Esztergom és Vidéke, 1909
1909 / 96. szám
Esztergom, 1909. XXXI. évfolyam 96. szám. Vasárnap, december 5. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. ■■■ Előfizetési árak : ===== Egész évre . .12 kor. Negyed évre . . 3 kor. Fél évre ... 0 kor. Egyes szám ára 14 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Felelős szerkesztő : DR- PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Du Prokopp Gyula és Brenner Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők.) Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szám.-■ Kéziratot nem adunk vissza. ■ Ivóvíz Esztergomban. Egy-két várost kivéve, Esztergom különleges abban, hogy dús forrásai a lehető legegészségesebb ivóvizet szolgáltatják s még sincs ivóvize s a lakosság nagyobb részben a szűk udvaron, a pöcegödrök közelében ásott kutak, vagy a Duna vizéből táplálkozik. Igazán milyen ellentétes állapot! Hogy áldanák másutt az Urat, hogy ily áldást fakasztott a föld méhéből, holott itt, az örökös tervezés nyomában kószálnak, mert hát persze, hogy szükséges volna a vízvezeték, de nem telik miből. Gyenge adóalap, 118%-os pótadó, pangó ipar-forgalom oly nyomorult helyzetetteremt, hogy amely állítólag teljesen fedi a létesítés halasztását. Igaz, hogy mód nélkül nyögünk a létfentartás küzdelmeiben s alapos okunk van a nagy adó miatt sopánkodni, de az még nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy egészségünk érdekében nagyobb áldozatot ne hozzunk. Lám, az egészség a legdrágább kincs, nos ha az, ezért a drága kincsért az áldozatot meg kell hozni a városnak, ha törik, ha szakad. A rómaiak sokkal gondolkozóbb nép vala, mint mi párducos ősök unokái. Ők, ha csak szerét tehették, a legnagyobb áldozatok árán is létesítettek vízvezetéket, mert a kényelem szeretetük mellett kiváló érzékkel bírtak az egészség fentar- tása iránt is. Innen van, hogy minden nagyobb városokban lépten— nyomon rábukkanunk a vízvezetékre, amelyen sokszor nagy távolból szállították a vizet. És azoknak a vízvezetéki berendezése aránytalanul többe kerülhetett, mint ameny- nyibe kerülne az nekünk. Én a magam részéről igen helyén valónak latom a kérdés tárgyalásának felszínen való tartását, mert kétségtelennek tartom azt, hogy ba városunk forgalmát fokozni, annak geográfiái helyzetét kiaknázni, benne intézményeket létesíteni s a várost vizgyógyteleppé fejleszteni akarjuk, elsősorban is vízvezetékre van szükségünk. Ám, minél előbb! S lehetséges volna ez? Miért nem. Ha azonban csak húzzuk, halasszuk s immel- ámmal foglalkozunk a kérdéssel és csak nyögve sopánkodunk, akkor természetesen soha, s maradunk ott, ahol voltunk : az Istenadta áldás bugyborékolását engedni, hogy több viz legyen a nagy Dunában s kedvezőbb alkalmatosság egészségünk megrontására. A folytonos halasztástól és az ezzel járó mulasztástól azonban el kell térnünk, azokkal fel kell hagynunk. Ezt pedig nemcsak városunk fejlődése, egészségünk emberileg vett megóvása szempontjából, hanem azért is, hogy tanulságot szolgáltassunk arról is, hogy modern gondolkozáséi emberek vagyunk, akik minden alkalmat megragadnak arra nézve, hogy a kezünk ügyébe önkénytelenül kínálkozó dolgokat javunkra fordítsuk. Mennyi forrás itt a Duna partján ! Jóformán kínálják magukat, hogy hát méltóztatnának bennünket felhasználni. Hisz ha először csak ki- sérletkép, nem is minden házba, hanem közcsapok felállítására, hogy mindenkinek jó és tiszta ivó viz álljon rendelkezésére, aki pedig szerét teheti, módja van rá, külön is megfelelő díjazásért bevezetheti lakóhelyiségeibe. És igy talán nem is kerülne annyiba létesítése és fentar- tása, amennyire az a tervezetben előirányozva van s talán rövid idő múltán teljesen ki lehetne a vízmüvet fejleszteni. Csak akarni és akarni kell. Mert, ha teszem a Duna partján található erőteljes forrásokat egy gyűjtő csatornával összekötnők és a nyert vizet egy főtariánvba a Szent-Tamás dombján fölvezetnők, a kérdés egy része meg volna oldva. Kivitele pedig nem kerülne oly sokba, hogy valami érzékeny meg- terheltetésbe kerülne, de legalább volnának megfelelő és jó, tiszta, egészséges ivóvizet szolgáltató közcsapjaink. E mellett még teljesen szabad rendelkezésre maradnának a hévviz fürdő összes és újabban keresett és megnyíló forrásai, melyeknek vízmennyisége teljesen fedezni képes egy modern és a legnagyobb berendezéssel ellátott viz- gyógyintézetre és fürdőre. Nem eléggé dicséretes a helybeli takarékpénztár ügyekezete, hogy nagy áldozatok árán keres egy oly hőfokú vizet, mely a mesterséges felmelegitésilnélkülözhetővé