Esztergom és Vidéke, 1909
1909 / 24. szám
Esztergom, 1909. XXXT. évfolyam 24. szám Csütörtök, március 25. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. Felelős szerkesztő : Szerkesztőség és kiadóhivatal: ■■ — Előfizetési árak : = Egész évre . .12 kor. Negyed évre . . 3 kor. Fél évre . . . tí kor. Egyes szám ára 14 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. DR- PROKOPP GYULA. Lap tulajdonos kiadók : Di1. Prokopp Gyula és Brenner Ferenc. (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők. Kossuth Lajos (azelőtt Bnda) utca 485. szám.- Kéziratot nem adunk vissza. A Métely. A szeszes italok mértéktelen fogyasztása, különösen amennyiben a nép nagyobb tömegeiben érezteti hatását, sokat vizsgált probléma. A szeszes italok mértéktelen élvezetének igen mélyreható befolyása van a népre és bár e jelenség megfigyelése szociológiai, egészségügyi szempontból felette érdekes és tanulságos, az alkoholizmussal, mint tudományos kérdéssel csak az utolsó évtizedben kezdtek foglalkozni. Az orvos, a jogász, a nemzetgazda és statisztikus egyaránt kiveszi a munkából a maga részét, mindegyik igyekszik a kérdésnek őt érdeklő oldalát alapjában megismerni és igy csupán idő kérdése, hogy az alkoholizmus tudományos rendszere föl- lépüljön és ennek nyomában meg- ihátráljon a társadalmi előítélet és ibeköszöntsön a jobb belátás kora. A magyarországi alkoholelle- ines mozgalom történetében igen íbecses momentum, hogy a hazánk inagy szellemi újjászületését megelőző időben akadt nem egy felvi- llágosodott férfiú, aki az alkoholiz- rmus ellen nem átallott szivvel-lélekkel sorompóba szállani. Nem mintha párhuzamot vonnánk azonkori és mostani arisztokratáink között, csupán azoknak az időknek a jellemzésére emeljük ki, hogy épen olyan fenkölt ember, mint báró Wesselényi Miklós, harcolt tollal és szóval az alkoholozmus ellen. Szive elszorult annak a pusztításnak láttára, melyet a szeszes italok élvezete okozott az amúgy is nyomorgó jobbágyság soraiban, és azzal a lépésével, mely e sorok tulajdonképeni tárgya, felhasználta a gabona akkori drágaságát nemes célja elérésére: a szeszfőzés eltiltására, vagy legalább korlátozására. Az alábbiakban idézünk néhány kiemelkedőbb passzust, abból a vezéreik sorozatból, mely a Kossuth Lajos be nem vallott szerkesztésében megjelenő Hetilap 1847-iki évfolyamában jelent meg. Napról-napra terjed s öregbedik világszerte a meggyőződés, miszerint nemünk szellemi, úgymint anyagi s erkölcsi, úgymint testi jólétének nagyobb mételye s veszélyesebb ellensége nincs a pálinkaitalnál. E veszély ellen szociális téren s uralkodások és hatóságok által is tétettek lépések, de korántsem annyi s korántsem oly eréllyel, mint a tárgy fontossága kívánná . . . Nem szólok most arról, hogy a pálinkaital az emberi nemet nemzedekről- nemzedékre nyavalyásabbá tévén- mennyire gyengit, fogyaszt és alja- sit; arról sem, hogy mennyi bűnre vezet annak mámora s hogy menynyire fullasztja az emberi munkásságot, ipart és takarékosságot, a jólét ezen főtényezőit, a korhelység fertőjébe ... A pálinkakórság nemünknek oly betegsége s ez ital annyi kárt okoz, miként óhajtandó s mint a fejlődő ész s erkölcsi érzet postulátuma remélhető is azon idő, melyben a pálinkafőzés nem a gabona szűkités s ez által szükség előidézhetése céljából, hanem mivel ezen ital aljasit, nyomort terjeszt s bűnt táplál, előbb terhes adó által kevesittetni fog, miszerint csak a gyárak s egyéb iparágak számára vegytanban, gyógyszerekhez, világításra, iparcikkek előállítására stb. szükséges szesz fog készíttetni. Azonban mig a valódi műveltség s fejlődöttségezen szép kora eljövend, addig is bűn nélkül nem mulasztható kötelessége minden államánynak, betiltani a pálinkafőzést legalább akkor, midőn már annak előállítása is másként nem, mint nyomort terjesztve történhetik. Mindez kétségtelenné teszi, miszerint alig létezett s alig létezhet nagyobb oka s szüksége annak, hogy a pálinkafőzés betiltassák, mint épen most. Már az is, hogy a testvérhonban nagy a fenyegető szükség, elég ok arra, hogy ne engedjünk köznépünk rontására s romlására pálinkát főzni. Dacára annak, hogy e sorokban még nem nyilvánul meg az igazságnak az a mértéke, melyet az alkoholizmus kérdésével foglalkozó elmélet és gyakorlat, a tudomány és a statisztika egyes egyedül eredményre vezetőnek demonstrál, mégis igen becses történelmi emléke a magyar alkoholellenes mozgalomnak báró Wesselényi Miklós ez írása. A jobbágyság felszabadítását, a jogok és kötelességek egyforma megosztását, az