Esztergom és Vidéke, 1908

1908-04-12 / 30.szám

Vidéki városok fejlődése. Kétségtelen, hogy a vidéki városok fejlődésére fordíttatott a legkevesebb gond minden tényező részéről a legujabbi időkig. Mig Budapestből, a fővárosból egy modern világvárost szándékoztak a mindenkori kormányok alkotni, addig a vidéki emporiumok fenntartásával, fejlődésével annyira nem törődtek, hogy egyáltalán alig vették' létezését is tudomásul. Elvitázhatatlan tény, hogy a városok az egész ország háztartásában az ütőereket képezik; valamint az is, hogy a vidéki városok mind az anyagi bajok útvesztőjében tévelyegnek. Alig van város, melynek nagyobb adóssága ne volna. A városok valamennyien " a legnagyobb pótadó terhét viselik. Épen azért kétszeres dicsőségére válik a vidéki városoknak, hogy bennük legtöbb tért hódított a magyarság. Mondják, hogy a városok anyagi romlását az okozza, hogy nincs iparunk. És vájjon tehát mi okozza azt, hogy a magyar faj minden városban erősbödött ? Hát bizony ezt meg az okozta, hogy a városokban kormányos leánya. A két uszályhajó sötét, fekete teste, testvéries közelségben nyugodott egymás mellett a csendes vizén. A partról, hoszszú szál deszkákon lehetett csak hozzájuk jutni. Vagy csónakon. . . Már két hét óta hordták feneketlen gyomrukba a drága eleséget. Az ezreket érő búzát. Már két hete, hogy itt vesztegelnek. . . Az egyik uszályhajon csak a kormányos lakik . . , leányával. Özvegy ember. Becsületes. Mint a vizén járó emberek legnagyobb százaléka . . . Egyetlen leányán kivül nincs senkije. No még csak ez a hajó, a melyhez úgy ragaszkodik, mint — lányán kivül — semmi egyébhez . .. A kis konyha kéménye vigan füstölög. . . Az egyszerű ebédet készíti a leány. Piros arca majd kicsattan az egészségtől. Dús, barna fürtök környezik arcát. Néhány engedetlen fürt, arcába hull. Jól áll neki. Testhez álló pruszlikja, elől félig kigombolva, látni engedi a hófehér inget, s oldalt feltűrött szoknyája alig takarja formás bokáit, melyek akármely uri dámának díszére válnának. (Persze „odafönt" nincs szokásban azt mutogatni. „Itt élő lakosság, melyj; iparral és kereskedelemmel foglalkozik, fogékonyabb érzékkel bir a nemzeti fejlődés iránt, mint a mezőgazdasági foglalkozásban elő falusi népség. Az ipar és kereskedelem megmagyarosodása tette íejlődésképessé a városokban élő magyar faj terjeszkedési erejét. Ez a nemzeti erő nem a születési arányokból táplálkozik csupán, mert ha egyéb körülmények nem segítenék, a fejlődést ma éppen úgy nem lehetne észrevenni, mint ahogy a múltban sem lehetett; hanem táplálékot nyer különösen abból, hogy a városok területén megnyitott kereseti források és kényelmi intézmények idegen ajkú elemeket vonzanak a városok falai közé, akik ha megtalálják itt, amit kerestek, a városias kényelmet, vagy a keresetforrást, akkor szívesen azonosítják magukat velük, elfogadják a magyaros szellemet, ők maguk is megérzik, hogy magyarokká kell lenniök, gyermekeiket pedig hazafias szellemben neveltetik köztünk. Világos, hogy nagyobb nemzeti érdek alig képzelhető, mint az, hogy a magyar városok minél több embernek, minél több családnak kényelmet lent" azonban nem visszatetsző . . .) Az egész valóján elömlő szűzi báj, a semmit nem tudás világos kinyomata az arcon, még kívánatosabbá teszik azt a lányt. . . Csakhogy ott holmi, szirmavesztett, satnya virágszálnak, mint a milyenek a mai koránérő, sietve élő világban teremnek helye nincs, oda „egész ember", „igazi férfi" kell, aki a leszakított gyümölcsöt, az őt megillető tisztelettel élvezni is tudja. Mert ellenkező esetben, az a tegnap még gyermekleány, s ma már a mindent tudó és akaró nő, végtelen kicsinylő mosolylyal mondaná : „És te miattad áldoztam föl leánykori, szűzi álmaimat ?!" Mert — álmodni jobb, mint silányabb valóra ébredni. . . S mig a leány serényen forgolódik a a kis tűzhely körül, izadt homlokkal s meggörnyedve hordják szakadatlanul, a partról a hajókba, a 75 kilós zsákokat, a munkások. Közel a dél. Izzón süt le a nap. Mintha az Egyenlítő alatt lennének. Csak egy nem törődik a forrósággal. Mint pelyhet kapja vállára a nehéz zsákot s egyenes tartással siet vele a hajóra. Szép szál fiú. Igazi magyar fajta. Minden mozdulata erőre, bátorságra vall. Már két hete