Esztergom és Vidéke, 1908

1908-06-21 / 50.szám

A Csavargözös-Társulat felszámolása. Laptársunk, az „Esztergomi Lapok" legutóbbi számában azt irja, hogy a csavargőzös társulat felett több helyi lap meghúzta a lélekharangot, ami korai volt, mert a társulat nem számol fel. Mi is azok közé tartozunk, sőt talán az első voltunk, aki meghúzta a vészharangot, de nem azért, hogy izgató újság ingerével biró hirt eresszünk szélnek, hanem, hogy a nagy közönséget felébresszük az édes közöny mámorából és a közelgő veszéllyel szemben tettre hívjuk. Nem akarunk laptársunkkal polemizálni, s ha mégis cáfolatával foglalkozunk, tesszük ezt azért, hogy a közönség figyelmét újból felhívjuk, hogy a vészharangot újból, s lehet talán, utoljára húzzuk meg, mert dementi dacára nincs kizárva, hogy mire soraink napvilágot látnak, a társulat már megszűnt városunk intézménye lenni. Az, aki azt a dementáló sorokat irta, bizonyára nem bir tudomással arról, hogy a társulati vagyon Uj Versek. I. A szivem szonátája. Szivemből néha lágy nóta ered: Babonás, régi, szomorú dal. A bús szonáta szivem befonja Pókhálós, fehér koszorúval. És szivemből a lágy nóta ered. És jön a kinok szomorú népe. Ráborulnak a ravatalra. Dünnyögnek részeg melódiákat, Táncot ropnak a fura dalra. S nevet a kínok szomorú népe. Szivem csak fekszik a ravatalon. A szine, rostja mind elavult. Dáridós álmot alszik a vérem. Fakó ajakkal zokog a Mult. S egy árny suhan át a ravatalon. Ez az árny Maja kószáló lelke: Halott szivemnek bús mártírja. Megáll. Iromba, kusza betűkkel Legszebb dalom a falra irja S elsuhan Maja kószáló lelke. A fehér égből hull, szakad a fény. Henyén táncol a lomha meleg. eladását a közgyűlés még az el mult évben elhatározta, és hogy az idei közgyűlés napirendjére az eladás, az esetleges felszámolás ismételten ki van tűzve. Mi e kérdésben azt tartjuk, hogy jobb félni, mint megijedni, pedig úgy hisszük, hogy az utóbbi fog bekövetkezni. Hogy a társulat még lábra lenne állitható, abban nem kételkedünk, sőt sorainknak ez is volt a célja, azonban a vezetőség önzetlen íáradozása kimerül a város közönségének nagyfokú közönyén. Köztudomású, hogy a vezetőség lemondva a díjazásról, ingyen fáradozik a közintézmény ügyeinek vezetésén, s ha ezzel szemben az elismerésnek, a méltánylásnak semmi jelével sem találkozik, misem természetesebb, minthogy kedvét, ambícióját, tetterejét veszítve visszalép az ügyek vezetésétől és sorsára bizza az intézményt. Hogy mi lesz aztán, ezt a jövő fogja megmutatni. Kovácspatak lesz, csavargőzös is meg lesz talán, de csak talán, mert nincs kizárva, hogy a hajóforgalom az uj kezekben megszűnik. És, hogy ebből a városra mily óriási hátrány fog származni, 5 a temető uj sir ja fölött: két Szomorú halott árnya lebeg. S a fehér égből hull, szakad a fény. II. A pipacs. A Nap' patyolat melegére Buggyant a barna szántás vére: A lázadó, lángselymű pipacs. A tavaszon a föld hátán Sebet túrt az eke orra; Es most ott ég, ott pompázik, A sebeket vérrel ontja A pipacs. Valamikor, hej, ugy örültem, Ha pipacs lángolt már körültem, Rojtos zsombék selyem ágyán, És ma, ugy fáj, ha a szántás Skarlát vérét mind kiontja, Mintha nem a megsebzett föld, De a multam vére volna A pipacs. Drozdy Győző. Koldusasszony. Irta: Köveskuti Jenő. Sokan álltunk az ablak előtt, vártuk a pénztárnyitást türelmetlenül. Hűvös, nyirkos augusztusvégi reggel volt : egész éjjel szakadt az eső, mintha azt akkor fogjuk megtudni, mikor már késő lesz. a. Községi takarékpénztárak. ii. Cikkem előző fejezetében nagy általánosságban hazánk mai pénzes hitelszervezetének szempontjából fejtegettem egy uj pénzintézeti szervezet céltudatos kialakulásának képtelenségét. Ezúttal a kérdés etikai oldalával kívánok lehető röviden foglalkozni. És itt a dr. Gróh úr által kontemplált községi takarékpénztár egyik céljából, nevezetesen a hitel, és kivált a mezőgazdasági hitel olcsóbb ellátásának céljából kell kiindulnom. Tudnunk kell, hogy hazánk mezőgazdasági válságát, a középbirtokösság improduktiv eladósodását még a hetvenes évek előtt a hitelorganizáció hiánya, illetve a közterhek és a termelési költségek haladványszerű emelkedése okozta. Az ősöktől örökölt „