alkotmányos rendet követelők felvilagosodott tábora tudatára jutott annak, hogy az elnyomott pórt, aki a fennálló társadalmi rend nyomasztó terhe alatt a legtöbbet szenvedett, nemcsak a robot ,Esztergom és Vidéke“ tárcája Hangulat. Szó alig röppen néma ajakunkról, De vágyunk lobog szemeink tüzében ; Szívünknek titkolt, rejtett vágya támad S csak nézzük egymást. . . nézzük hosszan mélyen. Szeretsz ? — Szeretlek ! — Tedd fejed karomba, Pihegő kebled domboruljon elém. így . . . Két csodásán égő szemed hunj'd le — Mosolyod szivárvány lelkem bús egén. Testedet ringatja lelked. Ez az üdv. Hang ne zavarja e szent csöndességet. Mint fukarszavu pogány imádkozó Rajongó-hivőn áhítattal nézlek. Szeretsz? — Szeretlek! — Hadd, hogy homlokomat, Boldogan, selymes hóválladra téve, Halkan elsírjam mind a gyötrő kint, bút, Mi érted űzött annyi . . . annyi éve ! Hadd pihentetem csüggedt, fáradt fejem, Tudom, hogy áldott béke nyugalom vár; Pihenj te is, mint virág a lomb ölén, Mint védő szárny alatt reszkető madár. Az üdv szavát, óh, hadd súgom füledbe ? ! S mig forró ajkam tűz ajkadra tapad : Az álmodásra nincs szebb hely a földön, És nincs szebb idő, mint ez a pillanat ! Tuba Károly. Kellemes tévedés. Irta : Zöldi Márton. Lories Józsefet teljesen kielégítette az az állás, mit a megyénél elfoglalt. Még innen volt a harmincon, mikor árvaszékí ülnök volt. Lomha természetével teljesen megegyezett az a megnyugtató érzés, hogy neki a gyámsági törvényen kívül semmi egyébbel nem kell vesződnie. Sze- lidebb lelkét mindig kellemesen zsongatta az a gondolat, hogy hivatása az árvák érdekét megvédeni. Mennyivel szebb, nemesebb foglalkozás ez, mint teszem az árvákat kifosztani. Apja Lories Mihály, nyugalmazott számtartó volt, ki negyven évi szolgálattal nemcsak tisztességes nyugdíjra, de tekintélyes magánvagyonra is tett szert. A beavatottak azt beszélték, hogy leányának, Józsának negyvenezer forint hozományt szánt. Több gyermeke nem volt. Az öreg számtartó beteg felesége miatt minden esztendőben fürdőre járt. Természetesen Józsát is magával vitte. Hátha akad valaki a fürdőn . . . hátha ott kerül az igazi ... A gondolkozásnak ebben a módjában a szülők olyan egyformák, mint bocsánat a kifejezésért — a tyúktojás. Utoljára Hévizén voltak, hol Józsának udvarlók tekintetében jelentős sikere volt. Néhány fiatal fürdővendég s néhány Keszthelyen állomásozó honvédhuszártiszt állandóan körülötte settenkedett. A regényíró szemével nézve, Józsa nem volt szépség. Túlságos mollettsége, szabálytalan vonásai, kissé rekedtes hangja szintén kizárta, hogy a fantáziában izgalmas szerelmi históriák hősnőjeként szerepeljen. Szerencsére az élet nem olyan akadékoskodó, mint a regény. Mondjuk egyszerűen, az élet okosabb : megalkuszik, kiegyezik. És ezt okosan teszi. Az udvarlók teljesen egyetértettek abban, hogy Józsa barna, lelkes szeméből annyi értelem sugárzik, hogy tekintetbe véve az öreg számtartó előnyös vagyoni helyzetét, bárki is habozás nélkül a lábaihoz omolhat. Ezt maga Józsa is tudta és gyakran nem minden keserűség nélkül tapasztalta, hogy az udvarlók milyen alaposan vannak tájékozva a papa nagy tejgazdasága és a fejős tehenek száma felől. Nem egyszer szomorúan konstatálta, hogy ezeknek a teheneknek a hátán kell neki a boldogság révébe jutni. — Ez igy van, — konstatálta az okos lány, — a papa jóformán azért dolgozott egész életében, hogy az én férjemnek legyen bőséges költőpénze . . . Mikor augusztus utolján hazajöttek Hévízről, Józsa, József bátyjának hűségesen beszámolt az iszapos források környékén tapasztaltakról. Meg kell jegyeznem, hogy a szelidlelkű árvaszéki ülnök rajongóan szerette a kis tömzsi, okos húgát. Most is áhítattal hallgatta a legjelentéktelenebb részletet is, mely húgának szórakozásával vonatkozásban állott. Egyik rövidebb pauza után Józsa pajkos mosollyal mondotta : — Igaz a, majd férjhezmentem. — Óh! — kiáltott József közbe. — Igen, folytatta Józsa, — az egyik udvarló egész komolyan kijelentette, hogy mihelyt titkár lesz, eljön és oltárhoz vezet. Az árvaszéki ülnök komolyan vette a dolgot. — Mihelyt titkár lesz, — ismételte, — hát most micsoda ? — Fogalmazó. — Hol? — A minisztériumban. — Melyiken ? Józsa felkacagott. — Odáig nem jutottunk, hogy azt is megvallotta volna. Egyébként csak azért említem, mert az illető jól ismer téged. — Úgy ? Hogy hívják ? — Nagy Jenőnek. Az árvaszéki ülnök felugrott örömében. — Nagy Jenő ! Igazán ? No ez pompás ! A legjobb barátom. Te, Józsa, ez az egyetlen fiú, a kihez őszintén, komolyan
