Esztergom és Vidéke, 1911

1911-05-21 / 39.szám

Esztergom, 1911. XXXIII. évfolyam 39, szám. Vasárnap, május 21. ESZTERGOM és VIDÉKE AZ ESZTERGOMVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ESZTERGOM, JÓKAI-UTCA 17. Megjelenik vasárnap és csütörtökön Laptulajd. és felelős szerkesztő Varsányi Ignác ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . . 12 K Negyed évre . . . 3 K Fél évre . . . . 6 K Egyes szám ára . 14 f, Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fill. Egyről-másról. Mikor lesz az adókivetés? Szerte az egész városban az a hir terjedt el, hogy az adókivető bizottság a III. osztályú kereseti adó kivetését július 1-én fogja megkezdeni, mert az adókivetési munkálatokkal állítólag még mindig nem készültek el. Nem akarjuk e széltében-hosszában elterjedt híresztelést elhinni, mert képtelenségnek tartjuk azt, hogy a hatóság a munkálatokkal még nem kész s hogy július 1-én akarják a bizottságot üléseztetni. Junius végén, Péter-Pálkor kezdődik a földmivesnép nyári legnagyobb és legfontosabb munkája: az aratás. Ez a kenyeretadó munka július elején már mindenütt, falu, város határában egyaránt kezdetét veszi. A földmivesnépnek ezt az elfoglaltságát, midőn a fagy, zápor, jégeső, árviz stb. elemicsapások által még meghagyott termésének learatásával és betakarításával van elfoglalva, annyira respektálja minden gondolkozni tudó egyén és hatóság, hogy a földmivelőembert e nagy munkájától, amely neki és övéinek egész évi megélhetését nyújtja, elvonni bűnnek tartja. Ott van az állam legszigorúbb intézménye, a biróság, még az is respektálja a földnépének nagy elfoglaltságát és nem hívja törvénybe, nem küld nyakára végrehajtót, mert tudja, hogy a paraszt ilyenkor, júliusban és augusztusban azt takarítja be, amiért 10 hónapig lassan dolgozott. Bün, a humanizmus ellen való vétek tehát e napokban elvonni a népet legsürgősebb és e megyében, sajnos, egyedüli foglalkozásától akkor, amidőn egész évi munkájának gyümölcse az Isten szabad ege alatt áll s midőn egy napjának elvesztése a bekövetkezhető égiháború folytán féltermésének elpusztulásával járna. Ez az egyik ok, amely a július elseji dátym ellen szól. De itt van a megye lateinerpolgárságának érdeke is. Júliusban, az iskolai év befejezése után nyaralni mennek a tehetősebbek, mások pedig diákjaikkal a rokonokhoz látogatnak üdülés céljából. A közhivatalnokok ilyenkor mennek szabadságra, a bíróságok ügyforgalma a legmérsékeltebbre redukálódván, természetes, hogy az ügyvédek is nyári pihenőt ^hajtanak. Amig tehát a földnépét a legsürgősebb munkájában háborgatják, addig a lateinerosztályt megszokott pihenőjében zavarják az adókivetés határidejének e szokatlan és teljesen indokolatlan kitolásával. A szomszédos vármegyékben már régen megkezdették az adókivető-bizottságok működésüket, de Esztergom vármegyében sem volt még arra eset, hogy július elsején, a legalkalmatlanabb időben kezdjék meg az adókirovást. Felkérjük az alispán urat, intézkedjék, hogy még a június hó folyamán az adókivetés megtörténjék. Mert azt el sem akarjuk hinni, hogy a kirovási munkálatokkal még el nem készültek, de ha ez — elég rosszul — igy lenne, akkor a felsorolt okokra való hivatkozással kérjük, sürgesse meg az adókivető közegek munkáját, hogyha másként nem lehetséges, mig az egyik község adókivetésével foglalkozik a bizottság, addig az utána következő falu adómunkálatait készítsék elő. Adót fizetni a világon senki sem szeret. Mig a sokszor aránytalanul magas adóra valót előteremtik, bizony nagyon meg kell azért dolgozni. Hogy a nagy adóhoz, ehhez