Esztergom és Vidéke, 1908

1908-06-21 / 50.szám

Az bizonyos, hogy a pusztuló középosztályon a takarékpénztárak már alig segíthettek, mert oly időben keletkeztek, amikor ez az osztály — csupán fájdalmasan kevés kivétellel — már menthetetlenül veszve volt. De áldásos működésüknek annál káprázatosabb a hatása a nemzet zömét alkotó kisbirtosságban, parasztságban. A hosszú századokon át gyámságban élt parasztból jórészt a takarékpénztárak csináltak rövid 40 esztendő alatt gazdaságilag céltudatos, hovatovább belterjes pénz- és hitelgazdaságot űző, takarékos, gyarapodó, önérzetes állampolgárt! Ezek a takarékpénztárak nevelték, ápolták és fejlesztik a magyar kereskedelmet és ipart! Ezek a takarékpénztárak mozgósították a ládák fenekén megülő garasokat s emelték kamatok és kamatos-kamatokkal a duplájára! Ezek a takarékpénztárak nyitották meg és futották be a haladás, az emelkedés és átalakulás csodálatos perspektíváját s tették képessé Magyarországot a realizmussal telt modern nyugati kultúra befogadására ! Nem csoda, hogy ilyen körülmények között, ilyen szédületes eredmények után ezek a takarékpénztárak ma a nemzetvagyon egy tekintélyes kontingensét egyesitik magukban. Mezőgazdaságunkban mintegy 1200 millióval vannak érdekelve, melynek átlagos kamatlába 6 °/o. Az általuk kezelt betétek összege meghaladja a 2000 milliót, mely évenkint cirka 80 millióval gyarapítja a nemzetvagyoní! Hogy ezek a számok milyen ékesszóló bizonyítékai az ezen intézetek által teljesített termékeny szolgálatok becsének és nagyságának, — hogy ezen intézetek megtakarított tekintélyes, mintegy 600 nem lehetne legalább ilyenkor, vásár idején a jegykiadást ? . . . Mi ? A vásárosok serege megrohanta a pénztárt. Első volt az öt ismeretes: mindekit hátra szorítottak. Utánuk jött egy jól meghízott mészáros, aki egészen elfogta a pénztárt, úgy, hogy az utána odatolakodó pecsenye-sütők, cipészek, kalaposok, szenzálok, lókupecek, gyümölcsárusok csak a hóna alatt nyújtogathatták pénzüket a pénztárnok úrnak, aki a nagy ostrom miatt türelmét vesztve kiabálta : — Csak sorba ! Senki sem marad le ! Ne türelmetlenkedjenek, mert bezárom a pénztárt s nem adok jegyet! — Az kellene csak 1 — kiáltották vissza innen is, onnan is fenyegetőleg. Akik nem akartak tolongani, azok félre vonultak s várták a végét. Néhány tisztán öltözködött egyén az ajtón kivül beszélgetett, kivonulván a szabad levegőre, mert odabent harapni lehetett a levegőt. Én a mázsához düleszkedve néztem a tolongást . . . Egy szegény, béna koldusasszony is ott tolongott a többi között. Sovány, öszszetöpörödött alakját befúrta a tömegbe s száraz karjait előre nyújtogatta, a pénztár felé. — Szécsénybe, harmadik osztály ! Oda megyek én is, itt a tizenöt krajcárom. De csak nem tudottá pénztárhoz férni. Előtte még húszan, husznöten tolongtak, s hol az egyik, hol a másik lökte félre a koldus asszonyt. Ilyenkor kétségbeesetten nézett körül. Színtelen, ráncos képén a legnagyobb aggodalom ült, vékony, sovány ajkai folymilliónyi saját vagyonuk révén micsoda mesés példáját statuálták az intenzív takarékosságnak, annak megítélését az olvasóra bízom. Azonban kérdezem, micsoda süppedékes talajon áll az az erkölcs, amely egy uj pénzintézeti szervezet olcsó, olcsóbb és legolcsóbb jelszavakkal ékes expozituráit akarja felépíteni e nemzeti missziót teljesítő, az eredményes munka szempontjából tüneményes múltra tekintő, minden tiszteletreméltó és minden fejlődésre képesített intézetek mellé?! (Párkány). Nagy Béla. Az elégedetlenek. (bj.) Van-e megelégedett ember a mai korban, a mai társadalmi viszonyok között ? Ha nem is mondhatjuk azt, hogy nincs, de az bizonyos, hogy nagyon kevés. Igen sokan átkozzák, még azt a pillanatot is, amelyben arra a pályára léptek, amelyen vannak. A legtöbb gyermekes apa, amikor arról van szó, hogy a fiából mi legyen, idegesen adja meg a feleletet: minden, csak az ne, ami az apja. Az