tenné. És ha nem találná is meg, de ha a már meglevő és újabban nyert víz- mennyiséggel a fürdőt kifejleszti és gyógytelepet létesít s a beteg közönség meggyőződik arról, hogy a víznek használata ideges gyöngesé- gek, izületi fájdalmak elmulasztására, asztmatikus betegségek gyógyítására, „Esztergom és Vidéke“ tárcája Jelenetek. Irta : Sárkány Sándor. I. Lia elmegy. — Ülj ide mellém Lia a sárguló gyepre. Fonjad át karoddal beteg testemet és beszélj . . . No szólj, hiszen a fák hullatják leveleiket, a madarak milliója dalol, sir; minden-minden, mit látsz, mit halsz, mind az elmúlás hirdetője . . . Igen! . . . Beszélj Lia az elmúlásról. Én beteg vagyok és fáradt. Érzem, hogy nem túdok sokat beszélni . . . Nézz bele üveges, lázas szemeimbe forró sugaras szemeiddel és olvass belőle és szólj . . . En már úgyis csak érezni tudok, te meg olyan szépen tudsz beszélni . . . Pihegsz! Bársonyteliségű arcocskád, mint a teljes virágzást! kalla : üde; illatos a húsod, bőröd és egészséges lázongó szived, mint egy forrongó vulkán hányja, löki fel a vért fejedbe s mint a Bourbon- rózsa áttetsző szirma: ég. Nézd, milyen fonnyadt vagyok melletted ! ... Az ajkaidon a nyári kikelet tüzes színe ivük; az enyémek fakultak és lázaktól marottak . . . Emlékszel-e szép Liám, hogy mikor először simultam hozzád, milyen duzzadt, erős volt a mellem ?! És nézd : horpadt, hörög! . . . Egy éve van most, hogy először beszéltem veled. Akkor is ilyen szomorú volt ez a táj és mi akkor mennyit nevettünk. Egy éve és ime ? Utoljára érezlek mellettem ; utoljára hallom hangodat és úgy lehet utolsó napomat élem. Te elmégysz ! . . . Jöttél, mint a pompázó kikelet, szórtad az életet, csókoltál, mint a napmelege és eltűnsz, mint a nyár s én elhullok, mint a falevél: sárgán, élettelenül a rögök közé. Te nem tehetsz róla . . . Menned kell. Én sem tehetek róla, hogy ezeket mondom. Nem szemrehányás ez : a haldokló viszzaemlékezése . . . Csak halld, a fákat gyötri az őszi szél. Hogyan sírnak, jajjgatnak, pedig nem lett hozzájuk hűtlen a nyár. Visszatér újra az ébredés, az ujrafakadás és mégis sírnak. Te is visszajősz ! Ha szemeim alvásra zárom, elémleb- bensz majd, megsimitod forró, gyöngyös homlokom ; ha bánt valami, lecsókolod majd keserű könnyeim, mint azelőtt. És én ... óh én megint csak boldog leszek és mosolyos lesz az álmom. Ha egyedül ülök majd téli időben a szürkületben : ölembe röppensz, reám borul majd selyem fodros hajad és játszadozni fogsz ajkaimmal ; hajamba botorkál majd két forró, fehér, gödrös kis kezecskéd; megcsókolsz majd és beszélni fogsz, vigasztalni, hazudni, hogy nevetni láss, hogy boldognak hihess, mint azelőtt; hogy elsimítsd homlokom redőit . . . Ez lesz a telem LiaJ . . . És jönni fog a tavasz ! . . . A fák újra rügyezni fognak; a madarak megint vígan dalolva köszöntik majd az újra ébredő természetet és én . . . óh én köhögni fogok, vért köhögni s találgatni fogom, hogy mit csinálhatsz te, hogy gondolsz-e az ö oldala mellől a te bolondos betegedre. És egyszer ... óh egyszer csak virágos lesz minden. Illatozni fog a levegő. Boldogság, szerelem fogja áthatni a sziveket, a lelkeket és valaki megszűnik köhögni. Mosolyogva merevül majd arca és fehér ajkai köszönni fognak egy csókot, az utolsó csókját, annak, kinek elkellett menni messzire, örökre, aki nem is fogja megtudni talán, hogy örökkön-örökké az övé lettem : a tied Lia Jönnek ! . . . Isten veled ! . . . Miért nem beszéltél ?! . . . Miért sírsz ? ! . . . Miért nem félsz: jönnek?! . . . Isten . . . Isten . . . veled . .. Lia ! . . . II. Szerelem. Egy budapesti sétány egyik fapadján a 9 éves Panni sail éves Béla úgy 10 óra felé beszélgetnek, mig a nevelőkisasszony előadat magának a szomszédos pádon a katona életből. Természetesen fess tűzérhadnagy az előadó, azért is nem veszi észre, hogy mit csinálnak a gyerekek. Béla: Hiába nézesz rám olyan bánatos szelíden, mint a tehén szokott, ha elveszik a borját: nem bocsáthatom meg a bűnödet. Hazug a szived is, hazug a lelked is. A Vécsei is ezt mondotta. Mi ketten a Vécseivel megfogadtuk, hogy többé nem hiszünk a nőnek. Vége mindennek, ami köztünk volt. A nő nem való másra, mint arra, hogy a törekvő emberiséget meggátolja törekvésében és bánatot okozni. De mi ezt nem fogjuk tűrni. Mi nem engedjük magunkat letiporni a gyengéktől. Igen, mi erősek akarunk maradni Vécseivel ! . . . Panni: (Sir.) Béla: Tőlem sirhatsz Panni amennyit csak akarsz! Azt gondolod, nem tudom, miért sírsz! ? Biztosan eszedbe jutott, hogy eltiltott a tanár valamikor régen az
