Esztergom és Vidéke, 1908

1908-11-01 / 87.szám

I Csak egy virágszálat, j Ma van az a nap, amikor az emberek megtalálják saját sziszivüket. Az esztendő háromszázhatvannégy napján az élők egymást gyilkolják, a háromszázhatvanötödiken eszükbe jutnak azok, akik meghaltak. S ilyenkor megjelenik az emberek szemében a könny és a sirhantokon a virág. Az emberek szivéhez közönséges napokon alig lehet hozzáférközni. Nagyon praktikus ötlet volt tehát a József Főherceg Szanatórium Egyesülettől, hogy azon a napon közeledik az emberekhez, amikor a szivük kitárul. Halottak napján fog ez az egyesület jótékony gyűjtést rendezni az élők számára. A temetőkben és a templomokban fogják felállítani az urnákat, ahová a halottaikat sirató emberek egy pár garast dobhatnak az élők számára. Poétikus jelszót találtak ki a jótékonyság számára: „Csak egy virágszálat" ... A csendes halottak Örökké. Irta: Böhm Aranka. Sárkövi Ili az ünnepelt színésznő nagy zajjal robogott be automobilján a városba. A kisvárosi kiváncsiság nem tudta elgondolni, hogy ki lehet a robogó automobilon ülő hosszú fátyolos hölgy. Némileg ki lett elégítve kíváncsiságuk, amidőn látták, hogy az automobil megáll az Öreg Bogdányi János háza előtt, tehát ez lehet az a sokat emlegetett unokájuk, a színésznő. Könnyed ugrással lent terem a földön és siet a ház felé. Magas, nyúlánk alak, haja bronzvörös, szemei feketék, tüzesek, szája piciny piros, arca porcellánszerű fehér. Benyit a kis kapun. Az udvarban minden a régi helyén áll. A körte és az almafa most virágzik, az eperfa tele van levéllel. Minden olyan, mint régeri, csak a nagymama meg a nagyapa öregedtek meg. Hajuk megfehéredett, alakjuk meggörnyedt. A leány ujongva ugrik nyakukba kacagva szólt. • Ugy-e - megígértem, hogy betoppanok, mikor nem is vártok. De már. holnap reggel utazom, mivel felkeli ismét lépnem. nem fognak megneheztelni, ha mindenki a koszorúból, amit a holtaknak szánt, egy virágszálat megtakarít az élők számára. f Az emberek hiúsága belejátszik még a gyászba is. S a részvét és a bánat a temetőkben is luxust teremtett. Ebből a gyászos fényűzésből takarítsanak meg az emberek egy pár fillért, csak egy virágszálat s adják azt oda az élők megmentésére. Évenkint több, mint 70.000 ember hal meg Magyarországon tüdővészben. Állandóan közel félmillió a tüdőbetegek száma. Ezeket a szenvedőket mentik meg a temetőtől azok, akik a temetőben adakoznak a javukra. Ez a József főherceg Szanatórium Egyesület az ország különböző helyein tüdőbeteggyógyintézeteket állit fel és az idei halottak napján rendezendő gyűjtésből három tüdőbeteg-gondozó intézetet (dispensaira) akar létesíteni. S nemcsak Budapesten, hanem az országnak majdnem minden városában és községében gyűjteni, fognak a temetőkben és a templomokban. Ne haladjanak el az emberek közönböA nagyszülők e felett sajnálkoznak, de hát mit lehet tenni, Ilonkát a kötelesség szólítja. A nagymama csodálkozva vizsgálja az automobilt, megelégedve mondja. — Milyen finom, alkotmány, drága bársony ülések. Ej ha ezt a Kovács Dénesné látná, de megirigyelné. Mig a nagymama magában mondlogizál, Ilonka visszagondol a múltra. Számtalan kedves emlék és régi történet jut eszébe. Az erdőre gondol, hol annyi boldog órát töltött. Ábrándozásából a nagymama riasztja fel. Bemennek együtt a szobába, a nagymama arca sugárzik a büszkeségtől egyrész azért, mert unokája oly híres és ünnepelt, másrészt pedig, hogy oly szép és kedves. — Nem is hiszed Ilonkám, — kezdi meg a nagymama, mily boldoggá tettél bennünket, hogy eljöttél. Hisz oly régen nem láttunk, talán már hat esztendeje is van. Rövidszoknyás, kedves gyermek voltál,, telve fejed a legszebb reményekkel és ábrándokkal. S ime némileg be is teljesedett. — Néha — felel a lány, mikor a színpadon vagyok. Annál nincs felségesebb gyönyörűbb, mint a színészet. A taps, a közönség. E nélkül már élni sem tudnék. A lány arca kipirul, s hevülve folytatja. — Van azonban ennek a pályának nagyon sok rossz oldala, nagyon sok, amint sen a fölállított urnák és zárt tarsolyok előtt Minden egyes