Esztergom és Vidéke, 1910
1910-05-26 / 42.szám
Szerkesztőség és kiadóhivatal: Esztergom, „KORONA" szálloda I. emelet. Telefon szám 38. Megjelenik vasárnap és csütörtökön. Felelős szerkesztő: Dr. Dénes Aladár. Előfizetési árak: . 12 kor. Negyed évre . 6 kor. Egyes szám ára Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fillér Egész évre . Fél évre . . 3 kor. 14 fill. Esztergom választópolgáraihoz. Minden életrevaló város azon mesterkedik, hogy ne kizárólagos országos politikát űzzön, hanem hagyjon helyet a városi politikának is. Esztergom, mintha csak átok súlya alatt állana, mióta választópolgárai alkotmányos jogaikat gyakorolják, nagyon kevés eltéréssel rendszerint oly ellenzéki politikának hódolt, melynek mindig a város vallotta kárát. Mikor a mostani hercegprimás jelöltjét : Timon Ákost megbuktatták, nem gondolták meg, hogy azzal Esztergom legtöbb partfogóját: Vaszary Kolost, hosszú évek fájdalmas nehezteléseivel, a nemtetsző viszszaemlékezés keserűségével hálózzák körül. Annak idején ki volt az, aki ebben leginkább körüljárt ? nemde a Kossuthpárt mai esztergomi képviselőjelöltje ! ? Kinek van ebben kára? ugyebár Esztergomnak, amely azóta primási székhely — prímás nélkül. Ha e város adósságmentes, avagy •csekély pótadójú, bő keresetíorrásokkal biró város lenne, igazán azt csodálnánk, hogy miért is nem tud a 48-as eszmék szolgálatába szegődni? de mert a hanyatlás minden fokon, minden társadalmi tényezőnél ijesztő mértékben jelentkezik, — a megelégedés úgy a szavazó, mint a nem szavazó polgárok háza küszöbét — elenyésző csekély kivétellel — messze elkerülte, — ez okból Esztergomra nézve valóban öngyilkos politikának minősítjük azt a magatartást, melyet a 48-as választók ezúttal követni akarnak. A 48-as eszmék Kossuth Ferenc néven ismert farizeusa azt mondotta, hogy Kálmán Gusztáv kiváló szakérdemeiért méltó volt az államtitkári állásra, de hozzá tette egyúttal: „de meddig" ! — addig bizonnyal, ameddig a koalíció kormányának a minden el- és lealkuvással sikerült életét 3 évig fönntartania. Es ez igy is lesz, majd meglátják !! Szemére vetik a mostani kormánynak, hogy semmitmondó „munkaprogrammal" akar, tüzetes ígéret nélkül boldogulni. Ha önérzetes kormánynak akar maradni a tisztesség határain belül, nem is csaponghat az üres, beválthatlan ígéretek mezejére, mint azt az előző koalíciós kormány elég bátran és vakmerően cselekedte. Ha igy tenne a mostani kormány is, nemde szemébe vágnák, hogy szemérmetlenül taktikázott és a nemzetet álnokul félrevezette. De most térjünk újra arra az álláspontra, mely Esztergomnak privát érdeke lehet, ha a kormány jelöltje mellé sorakozunk. Tisza István miniszterelnöksége idején az esztergommegyei Dunaszakasz ármentesítése cimén 550,000 korona lett a költségvetésbe beállítva, kérdjük: a koalíciós kormány miért feledkezett meg e tétel kiaknázásáról Esztergom javára, amelynek kis Duna ága dögletes bűzével szinte állandósította a tyfozus betegségeket ? A 350 milliós kincstári felhasznált készletből ép Esztergomnak nem juttatott Kossuth volt keresk. miniszter, aki még a megígért vasutat is, aminél fogva a berlini világforgalomba juthattunk volna, Kmety-ellenes boszúból Komárom—Érsekújvárnak javára megépítette: sőt a Kmety által kifogásolt Bécs—Pozsony közötti villamos vasút építését engedélyezve, az mára befejezésstádiumához közeleg. Egyik volt esztergommegyei előkelő hivatalnok azon panaszra, hogy miként lehetne az eladósodott Esztergom város sorsán segíteni, — azt ajánlotta, hogy államosítsák az elemi és reáliskolát; — ezzel vagy 70.000 korona évi kiadás alul felszabadul a város, melyet az adózó polgárok pótadójának felényire szállítása követne nyomon. Ki volt az, aki ezen eszmének ellentmondott? Csernoch és ikertársa: dr. Fehér Gyula. Az a jó Csernoch, volt esztergomi kanonok, az ő képviselői minőségében szép sakhuzást csinált e város boldogulása ellen két izben. Először a városrészek egyesítésekor, midőn a plébániák jövedelmét a város, mint patrónus terhére tágítottak, továbbá a szenttamási helypénznek a káptalan javára történt 16000 koronányi megváltásánál; — má.ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. Medve Gáspár. — Színész história. Irta : Gécsy István. (Vége.) Büszkén tekint munkájára, mert Medve Gáspárné ott ül a polgármester ur mellett, fejét keblére hajtja, átfogja gömbölyű karjaival, szóval minden jól megy, és ő nyugodtan hajtja álomra gondterhelt fejét, mert jól tudja, hogy a polgármester ur áthatva a misszió szentségétől, amelyet ő oly nemesen tölt be, pártolólag fogja felterjeszteni államsegély iránti kérvényét a magas miniszterhez ; — mint oly ember kérvényét, aki zászlóján arany betűkkel irja fel ezt a jelmondatot: „Minden a művészetért! ..." A trupp éljenzett. A cigány tust húzott, mire a táncolók is kénytelenek voltak abbahagyni az ugrálást és összeütni poharaikat a polgármester ur poharával, aki nagyságának tudatában királyi leereszkedéssel nézett végig a haldoklók kopott seregén. Csak Gáspár nem volt megelégedve a tószttal. Dühösen csapott öklével az asztalra, arcából kikelve ordította: Ki beszél itt misszióról ? — Teljesített kötelességről és szent hivatásról ?! Ez a zsírunkon hizlalt majom, aki a színészt rabszolgának, a nőt pedig árucikknek tekinti, akivel kereskedni szokott, mint örmény-boltos a birka bőrével ! ? Pfuj ! Szégyelje magát maga Ripacs ! — Gyere asszony, menjünk haza, nem való vagy te ebbe a társaságba ! — Szegény Gáspár, de sokszor elharsogta már ezt a beszédet, de sokszor és mindig hiába. Most is kacagott az egész társaság, de legjobban az asszony, aki gyorsan felkelt, nagyot nyújtózott, mint egy prédára áhitozó nyőstény tigris, gúnyosan vágta oda a dühöngő Gáspárnak: Ma nem megyek haza ? A kis emberke megrendült erre a kijelentésre, először tört, zúzott, dühöngött, aztán könyörgésre fogta a dolgot, de biz ez se használt, aztán újra csak dühöngött, fenyegetődzött, hogy igy meg úgy lesz, ha azonnal haza nem megy vele az asszony. Az pedig vette a bundáját, karját a polgármester karjába akasztotta és lenézőleg félvállról szólt oda az urának: Soh'se fáraszd magad Gáspár, tudod, hogy engem nem egykönnyen ijeszt meg valaki, te legalább nem, nem bizony barátom — soha, soha! Vig kacagás közben hangos zeneszóval kivonult az egész diszes társaság, ki erre, ki arra, ők tudják, hogy hova. Az a megkinzot kis emberke pedig, kezét leeresztve rogyott le egy székre és csak bámult maga elé, belé a nagy semmiségbe ; a szája még mozgott, motyogott valamit, de agya már felmondta a szolgálatot, zavarosan kavarogtak benne a gondolatok, hajszolva egymást, kiindulási pont és végcél nélkül. Csak egyet látott tisztán, hogy ez a szépséges bestia szemérmetlen módon meggyalázta ismét és cinikusan vágta arcába, hogy még csak meg sem tudja őt ijeszteni. Kitámolygott, mint egy részeg ember, dülöngve ment haza az üres lakásba. Nem érezte már a gyalázatot sem, csak az a kacagó hang csengett még fülében, csak a düh tépte a lelkét, amiért, hogy ő már nem tudja azt az asszonyt meg sem ijeszteni! Egyszerre csak kipattant megbénult agyából egy gondolat s dühtől torzult arcán végig cikázott a vigyor, szeme mély gödréből kivillant az öröm; lázas sietséggel, attól remegVe, hogy talán elröppen ez a gondolat, leoldta nadrágszíját, átdobta az ajtófélfán, felállt egy kis székre, hurkot csinált a szijra és rá a nyakára, megrúgta a széket, egyet-kettőt rándult villogott a szeme és ép az édes pokoli kéjtől rángatódzó ajkán ki-kiszökött egy szó — lázasan — tördelve: hazajön az asszony — aztán meglát — megijed — megijed, mégis megijesztem! — Csönd van, a távol hegyek mögött most bukkant fel a nap, arany sugarai gyöngéden csókolják körül azt a nyomorult kis emberi roncsot, amely mig lélek volt benne ugy tudott örülni, hogy ő is megijeszti egyszer asszonyát.