magyar földön körülötte. A magyar közéletnek egy nagyszerű utolsó mohikánja volt ő, egy arisztokrata családi tradíciókon, főnemesi gondolkozások alapján nevelkedett magyar ur, akit érzései, meggyőződései röpítettek előre, aki a legnemesebb, legszabadabb látóhatárt nyitotta meg a maga számára és ezt akarta megnyitni a társadalom számára is. Egyetlen magyar államférfi volt, aki visszakapcsolódik évtizedek szabadelvűsedéhez és itt meg nem állt, hanem felfogta az idők árját és amit az uj idők duzzasztó rohamai" hoztak, mindettől meg nem ijedt, nem hadakozott ellene, hanem engedte vitetni magát, mert látta, hogy ebben van eszméinek fejlődőképessége, ebben van a régi magyar szabadelvüség átpolgárositásában, ujjáfejleszthetőségében a magyar politikai élet egész jövendője. Az a kapocs, amely az uj Magyarország híveivel szorosan összekapcsolta, az általános választói jog volt, minden eljöhető rendnek, változásnak, egészséges formálódásoknak ebben kereste első és nélkülözhetlen feltételét. Báró Bánffy Dezső pályája egyenes haladás, oly.m szép iwel emelkedő, amelyhez hasonlót nem sokat találunk. Hiszen a politikai elvek megtartásának tisztessége volt az övé, a szabadelvüséghez való ragaszkodás az ő fénylő palástja, a fejlődések politikája az ő tiszteletreméltó nagysága. A századvégi magyar közéletnek előremutató államférfia, a jövendők jósolója : ez volt a halott Bánffy Dezső. „ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. Törvény. Irta: Füzesséry István. (Legénylakás, jobbfajta. A langyos levegő, az aprócska változások, a lámpa félig összehúzódott redőnye, a szétpermetezett párfőm illat maradványai, egyáltalában a nagy szoba egész hangulata sejtetik, h igy itt ma valami szokatlan látogatót várnak. Az óra veszedelmesen közeledik a hatoshoz, a pamlagon ülő ur pedig még veszedelmesebben rágja a bajuszát. Aztán a körmét. Közben néhányszor átnyargal a szobán az ablaktól az ajtóig, amikor végre megszólal, borzasztó félénken, a csengő. Az ur felcsillanó szemmel ront ki az előszobába s onnan egy csinos hölgygyei tér vissza. Előbbi az utóbbit az ölében hozza s óvatosan ggöngéden leteszi a pamlagra, aztán elébe térdel és megkezdi az ilyenkor szokásos elvi kijelentéseket.) Az ur (térden): Köszönöm Margit, hogy eljött hozzám . . . A hölgy (szavába vág): Igen s ugyebár ; igéri, hogy nem fog visszaélni a helyzettel ? Az ur: Nem, ezt nem igérem. Ellenben válasszon : a maga helyzetével, vagy az enyimmel éljek vissza? (Hosszan, forróan csókolgatja a finom ujjacskákat.) A hölgy (elhúzza a kezét): Most nem kettőnkről van szó, hanem általában „a" helyzetről, amelyben vagyunk, amelyben előttünk már oly sokan voltak s utánunk még többen lesznek, amely tipikusan kezdődik . . . Az ur (türelmetlenül); És tipikusan végződik. (Kísérletet tesz a kis kezek egyikének visszahódítására.) A hölgy : Téved. (Egy pillanatnyi tépelődés után.) Mondok magának valamit. Én csak azért jöttem ide, hogy elmenjek. Érti ? Hogy ugy menjek el, ahogyan jöttem s ezzel megtörjem a garzonlakások törvényét. Ha ezt nem akartam volna, most nem is volnék itt, de itt vagyok és pont harminc perc múlva megyek az uramért az irodába. (Megkönnyebbülten.) Hát most legalább tudja! (Rendkivül érdekes szünet. Az ur némi birkaszerüséggel bámul őnagyságára, aki nyugodtan és okosan nézi vissza. Az ur a következőket gondolja magában : Ez egy példátlan eset, de harminc perc nagy idő. A hölgy igy gondolkozik: Nehéz lesz ellentállanom, de harminc percig talán kibírom az ostromot. Az olvasó ijedten konstatálja, hogy öt perc valóban már el is mult.) Az ur (zavartan): Hát nézze, Margit, maga engem félreösmer. Ón azért jött ide, hogy megcáfoljon egy botrányos társadalmi igazságot. Jól van, nem bánom. Megszoktam