ipari foglalkozásúak túlnyomó része irigykedve nézi a hivatalnok osztályt. A saját pályáját nyűgnek tekinti. A hivatalnok osztály pedig irigyli az iparos, kereskedő jólétét, helyhez kevésbbé kötött voltát, függetlenségét, s a munkaszabadságát. A maga foglalkozását terhes igának tekinti, amelyet legtöbb mintegy rabszolga kényszerből húz, mert sem módja, sem kedve nincs szabadulni alóla. Pályaszeretetből eredő ambiciózus, odaadó munkásság ma már ritka, mint a fehér holló. De legalább az iparosok következetesebbek, ők a hivatalnoki pályát tartják az élet Eldorádójának, fiaikat tömegesen küldik e pályára. Mig ellenben a hivatalnok osztály, ton izegtek-mozogtak s idegesen tördelték: — Jaj, Istenem, lemaradok; nem lehetek ott a vásáron . . . Mért is nem indultam útnak gyalog, éjfél után a többi koldusokkal ? . . . Azok már bizonyosan ott vannak . . . Jaj, Istenem . . . Közben-közben kinyitotta nagy, csontos, bütykös öklét, melyben a zónadijat szorongatta. A pénz megcsörrent száraz tenyerében. Csupa krajcárok voltak. Izgatottan számlálgatta: megvan-e mind a tizenöt krajcár ? Aztán ismét kísérletet tett: nem sikerülne-e most már oda furakodnia a pénztárhoz ? Mem sikerült. Egy termetes henteslegény félretolta. — El innen öreg nyanya! — De hát én mikor kapok jegyet, — mondta fátyolozott, szintelen, siró hangon — ha mindenki félrelök ? Hát én lemaradhatok ? . . . Mindenki törtet a kenyér után, csak én álljak félre ? . . . Hát a szegény koldusasszony éhen halhat ? . . . Oh, Istenem, hát minek is él a koldus, ha ővele senki sem törődik ? . . . Es úgy szakadt fel kebléből minden hang, mintha a sirból jött volna. Félre állt, leeresztette karjait, lecsüggesztette fejét és keseregve, siránkozva mondogatta magában : — Miért is nem indultam el éjfél után a többiekkel! . . . Azok már talán ott vannak mind . . . Ott ülnek az útszélen, amerre a vásárosok bemennek ... Sokat kéregethetett már eddig egyik-másik ... Én is ott ülhetnék ... S ez a tizenöt krajcár is megmaradt volna . . . a mely az iparos jólétét, szabadságát, függetlenségét irigy szemmel nézi, világért se képeztetné ki gyermekeit iparosoknak, hanem odaadja az általa szidott, gyüLMt lateiner pályára. S mi lesz a vége ? Általános elégedetlenség. A lateiner pályát anynyian megrohanják, hogy kétségbeejtő a túltengés. A hivatalnok osztály cifra nyomorúsága visszahat az iparosság, a kereskedővilág helyzetére is. Ha szegény az a társadalmi osztály, amely után az ipar, a kereskedelem él, akkor az elégedetlenség csak jobban terjed. Elégedetlenséget szül a helytelen gyermeknevelés, amely legtöbbször elkényeztetett, agyon becézett, érzékeny lényeket ád az élet harcainak. Ezek az otthon becézgetett „mama kedvencei", ha mindjárt nem is buknak el a létért való küzdelemben, de csalódott lélekkel csak szaporítják az elégedetlenek, az önmagukkal meghasonlottak számát. Nőnevelésünknek igazán sok, bohózatba illő ferde kinövései vannak, amelyek szinte gyártják a jövő elégedetlenéit. Nőnevelési rendszerünk e ferdesége nem az életre neveli leányainkat, hanem a külső, felszínes, színleges, az életet nem ismerő műveltségre, amely nagyon jó az elégedetlen családi élet megteremtésére, s a válóperek számának szaporítására, de az igazi hitvesi hivatás betöltésére kevés, sőt azt kizárja. Ez a téves nőnevelési rendszer okozza aztán a társadalmi elégedetlenség egy igen nagy kontingensét. Aztán ott vannak a konkolyhintők, akiknek a zavarosban való halászás a kenyerük. Szítani az elégedetlenség tüzét a társadalmi osztályok között. Nemcsak elégedetlenné tenni őket, hanem meggyűlöltetni egymást, ez a zavaros vizek halászainak a kitűzött céljuk, mert ők közmondásos Pálok, akik De hát én Istenem, ezzel a fájós lábbal ? . . . Hogyan mehettem volna ilyen lábbal ? . . . Csak a lábam jobb volna, ha köhögök is, ha fáj is a derekam, ha béna is a bajkarom . . . Csak a lábam volna jó, hogy elmehetnék