az előbb-utóbb ránk sózandó >elkerülhetlen rosszhoz hozzájutunk, az bizonyos. Hol van azonban az megírva, hogy mig az ember e rossznak számszerű összegét megtudja, addig annyi mindenféle kisebb rosszon, számtalan kellemetlenségen menjen keresztül. Nem, ezt nem kívánhatja, az adó mellé még a szigorú m. kir. kincstár sem, annál kevésbbé az adókivetési munkálatokat végző hatóság, amelynek szeme előtt csak egy lebeghet: az adózóközönség érdeke. „ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. A nő: Igen ? (Kissé elpirul, de hamar legyőzi zavarát) Örvendek ! A férfi: Nagysád, csókolom kezét, nem vagyok már ömlengő gimnazista. Őszinte, komoly férfiú vagyok, ki a diákszerelmek egész sorozatán már átestem. Az utolsó után öngyilkos is akartam lenni, de, hála Isten, nem sikerült. S akkor megfogadtam, hogy nem leszek szerelmes többé^soha mert ez, — mint a példa mutatta, — még az ember életébe is kerülhet. Pedig mit ér a szerelem élet nélkül! De hát a szerelem ellen, ugy látszik, nem lehet erős akaratúnak lenni. Mert amióta — jól emlékszem,* ép ma egy hónapja — Nagysádot legelőször ugyanezen helyen megláttam, vége szakadt a nyugalmamnak egészen. Az ember nyugalmát szerintem pedig csak két dolog rabolhatja el: a szerelem és a haupttreffer. S mivel a haupttreffert nem ütöttem még eddig meg, be kellett látnom, hogy ismét a szerelem kerített rózsás hálójába! A nő: Ugyan ne mondja! ... A férfi: Igen. Az vagyok, szerelmes. Határozottan. De először nem tudtam, kibe? Arról is hamar meggyőződtem. Mert valahányszor Nagysád lenge alakját ezen az uton tovalebegni láttam, mindig ellenálhatatlan erő vonzását éreztem, s ez az erő mindannyiszor leküzdhetetlenül vitt magával a Kossuth Lajos-utcán és a Rákóczy-uton keresztül, ahol aztán Nagysád alakja egyszerre csak eltűnt előttem. S ekkor vége volt a vonzóerőnek is. Egy pár percre megálltam s bámultam azt a házat, amely vonzóerőmet elrabolta s aztán ösztönszerüleg, vagy tudom is én, hogyan visszafordultam ! A nő : Lassabban fiatalember! Valamit kihagyott az okoskodásából. Ha jól emlékszem rá, pár eset kivételével, mindig egy cseléd is volt velem. S ha már ilyen filozófiai uton-módon akarja szerelme tárgyát kifürkészni, ezt a körülményt is figyelembe kellene vennie s utánajárnia, hogy szerelmét nem az a cseléd ébresztette-e ismét fel, aki különben elég csinos kis teremtés? A férfi: Erre én is gondoltam, Nagysád. De ismerem természetemet, feleslegesnek tartottam e körülményt is vizsgálni. A nő: No csak ne mondja ezt olyan biztosan ! Ismertem én már mágnásokat, grófokat, kik halálos szerelemre gyuladtak egy szép parasztleány iránt s inkább lemondtak azon előnyökről, melyeket. . . A férfi: (Közbevágva) Ama férfiak, kiket Nagysád emlit, nem voltak normális emberek, róluk nem szabad a férfiakra általános érvényű következtetéseket vonnunk. Azok csak kivételek voltak egy általános, minden müveit, intelligens emberre vonatkozó törvények alól. . . A nő: No, ezt a törvényt szeretném hallani! A férfi: Ezen törvény pedig Drága Nagysád . . . A nő : (Méltatlankodva közbevág) Azt mondtam, csak Nagysádnak nevezhet! A férfi: (Zavarodottan) Az a törvény pedig, Nagysád, ugy szól, hogy intelligens, tanult uriEgy kis tévedés. Irta: Perendl Imre (Történik a fővárosban. A váci utcából kilép egy magános, fiatal, nagyon csinos hölgy és lassú, szinte séta lépesben a Kossuth Lajos-utca felé tart. Magas, karcsú termete olyon benyomást tesz, mint a sudár pálma. Kalapja folyton félköröket ir le, miből gyanítani lehet, hogy nem nagyon merül gondolataiba, hanem jócskán