fillér hozzájárul ahhoz, hogy száz és száz tüdővészesnek életét meghoszszabbitsák. Ennek az egyesületnek az első szanatóriuma tavaly épült föl Gyulán a Lugoserdőben. Már eddig is hatszázötven beteget. gyógykezeltek benne s ezek közül négyszázötven szegény volt, akiket az egyesület könyöradományok gyűjtéséből tartott el. A szanatórium-kezelés száz és száz tüdőbetegnek adja vissza az egészségét és az innen kijövő betegek már kitanult apostolai lesznek a tüdővész elleni védekezésnek, mert a tüdővész terjedését maguk a betegek is segíthetnek megakadályozni. A szanatórium fentartása évi 150,000 K-ába kerül. Egyszerre az intézet csak száz beteget ápolhat, pedig nap-nap után százszámra érkeznek a felvételért könyörgök levelei, köztük hét-nyolc gyermekes családapáé is. Ez is mutatja, hogy milyen nagy szükség volna több szanatórium és dispensaira fölállítására. Nálunk mindez csak társadalmi lehull a függöny, előttünk van a mélység, a sötétség. Nagyon, nagyon vigyáznunk kell, hogy le ne bukjunk. Ezt azonban hagyjuk, elégedjél meg avval nagymama, hogy néha boldog vagyok, mert hisz a rózsának is van tövise. Most pedig, ha megengedi, elsétálok a közeli erdőbe. A nagymama igenlően bólint, mire .a leány kendőjét magára dobva elsiet. A mint a kapun kilép, szembe találkozik első régi ideáljával. A férfi hajában a sok viszontagság után ősz szálak kezdtek mutatkozni, arca öreges, sovány. A leány mindezt nem látja, csak az első ideált, sőt a tapasztalt hölgy el is pirult. A férfi meglepetve kérdi. — Ilonka ön az ? A leány kacagva felel. — Amint látja. Velem tart ? Az erdőbe megyek. — Szives örömest — felel a férfi. Egymás mellett haladnak szótlanul. Mindkettő a múltra gondol. Az erdőbe érnek. A levegő tavaszias, üde, mámoros. A leány ugy érzi, hogy két kar átöleli. Hagyja magát. Rég nem érzett érzés fogja el. Elfeled színpadot, közönséget, tapsot, mindent, csak a pillanatnak él. A férfi esdekelve kéri a leányt. — Maradj itt örökre, légy enyém. Á leány boldogan felel. — Itt maradok, örökké tied leszek. gyűjtés utján történhetik. Az államnak kevés a pénzereje; az kell az embergyilkoló hadseregre. Az emberélet megmentésére a jószívű társadalomnak kell adakozni. Azért akik, most halottak napján meglátogatják halottaikat, gondoljanak a szenvedő élőkre is s adjanak nekik is — egy virágszálat! Porzsolt. A József Szanatórium egyesület esztergomi fiókja is elhatározta, hogy Mindenszentek napján és halottak napján a temetőknél gyűjtést rendez a szegény tuberkulotikus betegek számára. Ti, kik kedves halottaitokat mentek meglátogatni e napokon a szomorú temetőkbe, álljatok meg az urna előtt adjatok néhány fillért szenvedő embertársaitok javára, hacsak egy virágszállal lesz kevesebb a halott számára vitt koszorúban, a mely virágszál árát a nemes cél érdekében áldozzátok — százezer még élő szerencsétlen fogja áldani jó cselekedeteket. Letelepednek a fűbe mindketten. Boldogan beszélnek a múltról. A leány veszi észre, hogy este van, már a hold is fent van. Ijedten szól: — Istenem, már este van, a nagyanyó nyugtalan lesz. A hold a férfi arcába süt, most látja csak a leány, hogy a férfi csúnya, öreges. Haragszik önmagára, hogy ő, kinek csókjáért ezrek vetélkednek, ennek juttatá. Miért ? Azt ő maga sem tudja. A leány meglehetős hidegen búcsúzik a férfitől. Éjjel alig alszik, várja a reggelt, hogy tovább utazhasson. Korán reggél már fent van idegesen készülődik. A nagymama csodálkozik a nagy sietségen, de Ilonka azt hozza fel mentségül, hogy még az est folyamán fel kell lépnie. Hirtelen megcsókolja a nagyszülőket s fent terem az automobilon. Még egy utolsó bucsu csókot int kezeivel és elrobog. A férfi sem tudott aludni az izgalmas, boldog nap után. Korán reggel már sétál. Az országúton a mint halad, egy automobil robog el melette. Szemeinek nem akar hinni, mivel a benn ülő hölgyben Ilonkát ismeri föl. A leány elfordítja tekintetét. A férfi érthetetlenül bámul utána. Ismétli magában szomorúan a leány tegnapi szavait: — Itt maradok örökké. A tied leszek. S az örökké — egy délután volt.