hordja a zsákot. S már és kereseti forrást nyújtani képesek legyenek és elsőrangú feladata minden nemzeti törekvésnek az, hogy a városnak ezen képességeit a lehető legnagyobb erőfeszítéssel is emeljük, növeljük és tökéletesítsük, miután a főváros, amelynek minden kelléke megvan, hogy felvirágozzék, még külön támogatásra amúgy sem szorul. Ellenben a vidéki városok terhein feltétlenül könnyíteni kell, mert ott csakugyan szükséges az anyagi támogatás. Szerintünk a várósok háztartásának mérlegét, a fogyasztási adók jövedelmének átengedésével lehet helyreállítani. Fájdalom, hogy ennek a nagyjelentőségű gondolatnak megvalósulása előtt ma még nehéz akadályok állanak, holott ennek a nagyjelentőségű gondolatnak a valóra? válása még csak kezdő lépés volna arra, hogy a városok fejlődő képességű ereje célszerűen kiformáltassék. Mindenesetre nagyot lendít a városok során az, ha a háztartások mérlege egészséges, mert a rendelkezésükre álló anyagi eszközöket, igy a városias kényelem megalkotására és uj kereseti források megnyitására fordíthatják. Am nem szabad figyelmen kivül hagyni azt, két hete, hogy ... de minek előzzük meg az eseményeket . . . . . . Azon a napon mikor kikötött a két uszályhajó,'a munkások egész raja lepte el, hogy üres gyomrát megtöltsék. Különféle alakok sürögtek, forogtak, ki s be. A parton végtelen sorokba szekerek jelentek meg. Rakva voltak zsákokkal. A leány ki állott a hajó szélére, hogy a sürgés-forgást nézze. . . A másik szempillantásban már éles sikoltás jelezte, hogy baj történt. S tényleg. A leány eltűnt a két uszály közti nyilasban. A másik percben meg a hajófaránál bukott föl. Mozdulatlan testét sebesen ragadta magával az ár. . . Az öreg kormányos lélekszakadva futkosott ide-oda. Kiabálása fölverte az egész partot. „A leányom ! Mentsétek meg emberek ! ! Ott! Ott!!" Senki sem merte megkockáztatni az ugrást. A csónakot meg oly izgatottan oldozták, hogy a kötél még jobban bebogozódott. Még néhány perc s egy apa örökre elveszte egyetlen gyermekét. Ámde a legválságosabb pillanatban egy alak jelenik meg. Egy szempillantásig a hajó farán áll. A másikban már óriási Ívben, remek „fejessel" beröpiti magát a hogy a rohamosabb fejlődésnek nem a háztartás, hanem maga a társadalom fogja megadni az igazi rugókat, ha erre igazán erőt nyer és alkalmas eszközöket vehet hatalmába. Ezeket az erőket és eszközöket kell a városi lakosság részére felkeresni és megtalálni. Minden városban más erők és más eszközök alkalmasak a cél elérésére. A legtöbb vidéki városban mégis arra kell törekednünk, hogy első sorban a környezetben folyó nemzeti gazdálkodás váljék intenzívvé. Az a hiba nálunk, hogy ipart akarunk teremteni, holott a termőföldünk még külterjesen művelt terület. Egész határok kellenek egy-egy gazdának arra, hogy megélhessen, holott más országban egy-egy hold ad megélhetést egy-egy családnak. Az ipar a belterjes gazdálkodás után következik, akkor fejlődik majd rohamosan, ha az egy-két holdas kertészkedés is annyira elfoglalja már a területet, hogy a népességet kiszorítja a mezőkről és belekényszeríti az ipari foglalkozásba. Ez a fejlődés természetes rendje. A földterületekre kell gondot fordítani, és e tekintetben helyes irányú folyamba. A hullámok morogva csapnak Össze feje fölött. „Mit akarsz tőlünk" ? súgják fülébe. Most fölveti magát s erőteljes tempókkal vág a leány felé. „Ugy úszik mint egy vidra! Hogy az Úr Isten áldja meg akárki is az az ember !" Kiabál az öreg, könnyeit törülgetve. Már szerencsésen elérte őt. Izmos karokkal ragadja meg, s rövid idő múlva a parton van a megmentett leánnyal. Az öreg lelkendezve rohan oda s ráborul a merev testre. Édes kis leányom ! Életem gyönyörűsége ! Élsz-e még?" kiáltoz az öreg. „Hát már hogyne élne" szól oda a legény. „Nem oly könnyen hal ám meg az ember. Csak az élesztéshez kell fogni. Megütötte a szegény a fejét mikor leesett." S tényleg a leány rövid idő múlva életjelt adott s nemsokára* már semmi sem emlékeztette arra a veszélyes félórára, mint a homlokán egy hegedt seb és egy tüzes szempár, amely napról-napra mindig drágább lett előtte. . . A legény minden áldott nap megszólitá : „Hogy van kisasszonyka ? Nem fáj már az ütés?" S a tagadó válaszra sóhajtva tette hozzá :