Esztergom és Vidéke, 1908
1908-06-15 / 48.szám
A Csavargőzös-Társulat felszámolása. Huszonhárom éve annak, hogy Esztergom önzetlen és a közjóért áldozni tudó polgárai, a Csavargőzös-Társulatot megteremtették. A részvénytársasági alapon keletkezett vállalat célja nem a nyerészkedés, hanem a Duna túlsó oldalával a téli időkben az állandó összeköttetés létesítése volt. A vashíd megteremtette az állandó összeköttetést. Dacára ennek azonban a Csavargőzös-Társulat nem szűnt meg szolgálni a város érdekét, mert mig egyrészt a kényelmes, kellemes, gyors és olcsó vasúti összeköttetést a nyári évadban fenntartotta a íő vasútvonallal, addig másrészt ezen, de kovácspataki nyaraló telepe révén is a város idegen forgalmának kétségtelenül hathatós eszköze maradt, A társulat az elmúlt évet a napokban tartandó ülésén zárja le, melynek napirendjén szinte megdöbbenéssel olvassuk, hogy a társulat mindenét eladja és felszámol. Az eladás mumusa rég kisért, de igazán akuttá az elmúlt évben vált, amidőn az uj regime sajnosán M a .i a aVatarái. Kék Japán zsombékon narancsvirág voltál, Sosem álmodott olyat Napkelet. Aranyharmat hullott tavaszi szemedből Mikor a hajnal hárfát pengetett. Nászi koszorúba téptek le egy reggel; Szomorú ara tartott szomorún. Szegény vőlegényét nem tudta szeretni, Átok ült fején és a koszorún. Ezer öltő múlva te lettél a legszebb Kesergő öblű, siró hegedű. Csúnya cigánylegény kezében zokogtál. Borús szemekből hullt a gyöngy-nedü. Te álmodtad ineg a legszebb nászindulót. Büszke királyok sírtak miattad, Ha a cigánylegény ölelgetésére Hangos lelkedből nóták riadtak. Aztán csillag lettél, szőke, smaragd-lángú. Fenn kacsintgattál a kék azúron. Imádtak a költők s rólad pengett a nóta Titokban zengő, bús hárfahúron. A lobogásodból olvasott a vátesz. Rajtad méláztak szerelmes*párok. Belemosolyogtál zöld tengerszemekbe S ringattak lágyan nótás hullámok. Aztán viszhang lettél, kék hegyeknek lelke, Feleselgető, riogó csoda. Játszottál, vitáztál kecskepásztorokkal Nem titkoltál el egy szót sem soha. látta, hogy az az önzetlen, fáradhatatlan törekvés a nagyközönség közönyén hajótörést szenved s még inkább kiélesedett az idén, midőn a vezetőség minden törekvés, igyekezet dacára a nemtörődömség még nagyobb fokával találkozik. A lélekharang a CsavargőzösTársulat felett megkondult. Megdöbbenéssel hallgatjuk annak szavát, melyekből nagy szemrehányás hallik ki Esztergom város közönségéhez. Városunkban annyi egylet, társulat, intézmény alakul, fejlődik, melyeknek habár van is alakulásukban létjogosultság, de súlyosan nehezedő társadalmi adót rónak a polgárok vállaira, s mégis, bizonyos, sokszor egyéni motívumok azok, melyek azoknak életerőt adnak, s egy oly intézményt, mely tisztán közcélokat, érdekeket van hivatva szolgálni, nem karolnak fel. Ha van Esztergom közönségében egy parányi abból, amit nem is élelmességnek, hanem gyakorlati gondolkodásnak kell, hogy nevezzünk, nem fogja hagyni megsemmisülni azt az intézményt, mely a saját érdekét szolgálja közvetlenül úgy, mint közvetve. Közönnyel, kicsinyes egoizmussal Gerlékkel kacagtál, galambokkal sirtál Minden kakukkos, illatos reggel. És, ha fenn a felhők búgtak, muzsikáltak: Pörölni kezdtél az istenekkel. Majd mint libapásztort tartott az anyóka. Kiterelgetted sárga sereged. S odakünn a páston merészen vetetted A bukfencet és cigánykereket. Szedtél libáidnak laput, csalánt, mályvát És megloptad a kalászkeresztet. Patakban fürödtél pajkos gyerekekkel S fáradtan lested a csendes estet. Újra virág lettél, csipkés tubarózsa. Ontottad dúsan feihős illatod. Ha föléd hajoltam, a felszáló pára Szendergő álmok ölén ringatott. Szőke május estén gordonkák kacagtak Ezüst hab táncolt a fehér Dunán; És amikor elszált ringó illatlelked : Csillagkönnyet szórt az ég a csudán. És most simulj hozzám, hadd érinti ajkam Hullámos barna illatos hajad. Szögezd a szemembe nevető szemedet. Lásd, hogy mi vagy most: lásd benn magad. Márványdóm a szivem; oltárkép vagy benne. Glóriás arcú szelid Madonnám. Ha rombadől e dóm, nem marad kő kövön: Te élsz, uralkodsz, őrködsz a romján. Drozdy Gyó'zö. veszni hagyni olyasmit, aminek megteremtésén az önzetlenséggel párosult áldozatkészség fáradott, kislelkűség, vétkes könnyelműség. Hisszük és reméljük, hogy a megye, a város hatósága meg fogja hallani a lélekharang végzetes kongását