Esztergom és Vidéke, 1909

1909 / 8. szám

Esztergom, 1909. XXXI. évfolyam 8. szám. Csütörtök, január 28. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. = Előfizetési árak : ===== Egész évre . .12 kor. Negyed évre . . 3 kor. Fél évre . . . 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Felelős szerkesztő : DK PROKOPP GYULA. Lap tulajdonos kiadók : Di1. Frokopp Gpla és Brenner Ferenc, Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők. Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szám. ■■■■■:= Kéziratot nem adunk vissza. ■ Munka nélkül. A munka édesiti, megfűszerezi az életet. A táplálékot az emberi fizikum és a lélek egyaránt megkívánja. A munka nélkül nem fejlődik a test, elsatnyul és tönkremegy az erkölcs. De a munka az élet fentartásá- hoz is szükséges. Akire nagy va­gyon nem szállott, vagy akit sze­rencse nem. juttatott nagy kincs birtokába, az kénytelen dolgozni. Kénytelen dolgozni, ha akarja, hogy magának és családjának ke­nyér jusson. De sajnos, a munka­kedv nem elegendő, hogy tényleg kenyérkeresetet nyújtó munkát vé­gezhessen az ember. A zord kímé­letlen tel sok akarata ellen dologta- lan éhezőt talál. A földmivelesi munkák szünetelnek és sok más munka szintén nem végezhető tél­nek idejen. A gazdasági válság is segítségére volt a télnek : szaporí­totta a munkanélküliek számát. Hogy lesz, mint lesz, ki tudná megmondani ? A szegény munka- nélküli nép kenyérért kiált. Semmi egyébért, csak egy darabka szaraz kenyérért, meg egy meleg kuckóért, ahová meghúzhatja magát, hogy éhen ne vesszen, meg ne fagy­jon. Ki adja neki ? Az a nagy tömeg, melyet társa­dalomnak szoktunk nevezni, tele van gonddal. A jótevés sok anyagi áldozatot és időt is igényel. Mind­kettőre most nagy a szükség. Nem fillérekről van szó, amit adni kel­lene, hanem nagyobb összegekről es nem mindenki érdemes támoga­tásra, a munkanélkülit meg kell kü- lömböztetni a tunyáktól, ez pedig gondos körültekintésbe — időbe kerül. Minden oldalról hangzik fel egy- egy kétségbeesett kiáltás, egy-egy fájdalmas nyöszörgés és szinte sze­münk előtt vesznek éhen az embe­rek. Itt is ott is segítségért rimán- kodnak, — nem is rimánkodnak már, igényelnek, hangosan követel­nek. S a társadalom érzi, hogy kö­telessége segíteni. A társadalom, mely maga is megsínyli a nyomo­rúságot, maga is várja a nagy se­gítséget, — áhítozik rendezett vi­szonyok közé, keresi a megélhetés biztosítékát. Hasonlit a helyzet annak a fiúnak esetéhez, aki anyjától egy almát kapott és annyi pajtás ro­hanta meg egy-egy darabkáért, hogy odanyujtva nekik az egész almát, igy szólt: „Itt az alma, adjatok ne­kem is darabkát belőle !“ A társadalom maga is megelé­gednék egy darabka jóléttel. Fájda­lom, seholsem akar mutatkozni. Az az áldozatkészség, melyet egye­sek ilyenkor tanúsítanak, kétszeresen jól esik s érdemes, hogy nagyobb há­lával, nagyobb elismeréssel fogadják, mint máskor. De bármennyire is ma­gasztosnak és követésreméltónak is tartsuk az áldozatkészséget, mégis azt hisszük, hogy a kérdés megoldását kevéssel viszi előre. Ha a szív any- nyira megesik a nyomor láttán, hogy a kéz ad, — szép dolog ez nagyon ; ám az adomány, bárho­gyan is adják, mégis csak koldus­kenyér marad, az éhséget időre, órára csillapítja, de jól kiérdemelt kereset nem lesz belőle, amint azt sem lehet elvárni, hogy állandó jö­vedelmi forrást képezzen a szegény ember részére. Azt hisszük, hogy a kérdés rosszabbik fele nem a nyo­mor és az Ínség, hanem a munka- nélküliség. Amannak az időleges gyógyításával már foglalkozik a tár­sadalom és a munkanélküliség csök­kentésére a kormány is tett valamit, de amit tett. csak aránylag kevés­sel csökkentheti a munkanélküliek számát, de nem apaszthatja le egé­szen. A segítés akcióját tehát inkább arrafelé kell terelni, hogy a szegé­nyek munkát kapjanak. A segítés e módja a társadalomnak is kevesebb anyagi megerőltetésébe kerülne, a szegények önérzete is jobban járna a tisztességes kenyérkereset nyúj­tása mellett. Tudjuk jól, hogy sok iparág pang, azt is tudjuk, hogy a kérdés ilye­tén megoldása korántsem könnyű. Am azért mégis sok olyan munkát lehetne találni, melyeket egyesek anyagi kár nélkül télen is végez­tethetnének, sőt olcsóbban is és e mellett még jótéteményt is gyako­rolnak. Csak kissé gondolkozni kell a dologról, — akárhányszor elő fog fordulni, hogy egy darab kenyér, vagy néhány fillér könyöradomány helyett olyan munkát bizhatunk a szegény munkanélkülire, amelyért járó olcsó bérrel hálára kötelezzük. — Nemcsak azonnal adni, de he­lyesen is adni — ez a valódi se­gítség ! Rózsa diák. Irta: Lampért Géza. Nem hiába, hogy „Ördög magzatjá“- nak nevezte a labanc, ördöngős egy ember is volt az a Bottyán apó, ifjú kurucoknak vén generálisa! A vénségére vak is volt a félszemére, sánta is a féllábára, mégis meglátta a labancot bujtában, elcsípte fut­tában. Már pedig e két jeles hadi mes­terségéhez (a bujósdihoz meg a futósdi- hoz tudniillik) a labanc is értett valame­lyest, amint az annálesek tanítják. Ám Bottyán apón nem fogott ezzel sem. Lám, csak tegnap porolta ő kegyelme a Heiszterék lompos plundrátjét valahol a Duna mellett s ma már a Bakony alján ütött tábort vitéz hadával, hogy elvágja Rabutinék rókautját, akik Pest felől igye­keznek a stíriai hegyek felé. Mikor az őserdők csendjében, melyet eleddig csak rigó füttye zavart, először búgott fel a tárogató szava s a virágilla­tos langy tavaszi estén messzehangzón berengte a vidéket, ej, de megdobbant a hangjától valakinek a szivecskéje amott a közeli városban, a pápai kettős torony alatt valahol . . . lei-pici barna piros kis' menyecske volt az a valaki, kinek fejét kerek tizenöt esztendős korában kötötte be tiszteletes Csajág László uram. iMaga László urfi is nagyon ifjú legény vala akkor még, mikor ez a nevezetes dolog történt; csak épen, hogy levetette magá­ról a diák tógát őkegyelme. Hanem hát egyébként derék szál em­ber volt Csajág László, az oskoláit meg eminenter végezte véges-végig a pápai kollégiumban. így esett, hogy a maga szép tudományának, meg a szép növésé­nek hire szaladván, a diáktóga helyett mindjárt készen várta őt a papi palást és a pásztorbot. A legnagyobb éklézsiák egyike nyomban elhivta őt, hogy gon­dozza ott az urnák nyáját, őrizgetvén ama szép hives patak mentén, melyre a zsol­tár szerint a tikkadt lélek óhajtva óhaj- tozik . . . Es ha valakinek, neki az u-r leendő szolgájának csak kellett tudnia, mit mond az irás: Nem jó az embernek egyedül lenni ! De meg minek is lett volna egye­dül, mikor a tiszteletes Csuzy Bálint rek­tor professzor uram aranyos kis Rózsa leánya sírva bár, de olyan édes igennel mondta, hogy ő társul szegődik hozzá és elkíséri ama szép hives patak mellé, ha mindjárt a világ végén folydogál is az. Csak persze előbb kössék hozzá jó erő­sen a szent házasság láncával, mert ami­lyen kicsike, még elveszhetnék különben valahol útközben . . . Ez a kötés meg is esett annak rendje és módja szerint, nagy lakodalmi ünnep­ségek között. Hanem mire az ifjú párnak indulnia kellett volna a nyájas parókián hívogató csöndes puha kis fészekbe, egy­szerre csuda dolgok történtek. Amoda fönt, Munkács kővára táján az ungi berkekben meg a beregi renge­teg mélyén összesereglenek a német zsol­dosoktól immár végig nyúzott, zaklatott magyarok, puszták szegény legényei és a hajdani „kuruckirály“ Tököly Imre buj­dosó katonái. Ott aztán vakmerőén bele­fújták minden eddig elfojtott keservüket és panaszukat a tárogatóba, ebbe a cso­dás hangszerbe, melynek szivbekapó hangja az egész országot telesirta a bujdosók pa­naszával . . . Megértették mindenfelé, hi­szen az ő panaszuk, az ő keservük is volt az. De nem csak siránkozás volt abban a tárogató szóban. Kiharsant belőle egy elszánt kemény jelszó : — Ne bántsd a magyar! Azután Beregszász piacán kibontották a zászlót, melyet a dicsőséges emlékezetű Zrínyi Ilona fia, Rákóczi Ferenc kül­dött vala Polyákországból, hogy nemso­kára maga is utána jöjjön és kivonja Rákóczi a dicsőséges kardját — hazáért és szabadságért. Ezek történtek. Es az első szerelmes szép éjszaka után Csajág is csak arra ébredt, hogy szólitja ám annak a tároga­tónak a szava, bivja ám annak a lobo­gónak a lengése. És letevén pásztorbot­ját, előkeresett egy régi fringiát, amit édes apja forgatott vala és búcsút vevén szép ifjú hitvesétől, vette útját amarra az ungi berkek felé . . . így aztán az eklézsia pásztor nélkül maradt. De mi volt annak árvasága az ifjú asszony árvasága mellett. * * * * * Két teljes esztendeig tartott ez az epedő nagy árvaság. De a kis menyecske kalen­dáriuma persze, hogy egy egész végte­lenséget mutatott. Ekkor jött az első üze­net. Szűkszavú staféta hozta. Csak any- nyit mondott, hogy a Duna felől erre tart a kurucsereg. Vak Bottyán serege alkal­masint itt üt majd tábort a város alatt. Ez bizony édes kevés volt, de azért épen elég Rózsa epedő szivének, mert hisz, aki az üzenetet küldte, nem vala más, mint az ő szerelmetes édes férje ura: Csajág László, Bottyán apó had­nagya. Majd elmondja a többit ő maga. Úgy történt azonban, hogy Bottyán apó elkerülte a várost s a Bakonyba vett egye­lőre szállást. Jó erős vára volt a renge­teg erdő a kurucnak. Esztergom és Vidéke“ tárcája“

Next

/
Oldalképek
Tartalom