noblesse oblige" elvéből folyó kötelezettségek és az emelkedő életigények kielégítése az akkor még nehézkes és méregdrága földhitel, vagy pedig egyenesen az uzsorás igénybevételére késztette a csöbörből öntötték volna. A nap nem tudott áttörni az egymásra tóduló, egymást üző-kergető felhőkön, melyek most is egyre szitálták az alig látható, apró vizcsöppeket. Álmosan, fázva, szemeinket dörzsölve várakoztunk ott a szellős folyosón, csodálkozva azon, hogy egyre szaporodnak az utasok. Egy gyümölcsárus kofa, amint ott a mázsa szélén ült, össze is csapta a kezét, mikor öt zsidó utas nagy zajjal berontott : — Szent Isten, annyira megszaporodtunk, hogy kitelik belőlünk a szécsényi vásár! Mások hangosan boszankodtak azon, hogy a pénztáros még mindig késik. Különösen egy öreg anyóka méltatlankodott erősen. — Ez mégis borzasztó ! Jelzés már rég meg volt, mingyárt berobog a vonat s mi lemaradunk ... Ez mégis borzasztó ! . . . Sokan oda mentek az ablakhoz s doboltak rajta. Mások bekiabáltak : — Tessék kinyitni ! Itt a vonat a nyakunkon ! Lemaradunk, aztán ki fizeti meg a kárunkat ? Megfizeti-e a magyar állam ?! . . . Hej, pénztáros úr! Ébredjen fel ! Ez már mégis hallatlan ! Alávalóság ! Szemtelenség ! Egy intelligensebb úri ember nagy tűzzel magyarázta egy másiknak, hogy ő gonmezőgazdát. Bármelyikhez is folyamodott, alig lehetett kilátása árra, hogy mezőgazdasági üzeméből csak a horribilis kamatok is megtérüljenek. A 20—30 évi amortizációra felvett zálogleveles kölcsön után 10—15 %-os annuitást kellett fizetnie, zálogleveleit pedig legfeljebb 60 — 70 forintos árfolyamon tudta értékesíteni. Ha pedig a telekkönyvek sárguló lapjai között lapozgatunk, bőven találunk ezen telekkönyvek teherlapjain a hatvanas évek dátumával 20—25 %-os, sőt még ennél is drágább kölcsönöket bekebelezve és pedig jobbára oly nevek javára, melyek a C) lapok csöndes okkupációja után — retrográd fejlődési irányban haladva — a B) lapokra jutottak el. És ebben, a mezőgazdára oly szomorú időben, bár — fájdalom — megkésve, a hetvenes évek hajnalán sietnek segítségre az országszerte alakuló vidéki részvényes takarékpénztárak. Ezek, a magyar mezőgazda kielégítést kereső hiteligényei által teremtett mondhatni — speciálisan magyar hitelintézmények, amelyek épen a fuldokló mezőgazdák fölkarolásával s az országszerte elharapódzott uzsora kipusztitásával teljesítettek és teljesítenek folyvást áldásos missziót s vivtak ki maguknak hervadhatlan babérokat. dolja : a vasúti tisztviselő van a publikumért és nem a publikum a vasúti tisztviselőért. Nagy zaj volt. Onnan belülről pedig mély bariton hangon mondta valaki növekedő erővel, hosszasan nyújtva : — Csöööönd ! Az az öt izraelita, aki legutóbb jött, körülvette az ablakot s erősen ostromolta. Kettőnek nyúlbőrcsomó volt a hóna alatt, egynek piszkos batyu pántlikával, fűzővel, cérnával tele. Ketteje, ugy látszik vásárolni ment, mert mind a kettőnek csak bot volt a kezében, melyei erősen kopogtatták az ablakokat, verték az ablakrámát. — Kérjük kinyitani! Már fél órája, hogy várakozunk ! Itt a legfőbb idő ! Bilétet kérünk ! Jö > a vonat ! Nekünk nem lehet lekésni, mert Szécsénybe megyünk a vásárra ! Hej pénztárnok úr! Hallja maga? . . . Végre kinyílt az ablak s a pénztáros kiszólt: — A jegy árát mindenki megszámlálva adja ide. Sietni kell, nincs idő ! — Persze, hogy nincs — jegyezték meg zúgolódva az utasok — mikor a pénztáros úr későn ébredt fel! Ez már mégis gyalázat ezekkel a vasutasokkal ? . . . Minek nézik ezek a publikumot ? . . ,Ez igazán panaszkönyvbe való. Hát