és hóna alá fog nyúlni annak a betegnek, melynek életrekeltéséhez a köznek, hatóságainknak és a nagyközönségnek aránytalanul kisebb mérvű áldozatkészségére van szükség, mint amilyen áldozatot azok az egyesek hoztak, akik azt a közérdekű intézményt megteremtették. —a. Eézröl-kézre. A „rózsaujjú", „rózsakörmű" kis kacsó épenséggel nem babrálhat valami nagy vígan pl. egy frissen vérző sebbel, mert nagyon könnyen fertőzés történhetik. De vájjon gondol-e erre valaki, midőn egy másiknak a sebét beköti? Nem igen. A szerető édes anya egyetlen gyermekének vérző ujját látva a mosdótálhoz rohan, de nem azért, hogy előbb a saját kezét lemossa s csak azután lásson gyermeke ujja után, hanem mindjárt kezébe veszi a vérző ujjat, szépen lemossa és beköti. Az orvos a műtét előtt ugyanMár késő Volt. Irta: Bugarin Horváth Sári. Egyszerre hallgattak el mindaketten: csodálatos, szomorúan muzsikáló, mindent megmagyarázó hallgatással. A meleg, felhős májusi ég pityergősre hajló szájjal nézett le rájuk. Mintha bántotta volna, hogy ez a két gyerek igy: véget nem érő beszélgetések nélkül is megérti egymást. És, hogy abból a sok, sok szépségből amit éreznek és gondolnak, ő nem leshet el semmit. Nem értette meg ezt a szomorúságot, mert a leány és a fiú még pár perc előtt is bolondosán vigak voltak. Belenevettek a durcás égbe s nagyot sikoltottak örömükben, ha az első kékes esőcseppeket egymás kezéről elkaphattak. Gyerekek voltak, vagy talán csak egymásról hitték ezt És most, hogy egy gyorsan átcikázó villám fényt vetett arcukra : négy könnyező szem mélyedt végtelen lemondó, titkolódzó szomorúsággal egymásba. Nem mertek megszóllalni. A fiú görcsös erővel szorította kezében a föléjük hajló zöldelő fa egyik ágát. Néha lassan, alig észrevehetőleg remegteté meg testét az elfojtott zokogás. A leány pedig kiváncsi, előrehajló fejjel, félelemmel nézte őt, megfeledkezve, hogy letörülje a két könycseppet, ami szintén csak alapos kézmosást visz véghez, mindenféle fertőtlenítő szappanokkal, folyadékokkal mossa le kezét, miután már előbb a körmét levágta és alaposan megtisztította, de még igy sem lát mindjárt a műtétnek, hanem előbb kipróbálja, nem-e fertőzött még mindig a keze? Ha a gelatinában kis idő múlva csak a legkisebb zavarodás is jelentkezik, a kéz nem tiszta, mert a tápláló talajban baktériumok képződtek, tehát kezet mosni nem tudunk. De hisz én nem járok sehol, akkor csak nincs a kezemen baktérium? Dehogy nincs és pedig azért van, mert egymással érintkezünk, amikor előbb kicseréljük kézszoritáskor a kezünkön meghúzódott baktériumokat, mint a gondolatainkat. Mert az igaz, hogy demokratikus közösségben élünk, de nincs semmi a világmindenségben közösebb valami, mint az a látható és láthatatlan, szagolható és szagtalan szenny, amelyen szent megadással táplálkozunk és egymással a legszívesebben megosztunk az egyenlőség és testvériség alapján. Kezünk mindenfelé motoszkál, tapogat és igy lehetetlen a minket körülvevő millió és millió baktériumtól megóvni. Nem nézi hová nyúl, hanem egész bátran megfog mindent. Pedig amint emiitettük, testünk egész felülete mindig tele van apró fertőző anyagokkacérkodva csillogott a fiú felé. De az nem nézett oda. Beszélni kezdett halkan, fáradt, lassú hangon, szinte suttogva és a lánynak egész oda kellett hajolni, hogy megérthesse. Beszélt a fiú neki nagy, éteri finomságú, örökkétartó, tiszta szerelemről. Ami talán már akkor kezdődött, mikor a lány először kimondta a fiú nevét vig, kacagó pajkos hangjával és ami tart változatlanul attól a nevető perctől egészen a mostani könnyes pillanatig. A fiúnak lassan hulltak a könnyei. De a leány most már száraz szemekkel, halkan nevetett. Nem hitt neki. Bágyadt ösztönszerű mozdulattal megsimogatta, a gyerek hullámosan leomló nagy haját és valami különös hangú, ami eddig nem volt sajátja, beszélt hozzá. — Lássa, lássa, ennek nem szabad lett volna igy történnie. MagánaK nem szabad engem szeretnie. Én nem akarom. Nézze, mit érne, ha elhinném, hogy szeret ? Mit érne, ha viszonoznám is ? Azt akarja, hogy azt a sok, sok fényességet, amit a maga rajongó fantáziája én reám hint, az idő lassan, lassan fakóvá tegye ? Ne szóljon közbe: igy lenne ez. Maga nem ismer engem és nem is fog megismerni soha. Talán azért lettem kiismerhetetlenné, mert mikor még nem voltam ilyen, senki sem volt kiváncsi rá, hogy