érdeklődik a külvilág iránt. Utána egy elegánsan öltözött fiatalember törtet, ki néha, mikor már a hölgyet majdnem eléri, megáll, mintha valamin törné a fejét, majd ismét utána rohan. S a megállásokat még párszor ismételve, végre elszántan melléje lép.) A férfi: Bocsánat Nagyságos Asszonyom, vagy Nagysád, nem is tudom, hogy nevezzem, bocsásson meg tolakodásomért, de olyan fontos mondani valóm van, hogy már továbbra nem halaszthatom. Ezt a módját gkellett választanom a bemutatkozásnak! A nő: (Meglepődik, de csak egy pillanatra szeme egyszerre kimondhatatlan kifejezést ölt, de csakhamar elmúlik minden zavara, s olyan tekintettel, mintha tisztában volna & dologgal, nagy kék szemeit az ifjúra emeli.) Nevezzen csak Nagysádnak ! A férfi: (Magában.) Oh Angyal! Hát mégis! (A nőhöz fordulva) Csendes Béla dr. vagyok, segédfogalmazó a földmüvelésügyi minisztériumban. A nő: Igen ? (Kissé elpirul, de hamar legyőzi zavarát) Örvendek ! A férfi: Nagysád, csókolom kezét, nem vagyok már ömlengő gimnazista. Őszinte, komoly férfiú vagyok, ki a diákszerelmek egész sorozatán már átestem. Az utolsó után öngyilkos is akartam lenni, de, hála Isten, nem sikerült. S akkor megfogadtam, hogy nem leszek szerelmes többé^soha mert ez, — mint a példa mutatta, — még az ember életébe is kerülhet. Pedig mit ér a szerelem élet nélkül! De hát a szerelem ellen, ugy látszik, nem lehet erős akaratúnak lenni. Mert amióta — jól emlékszem,* ép ma egy hónapja — Nagysádot legelőször ugyanezen helyen megláttam, vége szakadt a nyugalmamnak egészen. Az ember nyugalmát szerintem pedig csak két dolog rabolhatja el: a szerelem és a haupttreffer. S mivel a haupttreffert nem ütöttem még eddig meg, be kellett látnom, hogy ismét a szerelem kerített rózsás hálójába! A nő: Ugyan ne mondja! ... A férfi: Igen. Az vagyok, szerelmes. Határozottan. De először nem tudtam, kibe? Arról is hamar meggyőződtem. Mert valahányszor Nagysád lenge alakját ezen az uton tovalebegni láttam, mindig ellenálhatatlan erő vonzását éreztem, s ez az erő mindannyiszor leküzdhetetlenül vitt magával a Kossuth Lajos-utcán és a Rákóczy-uton keresztül, ahol aztán Nagysád alakja egyszerre csak eltűnt előttem. S ekkor vége volt a vonzóerőnek is. Egy pár percre megálltam s bámultam azt a házat, amely vonzóerőmet elrabolta s aztán ösztönszerüleg, vagy tudom is én, hogyan visszafordultam ! A nő : Lassabban fiatalember! Valamit kihagyott az okoskodásából. Ha jól emlékszem rá, pár eset kivételével, mindig egy cseléd is volt velem. S ha már ilyen filozófiai uton-módon akarja szerelme tárgyát kifürkészni, ezt a körülményt is figyelembe kellene vennie s utánajárnia, hogy szerelmét nem az a cseléd ébresztette-e ismét fel, aki különben elég csinos kis teremtés? A férfi: Erre én is gondoltam, Nagysád. De ismerem természetemet, feleslegesnek tartottam e körülményt is vizsgálni. A nő: No csak ne mondja ezt olyan biztosan ! Ismertem én már mágnásokat, grófokat, kik halálos szerelemre gyuladtak egy szép parasztleány iránt s inkább lemondtak azon előnyökről, melyeket. . . A férfi: (Közbevágva) Ama férfiak, kiket Nagysád emlit, nem voltak normális emberek, róluk nem szabad a férfiakra általános érvényű következtetéseket vonnunk. Azok csak kivételek voltak egy általános, minden müveit, intelligens emberre vonatkozó törvények alól. . . A nő: No, ezt a törvényt szeretném hallani! A férfi: Ezen törvény pedig Drága Nagysád . . . A nő : (Méltatlankodva közbevág) Azt mondtam, csak Nagysádnak nevezhet! A férfi: (Zavarodottan) Az a törvény pedig, Nagysád, ugy szól, hogy intelligens, tanult uri-