minden vásárra, kéregetni .... Aztán elhallgatott, magába mélyedt és látszott, hogy gondolkozik': ha lemarad a vonatról . . . nem mehet oda a pecsenyesütőkhöz egy jó falatért . . . nem lesz semmi keresménye . . . pedig tele szedhetné a kötényét krajcárokkal . . . Szép könyörgést, éneket is tud . . . Meglágyulna a szive sok istenes embernek, kivált ha — mint szokták a koldusok — mutogatná a béna karját, köszvényes, összezsugorodott lábait . . . Merengéséből a berobogó vonat hosszú, éles füttyentése zavarta fel. A fütty és a távoli vonatdübörgés egyébként izgatottá tett mindenkit. Mint a méhraj veszedelem idején, úgy zúgott az utasok tömege. A kiknek már volt jegyük, azok tódultak kifelé, a hátralevők pedig türelmetlenül követelőztek: — Siessünk, pénztárnok úr, az Istenért ! A pénztáros maga is izgatott volt ; idegesen dobálta a jegyeket az utasoknak, akik most már eg re jobban tisztultak el a pénztár elől. A szegény koldusasszony minden erejét összeszedte, hogy csak akkora rést törjön, amelyen jobb karját a pénztárhoz nyújthatja. — Szécsénybe adjon az úr jegyet; itt a mindig tudják, hogy mért kaszálnak, sőt azt is, hogy milyen napszámért. Igy aztán csodálkozhatunk-e azon. hogy elégedetlen az összes társadalmi osztály, s azoknak minden rétege, minden egyes tagja ? Küzdhetünk-e ellene? Bizonyára. Ha a pályaválasztók egészen arányosan oszlanak meg az életpályák közt, ha fiú és leánynevelésünk az életet, a létért való küzdelmet s nem holmi teóriákat veszi tekintetbe, ha nem csak a divatos testedző sportot, hanem a lelket a jellemet, a kötelességtudást is erősiti, edzi, neveli, ha a konkolyhintők, a modern apostolok munkáját lerontjuk, ha szembe szállunk velük, bizonyára kevesebb önmagával meghasonlott ember tapossa ezt a földtekét. HÍREK. — Személyi hir. Vimmer Imre, polgármester holnap, azaz hétfőn jön haza négy heti szabadságáról, melyet Pőstyénben töltött. Hivatalának vezetését kedden veszi át. — Űrnap. Csütörtökön az az Űrnapján a Bazilikában fényes körmenet volt, melyen dr. Rajner Lajos püspök, érseki helynök celebrált. Ma a belvárosi és vízivárosi plébánia templomba tartják az urnapi körmenetet a szokott fénnyel. — Adomány. Philipp Konrád és neje és Draxler Alajos és neje a belvárosi plébánia templomban levő szt. József és szt. Alajos oltárok restaulására és villany világítással való fölszerelésére 561 korona 20 fillért voltak szívesek adományozni. A szép tett önmagát dicséri. — Jézus szt szivének kilencede. A belvárosi plébánia templomban Jézus szt. szivének tiszteletére évenkint tartatni szokott ájtatosság június hó 25-én délután 6 és fél órakor kezdődik és tart július hó 3-ig bezárólag. A szt. beszédeket P. Pécsy Arnold, Jézus társasági atya mondja. tizenöt krajcár. — És csörögve dobta oda a krajcárokat a pénztár elé. — Ej, öreg, nem érek én most rá a maga krajcárjait számlálgatni — szólt epésen a pénztáros és félrelökte a pénzt. — De csak számtálja meg az úr, a teljes Szentháromság áldja meg ! — Nem lehet, várjon ! És szórta a jegyeket azoknak, akik nem krajcárokkal fizettek. Szegény koldusasszony utolsónak maradt: Kétségbeesetten állt ott s mikor már mindenki eltisztult, félig sirva mondta : — Itt a pénzem, adjon most már jegyet az úr nekem is. A pénztáros megszámlálta a krajcárokat. — Nem lehet! Négy fillér hiányzik belőle. — Nem hiányzik abból, tekintetes úr, az Isten áldja meg! Adjon jegyet, .a boldogságos szűz Mária koronázza meg ! Csak én magam voltam hátra az öreg asszonyon kivül. A szivem elfacsarodott. Ez a szegény koldusasszony mindenünnen lekésett, elmaradt, ahol a vagyont, jólétet, boldogságot, testi épséget és egészséget osztogatták: hát ahol könyörületes szivek alamizsnát vetnek az útszéli elhagyott nyomorultaknak, onnét is lekésék-e ? . . . A pénztáros kérdőleg nézett rám. — Hova utazik az úr ? — Losoncra, hanem előbb ennek a szegény asszonynak kérek jegyet. Itt a négy fillér.