a maga részéről ezeket az extravaganciákat és főként ezekért imádom oly bolondul. De mondja meg nekem, miért gondolja éppen rólam, hogy én magát bizonyos szabályok szerint csábítottam ide, a lakásomra. De gondolja ezt is, nem bánom. Hanem most már csak azt vallja be, hogy miért akarja ezt a törvényszerűséget éppen rajtam keresztül pocsékká tenni, holott tudja mennyire szeretem. Az igaz, hogy ez Májusi öröm. Amit álmodtam dermesztő időben, Mikor kopáron didergett a föld : Most mind-mind szines valóságot ölt. A gazdag gyönyört alig is birom! Megbabonáztak bogas fáimon , A zöldbokrétás, virágzó csodák, Miket reájuk nagy jóság dobált: Az élei nedve s az örök kincs, a Nap. Lelkem vágyai felujjonganak E csodaszóró százszorszép ünnepen, Hol csupa bűbáj és pajzán szerelem Dorbézol szilaj, kacajos örömben. Úgy érzem, hogy szivem majd kiröppen, Benne kigyúlva lobognak, égnek Az izzó nyárból forró emlékek, Csókos válság éber álmai, Látom magamat légbe szállani S megdicsőítő, szűzi, tiszta kéjjel A fénybe fosztom széjjel Tuba Károly Törvény. Irta: Füzesséry István. (Legénylakás, jobbfajta. A langyos levegő, az aprócska változások, a lámpa félig összehúzódott redőnye, a szétpermetezett párfőm illat maradványai, egyáltalában a nagy szoba egész hangulata sejtetik, h igy itt ma valami szokatlan látogatót várnak. Az óra veszedelmesen közeledik a hatoshoz, a pamlagon ülő ur pedig még veszedelmesebben rágja a bajuszát. Aztán a körmét. Közben néhányszor átnyargal a szobán az ablaktól az ajtóig, amikor végre megszólal, borzasztó félénken, a csengő. Az ur felcsillanó szemmel ront ki az előszobába s onnan egy csinos hölgygyei tér vissza. Előbbi az utóbbit az ölében hozza s óvatosan ggöngéden leteszi a pamlagra, aztán elébe térdel és megkezdi az ilyenkor szokásos elvi kijelentéseket.) Az ur (térden): Köszönöm Margit, hogy eljött hozzám . . . A hölgy (szavába vág): Igen s ugyebár ; igéri, hogy nem fog visszaélni a helyzettel ? Az ur: Nem, ezt nem igérem. Ellenben válasszon : a maga helyzetével, vagy az enyimmel éljek vissza? (Hosszan, forróan csókolgatja a finom ujjacskákat.) A hölgy (elhúzza a kezét): Most nem kettőnkről van szó, hanem általában „a" helyzetről, amelyben vagyunk, amelyben előttünk már oly sokan voltak s utánunk még többen lesznek, amely tipikusan kezdődik . . . Az ur (türelmetlenül); És tipikusan végződik. (Kísérletet tesz a kis kezek egyikének visszahódítására.) A hölgy : Téved. (Egy pillanatnyi tépelődés után.) Mondok magának valamit. Én csak azért jöttem ide, hogy elmenjek. Érti ? Hogy ugy menjek el, ahogyan jöttem s ezzel megtörjem a garzonlakások törvényét. Ha ezt nem akartam volna, most nem is volnék itt, de itt vagyok és pont harminc perc múlva megyek az uramért az irodába. (Megkönnyebbülten.) Hát most legalább tudja! (Rendkivül érdekes szünet. Az ur némi birkaszerüséggel bámul őnagyságára, aki nyugodtan és okosan nézi vissza. Az ur a következőket gondolja magában : Ez egy példátlan eset, de harminc perc nagy idő. A hölgy igy gondolkozik: Nehéz lesz ellentállanom, de harminc percig talán kibírom az ostromot. Az olvasó ijedten konstatálja, hogy öt perc valóban már el is mult.) Az ur (zavartan): Hát nézze, Margit, maga engem félreösmer. Ón azért jött ide, hogy megcáfoljon egy botrányos társadalmi igazságot. Jól van, nem bánom. Megszoktam a maga részéről ezeket az extravaganciákat és főként ezekért imádom oly bolondul. De mondja meg nekem, miért gondolja éppen rólam, hogy én magát bizonyos szabályok szerint csábítottam ide, a lakásomra. De gondolja ezt is, nem bánom. Hanem most már csak azt vallja be, hogy miért akarja ezt a törvényszerűséget éppen rajtam keresztül pocsékká tenni, holott tudja mennyire szeretem. Az igaz, hogy ez